Olvasási idő: 8 perc
Olvasási idő: ~ 8 perc

A szabadpiac a társadalomban lezajló cserék sokaságának összefoglaló kifejezése. Minden csere egy önkéntes egyezség két egyén között vagy megbízottak által képviselt csoportok között. Ez a két egyén (vagy megbízott) elcserél két gazdasági jószágot: vagy egy kézzelfogható árucikket, vagy egy immateriális szolgáltatást. Tehát amikor veszek egy újságot az újságárustól ötven centért, én és az újságos elcserélünk két árucikket: én átadom az ötven centemet, az újságos pedig átadja az újságot. Vagy ha egy cégnél dolgozom, a munkaszolgáltatásomat pénzbeli fizetésre cserélem egy kölcsönösen elfogadott egyezség keretein belül; itt a céget egy menedzser (egy megbízott) képviseli, aki jogosult alkalmazottakat bérelni.

Azért egyezik bele mindkét fél a cserébe, mert mindketten arra számítanak, hogy nyernek belőle. Továbbá a későbbiekben mindketten készek lesznek megismételni (vagy nem lesznek hajlandóak megismételni) a cserét, mivel a számításuk helyesnek (vagy helytelennek) bizonyult a közelmúltban. Pontosan azért vesznek részt az emberek cserében vagy kereskedelemben, mert mindkét fél haszonra tesz szert; ha nem számítanának nyereségre, nem egyeznének bele.

Ez az egyszerű érvelés megcáfolja a tizenhatodik századtól a tizennyolcadik századig tartó európai „merkantilista” időkben gyakran hangoztatott érvet a szabad kereskedelem ellen, amelyet a híres francia esszéíró, Montaigne fogalmazott meg. A merkantilisták úgy érveltek, hogy minden cserében az egyik fél csak a másik kárára nyerhet, hogy minden tranzakcióban van egy nyertes és egy vesztes, egy „kizsákmányoló” és egy „kizsákmányolt.” Egyből láthatjuk, mi hibádzik ebben a mind a mai napig népszerű álláspontban: a csere iránti hajlandóság és a csere iránti vágy azt jelenti, hogy mindkét fél hasznot húz belőle. A modern játékelméleti zsargonnal élve, a csere egy win-win szituáció, egy „pozitív összegű”, nem pedig egy „zéró összegű” vagy „negatív összegű” játszma.

Hogyan húzhat hasznot mindkét fél egy cseréből? Úgy, hogy mindketten különféleképpen értékelik a két jószágot vagy szolgáltatást, és ez a különbség teremti meg a csere lehetőségét. Én például sétálgatok pénzzel a zsebemben, újság nélkül; az újságosnak viszont temérdek újságja van, viszont nagyon szeretne pénzt szerezni. Így amikor egymásra bukkanunk, üzletet kötünk.

Két tényező határozza meg minden egyezség feltételeit: az, hogy mekkora értéket tulajdonít minden résztvevő a szóban forgó javaknak, illetve a felek tárgyalási képessége. Az, hogy hány centért fognak elcserélni egy újságot, vagy mennyi Mickey Mantle baseballkártyát fognak adni egy Babe Ruth kártyáért, az újságpiac és a baseballkártya-piac összes résztvevőjén múlik – azon, hogy mekkora értéket tulajdonít mindegyikük a kártyáknak minden máshoz viszonyítva, amit megvásárolhatnának. Ezeket az egyezségfeltételeket „áraknak” nevezik (az újságok esetében pénzben kifejezve, vagy a Babe Ruth kártyák esetében Mickey Mantle kártyákban kifejezve), és az árakat az szabja meg, hogy mennyi újság vagy baseballkártya van a piacon ahhoz viszonyítva, hogy milyen kedvezően értékelik a vásárlók ezeket a javakat. Röviden, a keresletük és a kínálatuk kölcsönhatása.

