Szükségszerűen következik a győzelem elsődleges céljából, hogy olyan gyorsan szeretnénk a győzelmet, amennyire csak lehet. Ahogyan Mises bemutatta, amikor demonstrálta, hogy az időpreferencia az emberi cselekvés egy kategorikus ténye, az embereknek szükségszerűen előnyben kell részesíteniük bármely cél lehető leggyorsabban történő elérését. És ha valóban a győzelem a célunk, ami az igazságosság követelményeiből fakad, akkor arra kell törekednünk, hogy a lehető leggyorsabban elérjük azt.

De ez azt jelenti, hogy a libertáriusok nem fogadhatják el a fokozatosságot céljuk részeként; a lehető legkorábban és leggyorsabban kell akarniuk elérni a szabadságot. Máskülönben szentesítenék az igazságtalanság folytatását. Ez azt jelenti, hogy „abolicionistáknak 1” kell lenniük, azaz ha volna egy mágikus gomb, ami elhozhatná a szabadság azonnali diadalát, akkor hajlandónak kell lennünk buzgalommal megnyomni azt. Az igazságosság iránti szenvedély, a szabadság célja melletti igaz elköteleződés tehát megköveteli a radikális abolicionizmust, a hajlandóságot arra, hogy „megnyomjuk a gombot,” ha létezne ilyen gomb, a szabadság győzelméért. Ahogyan Leonard Read írta egyszer, amikor minden ár- és bérkontroll azonnali eltörlését sürgette: „Ha volna egy gomb ezen az emelvényen, aminek a megnyomása azonnal eltörölne minden bér- és árkontrollt, rátenném az ujjamat és megnyomnám!”2

Másrészről pedig, ha a libertáriusok belefoglalnák a fokozatosságot az elméletükbe, akkor elismernék, hogy vannak olyan dolgok, amik fontosabbak vagy értékesebbek, mint maga az igazságosság és a szabadság. Ez pedig a libertárius eszme halálát jelentené. Ahogyan a nagy abolicionista és libertárius, William Lloyd Garrison kijelentette, „ami az elméletben fokozatosság, az a gyakorlatban örökkévalóság.”

Gyakran hallani az ellenvetést, miszerint az abolicionizmus „irrealisztikus”, hogy a szabadságot (vagy bármi más radikális társadalmi célt) csak fokozatosan lehet elérni. Függetlenül attól, hogy ez igaz-e vagy sem (és a hirtelen, radikális felfordulások léte demonstrálja, hogy nem mindig van így), ez a közkeletű vád súlyosan összekeveri az elvek birodalmát és a stratégia birodalmát. Ahogyan máshol írtam:

…amikor ezzel vádolnak, reménytelenül összekeverik a kívánt célt a valószínű végkimenetel stratégiai felbecsülésével. Az elvek megfogalmazásakor a legfontosabb, hogy ne keverjék bele a stratégiai becsléseket a kívánt célok kovácsolásába. Először meg kell fogalmazni a célokat, amely ebben az esetben a rabszolgaság vagy bármely egyéb államista elnyomás azonnali eltörlése. Ezeket a célokat pedig először úgy kell megfogalmazni, hogy nem vesszük figyelembe elérésük valószínűségét. A libertárius célok „realisztikusok” olyan értelemben, hogy lehetséges elérni őket, ha elegendően egyetértenek kívánatosságukkal. … A cél „valószerűségét” kizárólag magának a célnak a kritikájával lehet vitatni, nem pedig az eléréséből fakadó problémákkal. Aztán, miután eldöntöttük a célt, egy teljesen különálló stratégiai kérdéssel szembesülünk: hogyan érjük el a célt a lehető leggyorsabban, hogyan építsünk egy mozgalmat az eléréséhez, stb. Tehát William Lloyd Garrison nem volt „irrealisztikus,” amikor 1830-ban felemelte a rabszolgák azonnali felszabadításának dicső lobogóját. Célja a helyes cél volt, a stratégiai realizmusa pedig abban a tényben rejlett, hogy nem várta el, hogy célja gyorsan megvalósuljon. Vagy, ahogyan maga Garrison különbséget tett: „Bármennyire is elszántan buzdítjuk az azonnali eltörlést, végül – ó jaj! – fokozatos eltörlés lesz. Sosem mondtuk, hogy a rabszolgaság egyetlen csapásra megbukik; hogy úgy kell lennie, azt örökké tartjuk.3

