A nonagresszió axióma a libertarianizmus filozófiájának tartóoszlopa. Azt állítja, egyszerűen, hogy bárki számára legális bármit tenni, amit csak szeretne, amennyiben nem kezdeményez erőszakot (vagy fenyegetőzik azzal) másvalaki személye vagy jogosan birtokolt tulajdona ellen. Tehát egy szabad társadalomban az embernek jogában áll előállítani, megvásárolni vagy értékesíteni bármilyen jószágot vagy szolgáltatást bármilyen kölcsönösen elfogadott feltétellel. Így nem létezne olyan, hogy áldozat nélküli bűncselekmény, árkontroll, a gazdaság állami szabályozása, és a többi.

Ha a non-agresszió axióma a libertarianizmus alapvető építőköve, akkor az eredeti birtokbavétel (homesteading) elvén alapuló (Locke-i vagy Rothbardi) magántulajdonjogok képezik annak alapját. Hiszen ha A belenyúl B zsebébe, kiveszi a pénztárcáját, majd elszalad vele, nem tudhatjuk, hogy A az agresszor, és B az áldozat. Az is lehet, hogy A csupán visszaveszi a saját pénztárcáját, amit B tegnap ellopott tőle. Ha azonban helyesen a magántulajdonjogok alapján áll, a non-agresszió axióma egy roppan erőteljes eszköz az eszmék háborújában. Hiszen a legtöbb ember hisz – méghozzá elkötelezetten – abban, hogy helytelen megtámadni mások személyét vagy tulajdonát. Végtére is ki pártolná a rablást, a gyilkosságot vagy a nemi erőszakot? Ebből kiindulva a libertáriusok szabadon alkalmazhatják ezt az axiómát minden emberi cselekedetre, beleérve – radikálisan – a szakszervezeteket, az adóztatást és magát az államot.

A közelmúltban dühödt támadások vették kereszttűz alá a non-agresszió axiómát és az alapját képező magántulajdonjogi elméletet – megdöbbentő módon olyan kommentátorok tollából, akik libertáriusnak nevezik magukat. Vizsgáljunk meg két forgatókönyvet, amit ezek az emberek megfogalmaztak.

Elsőként, a huszonötödik emelet erkélyén állsz, amikor – nagy rémületedre – elveszíted az egyensúlyod és kizuhansz. A zuhanásod során szerencsére sikerül megragadnod egy zászlórudat, ami tíz szinttel lejjebb, a tizenötödik emelet egyik lakásának erkélyéből áll ki. A lakás tulajdonosa sajnos kilép az erkélyére, kijelenti, hogy, jogsértést követsz el azzal, hogy a zászlórúdjába kapaszkodsz és azt követeli, hogy engedd el (azaz zuhanj még tizenöt emeletet a halálodba). Te tiltakozol, hogy csupán szeretnél lemászni a rúdról, be a lakásába, majd azonnal ki onnan, ő azonban hajthatatlan. Libertáriusként köteles vagy engedelmeskedni?

A második eset. Elvesztél az erdőben, remegsz a fagytól és nincs semmi élelmed. Menedék és étel nélkül meg fogsz halni. Szerencsére egy meleg kabinra bukkansz, tele élelemmel. A terved az, hogy eszel, éjszakára ott maradsz, ott hagyod a névjegykártyádat és a kétszeresét fizeted meg bármi észszerű árnak, amit csak kérnének. A kabin ajtaján sajnos egy tábla tetszeleg: „Figyelem. Magántulajdon. Tilos a belépés.” Vajon fogod magad és engedelmesen visszasétálsz az erdőbe meghalni?

A non-agresszió axióma ellenségei úgy tartják, hogy egyik esetben sem vagy köteles meghalni, főleg nem a magántulajdonjogok nevében. Úgy látják, hogy ezeket a fogalmakat azért ültették a gyakorlatba, hogy elősegítsék az emberi életet és jólétet, amit általában meg is tesznek, méghozzá felülmúlhatatlanul. Ezekben a kivételes esetekben azonban, ahol a non-agresszió elve ellentétben áll az utilitárius elvekkel, hanyagolni kellene azt. A non-agresszió elve számukra egy remek ökölszabály, amit néha – ritkán – figyelmen kívül kell hagyni.

Megannyi súlyos problémát lelhetünk a non-agresszió axióma fentebbi kritikáiban.