Ha egy jószág kínálata változatlan, a vásárlók pedig nagyobb értéket kezdenek tulajdonítani neki, az megnöveli a jószág iránti keresletet, több pénz fog licitálni érte és növekedni fog az ára. Ennek a fordítottja történik, ha zuhan a jószágnak tulajdonított érték, és ezzel a kereslete. Ha pedig változatlan a jószágnak tulajdonított érték vagy a kereslet és növekedik a kínálat, a kínálat minden egységének – minden baseball-kártyának vagy kenyérszeletnek – zuhanni fog az értéke, így zuhanni fog a jószág ára. Ennek a fordítottja történik, ha csökken a jószág kínálata.

A piac tehát nem csupán a cserék sokasága, hanem a cserék nagyon összetett, egymással kölcsönhatásban álló hálózata. A primitív társadalmakban minden csere barter vagy közvetlen csere. Két ember elcserél két közvetlenül hasznos jószágot, mint például lovakat tehenekre, vagy Mickey Mantle kártyákat Babe Ruth kártyákra. De ahogy egyre fejlődik a társadalom, a kölcsönös cserék lépésről lépésre megteremtenek egy olyan helyzetet, ahol a piac a közvetett cserék közvetítőjének választ egy vagy két széleskörben hasznos és értékes árucikket.1 Erre a pénz-árucikkre – ami általában, de nem mindig arany vagy ezüst – ekkor nem csupán önmaga miatt támasztanak keresletet, hanem annál is inkább azért, hogy lebonyolítsanak vele egy újabb cserét egy másik, vágyott árucikkre. Sokkal egyszerűbb nem acéltömbökben fizetni az acélmunkásokat, hanem pénzben, amivel aztán azt vásárolnak a munkások, amit akarnak. Azért hajlandóak elfogadni a pénzt, mert tapasztalatból és észérvekből tudják, hogy a társadalomban mindenki más is el fogja fogadni fizetségként azt.

A cserék szinte végtelen modern hálózatát – a piacot – a pénz használata teszi lehetővé. Mindenki szakosodik valamire, mindenki munkamegosztásban vesz részt és azt termeli, amiben a legjobb. A termelés természeti erőforrásokkal kezdődik, majd áthalad a gépek és termelőjavak különböző változatain, végül az elkészült javakat eladják a fogyasztónak. A termelés minden lépcsőfokán – a természeti erőforrástól a fogyasztási cikkig – önként cserélnek pénz tőkejavakra, munkaszolgáltatásra és természeti erőforrásra. Az egyezségfeltételeket – az árakat – a folyamat minden lépésénél a keresletet támasztó és a kínálatot biztosító egyének önkéntes interakciója határozza meg. Ez a piac „szabad”, mert a választásokat minden lépésnél önként és szabadon hozzák.

A szabadpiac és a szabad árrendszer hozza el a javakat a fogyasztóknak a világ minden tájáról. A vállalkozóknak is a szabadpiac biztosítja a lehető legnagyobb hatáskört, akik a tőkéjüket kockáztatva úgy használják fel az erőforrásokat, hogy a lehető leghatékonyabban szolgálják a fogyasztói tömegek jövőbeli kívánságait. A megtakarítások és a befektetések tőkejavakká alakulnak, ezzel megnövelik a munkások termelékenységét és béreit, így pedig megemelik az életszínvonalukat. A szabad, kompetitív piac úgyszintén megjutalmazza és ösztönzi a technológiai innovációt, amivel az innovátor kezdeti előnyhöz juthat, így új és kreatív módszerekkel elégítheti ki a fogyasztó igényeket.

A szabadpiac nem csupán ösztönzi a befektetést, hanem – ami talán ennél is fontosabb – az árrendszer és a piac nyereség-veszteség ösztönzői a legjobb útra terelik a tőkebefektetéseket és a termelést. A bonyolult hálózat képes úgy szervezni minden piacot, hogy ne jelentkezzenek azonnali, megjósolhatatlan és megmagyarázhatatlan hiányok és többletek bárhol a termelési rendszerben.