Egy szigorúan stratégiai nézőpontból úgyszintén igaz, hogy ha a „tiszta” cél támogatói nem fogalmazzák meg és tartják a felszínen azt a célt, akkor senki sem fogja, és soha nem fogják elérni azt. Továbbá, mivel a legtöbb ember, és a legtöbb politikus mindig a „középutat” választja bármi között, amit felajánlanak neki, a „szélsőséges”, azzal, hogy folyamatosan tetézi a követeléseit és a felszínen tartja a tiszta vagy „szélsőséges” célt, egyre tágítani fogja a szélsőségeket, ennélfogva pedig egyre inkább a saját szélsőséges pozíciója felé fogja húzni a „középet.” Ezzel pedig sokkal többet fog tenni a célért – még a mindennapok rövidtávjában is – mint a végső elv bármelyik opportunista feladonca.

Az abolicionista mozgalom garrisoni szárnyának stratégiájáról és taktikájáról írt briliáns tanulmányában Aileen Kraditor azt írja:

Ahogyan az abolicionista látta a saját szerepét a társadalomban, abból következett, hogy a cél, ami mellett agitált, aligha volt azonnal megvalósítható. A megvalósítását hatalmas mennyiségű ember meggyőzésének kell megelőznie, a küzdelemnek pedig olyan ellenségesség ellenszelében kell folynia, amivel egy népszerűtlen álláspont agitátora elkerülhetetlenül szembe találja magát. … Az abolicionisták épp olyan jól tudták, mint későbbi tudós kritikusaik, hogy még hosszú ideig nem történhet meg az azonnali és feltétel nélküli emancipáció. De a kritikusokkal ellentétben ők biztosak voltak abban, hogy soha nem is fog elérkezni, hacsak nem agitálnak mellette azalatt a hosszú időszak alatt, amíg megvalósíthatatlan….

Ha lemondtak volna az azonnali emancipáció követeléséről, mert akkoriban megvalósíthatatlan volt, az egyenértékű lett volna az abolicionisták által követelt változás természetének módosításával. Azaz még azoknak is a rabszolgaság azonnali és feltétlen eltörlése mellett kellet agitálnia, akik örömmel beérték volna a fokozatos és feltételes emancipációval, mert ez a követelés szükséges volt ahhoz, hogy demonstrálják az amerikai fehéreknek, hogy a négerek a testvéreik. Amint a nemzet elfogadta ezt a nézetet, lehetőség nyílt megtárgyalni a terveket és a feltételeket. …

Az, hogy nem voltak hajlandóak felhígítani a „vizionárius” szlogenjüket, kiemelkedően praktikus volt a szemükben, sokkal inkább, mint azoknak a rabszolgaság-ellenes szenátoroknak és kongresszusi képviselőknek a módszere, akik gyakran leveleket írtak az abolicionista vezetőknek, hogy igazolják, miért módosították a rabszolgaság-ellenes követeléseiket annak fényében, ami megvalósítható. Az abolicionista – míg kritizálta ezeket a megállapodásokat – kihangsúlyozta, hogy a saját hajthatatlansága volt az, ami lehetővé tette az előnyös kompromisszumokat. Akár így is megfogalmazhatta volna az álláspontját: Ha a politika a lehetséges művészete, az agitáció a kívánatos művészete. Mindkét gyakorlatot a saját céljához illő kritériumok szerint kell megítélni. A reformerek vagy a radikálisok agitációja segít bemutatni, hogy az egyik lehetséges politika kívánatosabb, mint a másik, és – ha ügyes és kompromisszummentes – az agitáció segíthet megvalósítani a kívánatosat. Azért kritizálni az agitátort, mert nem igazítja a követeléseit ahhoz, ami azonnal megvalósítható – azaz, mert nem viselkedik úgy, mint egy politikus – teljes félreértés. Annak a változásnak a követelése, ami politikailag nem lehetséges, nem bélyegzi irrealisztikusnak az agitátor. Egyrészről hasznos lehet azoknak, akik a politikai tárgyalóasztalnál ülnek; minél szélsőségesebb követeléseket fogalmaz meg az agitátor, a politikus követelése annál elfogadhatóbbnak és talán kívánatosabbnak tűnik, olyan értelemben, hogy az ellenfél talán jobb szeretné inkább csak a kenyér feléről lemondani, mint az egészről. Az agitátor továbbá segít definiálni az értéket, az elvet, amiért a politikus egyezkedik. A különböző lehetséges politikai irányvonalak erkölcsi értékeit részben az agitátorok fogalmazzák meg, akik a közvéleményt formálják, ami megteremti a politikai lehetőségeket.4

