Megjelent Reaching for the Zoning Club címen Murray Rothbard Never a Dull Moment c. esszégyűjteményében.
A kép forrása:
Tóth Mobilházak.
Mivel az Ellenpropaganda szerkesztőinek az életét idén jelentősen megkeserítették az építésszabályozási előírások, amik több millió forinttal emelték a mobilházunk költségét, rendkívül szívmelengető erkölcsi támogatás volt számunkra ez a rövid cikk Rothbardtól és fontosnak találtuk közreadni azok számára, akik hasonló cipőben járnak.

Mi sem fontosabb annál, hogy mindazok, akik úgy gondolják, hisznek a szabadságban, a szabad vállalkozásban és a magántulajdonban, a mindennapi életük konkrét problémáira is alkalmazzák ezeket a magasröptű általánosságokat. Nagyon könnyű azt mondani vagy úgy hinni, hogy az ember elkötelezte magát a szabadság mellett, amíg a szabadság egy fennkölt és megvizsgálatlan általánosság marad. Természetesen semmi gond nincs az efféle általánosságokkal; épp ellenkezőleg, elengedhetetlenek bárminemű gondolkodáshoz vagy cselekvéshez, amik ezt a kulcsfontosságú témát érintik. De ahhoz, hogy hatásosak vagy jelentőségteljesek legyenek, nem szabad az általános szintjén maradniuk; következetesen és határozottan kell alkalmazni őket a mindennapos életünk ügyeire.

Vegyük – a végtelen példa közül – az építésszabályozási törvényeket. Azoknak az embereknek az elsöprő többsége, akik támogatják és megszavazzák az építésszabályozási törvényeket, kétségtelenül a szabad vállalkozás és a magántulajdon elkötelezett pártfogóinak gondolják magukat, miközben amit támogatnak, az egyik legfontosabb eszköz, amivel aláássák ezeket az elveket.

Íme egy személy, Kovács úr, aki egy adott telken lakik egy 20 ezer dolláros házban. Kovács úr ekkor azt látja, hogy Takács úr megvásárolta a szomszédos üres telket, és szeretne egy 10 ezer dolláros házat – vagy ami ennél is rosszabb, egy lakókocsit (vagy „mobilházat”) – építeni a telekre, hogy abban élhessen. Ez rendkívül felkavarja Kovács urat; attól tart, hogy egy sokkal olcsóbb szomszédos ház csökkenteni fogja saját ingatlanának piaci értékét, vagy talán az esztétikai érzékét taszítja egy mobilház látványa. Tehát mit tesz ilyenkor jellemző módon a csodálatosan szabad társadalmunkban? Elsétál a helyi közgyűléshez és ráveszi őket, hogy hozzanak egy szabályt, ami megtiltja mindenkinek, hogy olyan házat építsenek az ingatlanokra, ami 20 ezer dollárnál kevesebbet ér – röviden, ahhoz a zsarnoki bunkósbothoz fordult, amit építési szabályzatnak neveznek. Kegyetlenül eltiporta a vállalkozáshoz való szabadságot és szomszédja magántulajdonjogát.

Mi mást tehetne Kovács úr – kérdezhetné az ember – hogy megőrizze ingatlanja értékét vagy a szomszédos telek esztétikai minőségét? A válasz igazából nagyon egyszerű. Egy valóban szabad társadalomban megvásárolná magának a szomszédos telket, vagy alternatív megoldásként kifizetné Takács úrnak – ha az utóbbi hajlandó belemenni – egy drágább lakás felépítésének a költségeit. Röviden, egy valóban szabad társadalomban minden embernek magának kell fizetnie azért, amit el akar érni; nem terhelheti rá a szomszédjára annak a terhét, amire vágyik, a szervezett államhatalom bunkósbotjának és bajonettjének használatával.