De a cserék nem szükségszerűen szabadok. Számos csere kényszerített. Ha egy rabló azzal fenyeget, hogy „pénzt vagy életet,” a neki adott fizetséged kényszerített, nem pedig önkéntes, és a rabló a károdra tesz szert nyereségre. Valójában a rablás, nem pedig a szabadpiac az, ami a merkantilista modellt követi: a rabló az áldozat kárára tesz szert haszonra. A kizsákmányolás nem a szabadpiacon történik, hanem ott, ahol a kényszerítő kizsákmányolja az áldozatát. A kényszer hosszútávon egy negatív összegű játszma, ami a termelés, a megtakarítás és a befektetés csökkenéséhez, a tőkekészlet kimerüléséhez, lecsökkent termelékenységhez és mindenki életszínvonalának zuhanásához vezet – talán a kényszerítőket is beleértve.

Az állam minden társadalomban az egyetlen szervezet, amely törvényesen kényszeríthet. Az adóztatás egy kényszerített csere, és minél nagyobb adóteher sújtja a termelést, annál valószínűbb, hogy megtorpan és visszazuhan a gazdasági növekedés. Az állami kényszer egyes formái (mint az árkontroll vagy a versenyzők belépését meggátoló szabályozások) akadályozzák és megbénítják a piaci cseréket, míg mások (a megtévesztő praktikák tilalmai, a szerződések érvényre juttatása) elősegítik az önkéntes cseréket.

Az állami kényszer legvégsőbb fokozata a szocializmus. A szocialista tervgazdálkodás rendszerében a földnek és a tőkejavaknak nincsenek árai, amiket felhasználhatna a szocialista tervezőbizottság. Ahogyan azt immár az olyan szocialisták is beismerik, mint Robert Heilbroner, a szocialista tervezőbizottság ennélfogva sehogyan nem képes úgy kalkulálni árakat vagy költségeket, vagy úgy felhasználni a tőkét, hogy a termelési hálózat hiányok és többletek nélkül, gördülékenyen működjön. A jelenlegi Szovjet tapasztalat – ahol a bőséges búzatermés valahogyan képtelen eljutni a kiskereskedelmi boltokba – tanulságos példája annak, hogy szabadpiac nélkül lehetetlen üzemelni egy összetett, modern gazdaságot. Az ösztönzők nélkül, illetve az árak és költségek kiszámításának lehetősége nélkül a búza nem tudott a vagonokba jutni, nem jutott el feldolgozásra a malmokba, és így tovább a lépések hosszú során, amelyek szükségesek ahhoz, hogy elérje a végső fogyasztót Moszkvában. A búzaberuházások teljes pazarlásnak bizonyultak.

Ami azt illeti, a piaci szocializmus egy teljes önellentmondás. A piaci szocializmusról szóló divatos beszéd figyelmen kívül hagyja a piac egy kulcselemét. Amikor ténylegesen elcserélnek két jószágot, amit valóban elcserélnek, az a javak tulajdonjoga. Amikor veszek egy újságot ötven centért, az újságos és én tulajdonjogokat cserélünk: feladom az ötven centem feletti tulajdonjogomat és átruházom az eladónak, az eladó pedig ram ruházza az újság tulajdonjogát. Ugyanez a folyamat zajlik le egy ház vásárlásakor is, csak az újság esetén a helyzet sokkal kevésbé formális, és elkerülhetjük az okiratokkal, szerződésekkel, ingatlanügynökökkel, ügyvédekkel járó szövevényes folyamatot. De a két tranzakció gazdasági természete ettől még ugyanaz.

Ez azt jelenti, hogy a szabadpiac létezésének és virágzásának kulcsa egy olyan társadalom, ahol tisztelik, óvják és biztosítják a magántulajdonhoz való jogot. A szocializmus kulcsa viszont a termelőeszközök, a föld és a tőkejavak állami tulajdonlása. Így a szocializmusban nincsen piaca a földnek vagy a tőkejavaknak.