1. Félreértik a libertarianizmus természetét. Ezek az érvek hallgatólagosan feltételezik, hogy a libertarianizmus egy erkölcsfilozófia, ami úgymond útmutató a helyes viselkedéshez. El kellene engednie a zuhanó embernek a zászlórudat? Sétáljon el és haljon meg a túrázó? De a libertarianizmus egy elmélet, ami az agresszió, vagy az erőszak jogos használatával foglalkozik a magántulajdonra alapozva. Tehát az egyedüli helyénvaló kérdések, amiket meg lehet válaszolni ennek a filozófiának a talaján, olyanok, mint: ha a zászlórúdba kapaszkodó ember megpróbál bemászni a lakásba, a lakástulajdonos pedig lelövi birtokháborításért, megbüntetnék-e a törvény és a rend fenntartói a tulajdonost? Vagy, törvénysértésnek minősülne-e, ha az erdei kabin tulajdonosa felállít egy csapdát, ami sörétekkel tarkítja az arcát annak, aki beerőszakolja magát a tulajdonába? Ha így fogalmazzuk meg a kérdéseket, a válasz nyilvánvaló. Mindegyik esetben helyesen jár el a tulajdonos, a birtokháborító pedig helytelenül. Ha erőszakot – akár halálos erőszakot – használnak, hogy védelmezzék a magántulajdont, a tulajdonos nem vétkes semmi törvénysértésben.

2. Ezek a példák szándékosan a birtokháborító bűnöző szemszögével próbálják láttatni velünk a dolgokat. Azaz arra buzdítanak minket, hogy a zászlórúdba kapaszkodó emberrel és a túrázóval érezzünk együtt, ne pedig az érintett magántulajdonosokkal. De fordítsuk meg ezt a nézőpontot. Tegyük fel, hogy a tizenötödik emeleti lakás tulajdonosát a közelmúltban megerőszakolta valaki, aki ugyanabba az etnikai csoportba tartozik, mint a személy, aki épp most mászik a zászlórúdján és pillanatokon belül hívatlanul a lakásába lép. Lelőheti-e önvédelem gyanánt, mielőtt belép a birtokára? Vagy tegyük fel, hogy az erdei kabin tulajdonosa az elmúlt hónapokban ismételten betörések áldozata volt, és végül úgy döntött, hogy tenni fog valamit a tulajdona védelme érdekében. Vagy tegyük fel, hogy maga a kabintulajdonos tekint a kabinjára úgy, mint ami a saját életét hivatott óvni. Ekkor nem tehet lépéseket annak érdekében, hogy védelmezze a tulajdonát? Amikor feltesszük ezeket a kérdéseket, azzal meg is válaszoljuk őket, legalábbis ha következetes libertáriusok vagyunk.

3. A libertárius magántulajdonjog-elmélet kritikái a vészhelyzetek filozófiájára alapozzák a nézeteiket. A non-agresszió axióma szép és jó a mindennapos esetekben, azonban amikor mentőcsónak-forgatókönyvek állnak fenn, akkor minden opció játszik. Azonban az a probléma azzal, ha speciális végszükségek esetén megszegjük a libertárius törvényt, hogy ezek az esetek sokkal gyakoribbak, mint azt feltételezik. Jelenleg is számos embert súlyt az éhhalál a világ szegény részein. Vannak, akik olyan betegségtől szenvednek, amit olcsón meg lehetne gyógyítani, például penicillinnel. Mindannyian olvastuk már a segélyszervezetek hirdetéseit: „Ez a kislány itt Mária. Megmentheted őt és az egész faluját, ha minden hónapban küldesz nekünk egy csekély összeget.”

Az igazság az, hogy sok úgynevezett libertárius, aki ezekre a vészhelyzetekre alapozva támadta a non-agresszió axiómát, középosztálybeli vagy annál is magasabb szintű otthonban lakik; újabb autókat vezet; jókat eszik; ékszereket visel; drága egyetemekre küldi a gyermekeit. Ha őszintén elhinnék a saját kritikájukat, ezek közül egyik sem lenne igaz. Hiszen ha a kabintulajdonosnak és a lakástulajdonosnak fel kell adnia a tulajdonjogait, hogy megmentse a túrázót és a kapaszkodó embert, akkor nekik is fel kell adniuk a kényelmes, középosztálybeli életüket a világ összes könnyen gyógyítható és éhező emberének javára. Az, hogy ezt nem tették, azt mutatja, hogy még ők sem veszik komolyan a saját érveiket.

Az erőszakos jólétpárti érvük logikai folyománya sokkal rosszabb annál, minthogy csupán havonta néhány dollárt kellene adniuk egy segélyszervezetnek. Hiszen tegyük fel, hogy így tesznek. Az életszínvonaluk még mindig sokkal nagyobb, mint azoké, akik a halál szélén táncolnak a rettenetes életkörülményeik miatt. Nem, addig, amíg ezeknek a gazdag „libertáriusoknak” van elég pénzük ahhoz, hogy ne kerüljenek az éhhalál szélére, az érvük logikája arra kötelezi őket, hogy azon felül mondjanak le minden centjükről, hogy enyhítsék a veszélyeztetett szegények fájdalmait.