Végül, „utópikusnak” is kritizálták az olyan célok kitűzését, mint az azonnali eltörlés – legyen szó a rabszolgaságról vagy az Államról. De fontos megkülönböztetni a tényleges „utópikus” célt, amit nem függ az azonnali emberi akarattól, és a célt, ami igen. Az előbbire, ami valóban lehetetlenül utópikus volna, jellemző példák azok a projektek, mint „a szegénység azonnali eltörlése,” az „Új Szocialista Ember” megteremtése, stb. Ahogyan azt máshol írtam a kétféle „szélsőséges” cél közötti különbségről:

Más hagyományosan radikális célok – mint a „szegénység eltörlése” – ezzel szemben valóban utópikusok, mivel az ember képtelen eltörölni a szegénységet puszta akarata használatával. A szegénységet kizárólag bizonyos gazdasági tényezők … törölhetik el, amelyek egyedül a természet hosszú időn át tartó átalakítása révén történnek. Röviden, az ember akaratát itt szigorúan korlátozzák – ódivatú, de még mindig érvényes kifejezéssel élve – a természeti törvények. De az igazságtalanságok olyan tettek, amelyeket az emberek egyik csoportja követ el mások ellen; pontosan emberek cselekvései, és ebből következően eltörlésük bizony az ember azonnali akaratán múlik. …

Az igazságosság területén az ember akaratán múlik minden; az ember hegyeket mozgathat, ha úgy dönt. Az azonnali igazságosság iránti szenvedély – röviden egy radikális szenvedély – tehát nem utópikus, mint ahogyan a szegénység azonnali eltörlése, vagy mindenki azonnali zongoristává alakítása volna. Hiszen el lehet érni az azonnali igazságosságot, ha elegendően akarják.5

Hogy a garrisonista abolicionisták értették ezt a megkülönböztetést, az világosan látszik a történész, Anne Loveland beszámolójából:

A történészek gyakran félremagyarázták az azonnalista szlogent, úgy értelmezve, mint ami időbeli, nem pedig erkölcsi és vallásos követelmény. … Amikor az abolicionisták az azonnali emancipációt követelték, amellett érveltek, hogy az eltörlés teljes mértékben az ember hatalmában áll és teljesen az emberi kezdeményezésen múlik, [és] mivel a cselekvés volt a hit próbája, az igaz megtérés gyakorlatilag magába foglalta a rabszolgaság eltörlését.6

Lábjegyzetek

  1. [Az abolicionisták a rabszolgaság elleni amerikai mozgalom tagjai voltak. A ford.]
  2. Leonard E. Read, I’D Push the Button, (Joseph D. McGuire, New York, 1946) 3. o. Erről lásd még Murray N. Rothbard, Miért legyen az ember libertárius?
  3. Murray N. Rothbard, Miért legyen az ember libertárius?
  4. Alieen S. Kraditor, Means and Ends in American Abolitionism: Garrison and His Critics on Strategy and Tactics, 1834-1850 (New York: Pantheon Books, 1969), 26-28. o.
  5. Rothbard, Miért legyen az ember libertárius?
  6. Anne C. Loveland, „Evangelicalism and ’Immediate Emancipation’ in American Antislavery Thought”, Journal of Southern History (1966 május) 173, 184-185. o.; idézte Kraditor, Means and Ends, 265-265. o.