A szabadpiac néhány kritikusa úgy érvel, hogy a tulajdonjogok konfliktusban állnak az „emberi” jogokkal. De a kritikusok nem értik meg, hogy egy szabadpiaci rendszerben minden személy tulajdonosa a saját testének és a saját munkájának, és szerződés útján mindenki szabadon rendelkezhet ezekről. A rabszolgaság megsérti a rabszolga testéhez való alapvető tulajdonjogát, ez a jog pedig a nem-emberi, anyagi tárgyak feletti tulajdonjog alapját képezi. Továbbá minden jog emberi jog, legyen az a szólásszabadság vagy az egyén saját háza feletti tulajdonjoga.

Egy gyakori vád, hogy a szabadpiac rendszerében a „farkastörvények” uralkodnak, hogy versengésre cseréli az emberi együttműködést, és hogy az anyagi sikert magasztalja a szellemi értékek, a filozófia vagy a szabadidős tevékenységek helyett. Épp ellenkezőleg, a farkastörvény társadalma pontosan a kényszerítés, a rablás és az élősködés társadalma, ami elpusztítja az életeket és az életszínvonalat. A termelők békés piaci együttműködése egy mélységesen kooperatív folyamat, amelyből mindenki nyer, és ahol gyarapszik mindenki életszínvonala (egy szabadság nélküli társadalomhoz képest). És a szabad társadalmak kétségbevonhatatlan anyagi sikere biztosítja azt az általános bőséget, amely temérdek szabadidőt ad nekünk más társadalmakhoz képest, és ami lehetővé teszi, hogy szellemi kérdésekkel is foglalkozzunk. Valójában a piaci tevékenység nélküli kényszeralapú társadalom, név szerint a kommunizmus az, ahol a mindennapi megélhetésért végzett küszködés nem csupán anyagilag elszegényíti az embereket, hanem a szellemüket is meggyilkolja.

Lábjegyzetek

  1. [A következőképpen magyarázza el Rothbard ezt a folyamatot Mit művelt a kormány a pénzünkkel? című könyvében:

    A próbálkozások során az ember felfedezte a módszert, ami utat ad a hatalmas gazdasági növekedésnek: a közvetett cserét. Közvetett csere során a termékedet nem egy másik ember termékért adod el, amire közvetlenül szükséged van, hanem egy másik termékért, amit aztán eladhatsz a számodra kívánatos termékért cserébe. Első ránézésre ez egy ügyetlen kerülőútnak tűnhet. De valójában ez az a csodálatos eszköz, ami lehetővé teszi a civilizáció kifejlődését.

    Képzeld el A, a gazda helyzetét, aki szeretné megvásárolni a B által készített cipőket. Mivel B nem kéri a tojásait, felkutatja azt, amit B szeretne – mondjuk vajat. A aztán elcseréli a tojásait C vajára, és eladja a vajat B-nek a cipői ellenében. Nem azért veszi meg először a vajat, mert közvetlenül arra van szüksége, hanem azért, mert annak segítségével szerezheti meg a cipőit. Hasonlóképp Smith, az eketulajdonos eladja az ekéjét egy termékért, amit aztán sokkal könnyebben eloszthat és eladhat – mondjuk vajért, a vaj részeit pedig elcseréli tojásra, kenyérre, ruhára, és más egyébre. A vaj előnye mindkét esetben abból fakad (azaz az oka annak, hogy nagyobb iránta a kereslet, mint ami az egyszerű fogyasztásából származna), hogy forgalomképesebb. Ha egy áru könnyebben eladható, mint egy másik – ha mindenki biztos abban, hogy az egyhamar elkel – akkor megnő a kereslete, mivel csereeszközként fogják használni azt. Azzá az eszközzé válik, amely segítségével egy szakember elcserélheti a termékét egy másik szakember árujára. […]

    Lásd Murray Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – Pénz egy szabad társadalomban.]