Óránkénti négyezer forintos minimálbérért agitál a baloldal. Na persze nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban; és ahol a követeléseiket sikeresen a gyakorlatba ültették valamilyen fokon, ott pontosan azok a következmények lettek úrrá, amiket a gazdaságelmélet megjósolt. New York városában, miután 2018. december 31.-én 15,4 százalékkal megemelték a minimálbért, a munkáltatók azonnal el is kezdték elbocsátani a dolgozóikat.

Így Jon Bloostein, 6 new york-i étterem tulajdonosa azt nyilatkozta a CBS-nek: “elveszítettük az irányítást a legnagyobb irányítható kiadásunk felett. Így ahhoz, hogy elboldoguljunk ezzel és továbbra is nyitva maradhassunk, csökkentjük a munkaórák számát.” A NYC Hospitality Alliance által végzett felmérés szerint a válaszadó éttermek 76,50%-a csökkentette a munkaórák számát, és 36,30%-a bocsátott el dolgozókat, illetve a gyorséttermek 75%-a fogja csökkenteni a munkaórák számát, és 53,10%-a fog elbocsátásokat végezni a törvény hatására.

„A valóságban egyetlenegy módon értelmezhető a minimálbér-törvény – írta Murray Rothbardkötelező munkanélküliség. Pont. A törvény azt mondja, hogy illegális és ebből következően bűntett akárkit X dollár órabér alatt alkalmazni. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy a szabad és önkéntes bérszerződések egy nagy részét mostantól betiltották, és tehát nagymértékű munkanélküliség következik. Emlékezzünk, hogy a minimálbér-törvények nem hoznak létre munkahelyeket, hanem csupán betiltják azokat; és a betiltott munkahelyek az elkerülhetetlen következményei.”

Miután a közgazdaságtani okfejtést képtelenek megcáfolni, a baloldal gyermekei azzal válaszolnak a minimálbér elleni érvre, hogy „aki nem tud akkora bért kifizetni a dolgozóinak, ami a saját megítélésem szerint elegendő, az jobban is teszi, ha lehúzza a rolót.” Az, hogy ezzel a kiszolgáltatott munkások megélhetésével, otthonuk és ételük forrásával játszanak, sosem zavarta őket. Az, hogy ha a munkásoknak lehetőségükben állt volna jövedelmezőbb munkahelyet választani, már továbbálltak volna, sosem zavarta őket. A lényeg: „a dolgozók vagy legalább annyit keressenek, ami engem kielégít, vagy egy forintot se.”

Megint mások azt mondják, hogy pedig a magyar kormány büszkén emelte a minimálbért, még sincsen munkanélküliség. Javaslom, ez mondják inkább azoknak a szerencsétlen vidéki áldozatoknak, akiket a minimálbér kitaszított a munkaerőpiacról és az egyetlen, amit tehetnek a túlélés reményében, hogy újkori jobbágyként elszegülnek a Fideszes polgármesterük közmunkásának, aki – miután megfosztották őket minden alternatívától – teljhatalommal bír a megélhetésük és az életük felett.

De itt nem is a „minimálbér nyomorító természetéről” szeretnék beszélni. Sokkal érdekesebb maga a tény, hogy az amerikai szocialisták 15 dollárért agitálnak.

Óránként 4000 forint.

Ez egy olyan elképesztően távoli összeg a magyar helyzethez képest, hogy aki csak meghallja – hogy ne kelljen belenéznie a két ország gazdasági állapota között tátongó, áthidalhatatlannak tűnő szakadékba – azonnal tiltakozik, hogy de ott a megélhetési költségek is sokkal magasabbak! Valamennyivel talán magasabbak – és ezzel együtt a termékek és szolgáltatások minősége is magasabb. De az igazság az, hogy az átlagos amerikai fogyasztó összehasonlíthatatlanul jobb életszínvonalat élvezhet, mint az átlagos magyar állampolgár.

Magyarországon az átlagos órabér 7,8 euró, azaz kevesebb, mint 2500 forint. Itt pedig a követelt amerikai minimálbérről beszélünk. Míg New Yorkban a 15 dolláros minimálbér csupán a marginális, a legkiszolgáltatottabb, úgymond a legkevesebb értéket hozzáadó munkásokat fosztja meg az állásától, Magyarországon munkanélkülivé tenne szinte mindenkit.

A politikusok az ígérgetés bizniszében utaznak. Minden alkalommal megígérik a magasabb életszínvonalat, a nagyobb jövedelmeket, a bőséget és a gazdagságot. De az igazság az, hogy egy nemzet vagyona és életszínvonala kizárólag egyféleképpen növekedhet: ha több és jobb javakat termel; ezt pedig kizárólag egyféleképpen érheti el: az egy főre eső befektetett tőke mennyiségének növekedésével.

A gazdasági folyamatok lassan teremnek gyümölcsöt. Szó szerint évszázadokon át kellett folynia a háborítatlan tőkefelhalmozásnak ahhoz, hogy az Egyesült Államok elérje a jelenlegi állapotát, ahol megengedheti, hogy egyáltalán felmerüljön az óránként négyezer forintos minimálbér.

A politikusok és a szavazóbázisuk viszont azonnali eredményeket akarnak. Így olyan intézkedésekhez folyamodnak, amik elkápráztatják a tömeget és megteremtik a bőség látszatát. Családteremtő akcióprogramok és nyugdíjak, ingyenes javak és pénzszórás, állami munkahelyteremtés és beruházás; mindezek, míg a szavazóbázis szemében talán pompásak, valójában felélik a vagyont, amit annak jogos tulajdonosai, az adófizetők, vagy fogyasztásra használtak volna – ezzel megtérítve a múltbeli tőkebefektetéseket és ösztönözve a jövőbelieket – vagy megtakarítottak volna – ezzel (ha például bankba helyezik vagy értékpapírokat vásárolnak belőle) növelve az egy főre eső befektetett tőke mennyiségét.

Amikor az állam megadóztatja az alattvalóit, hogy a pénzükből – tegyük fel – új munkahelyeket teremtsen, ami történik, az nem pusztán az, hogy immár nem a fogyasztók, hanem az állam dönti el, milyen munkahelyek teremjenek. Valójában az adóztatás csökkenti a termelékeny erőfeszítések gyümölcsét, és minél kevesebb haszonnal jár a produktív cselekvés, annál kevésbé érdemes elvégezni. Ha az állam jövedelemadót vet ki, elbátortalanítja a jövedelemkeresést. Ha az állam iparűzési adót vet ki, elbátortalanítja az iparűzést. Ha az állam fogyasztási adót vet ki, elbátortalanítja a fogyasztást – és mivel az antikapitalista korunkban maga a fogyasztás szó is az ördögtől való, hozzá kell tenni, hogy ez azt jelenti, hogy elbátortalanítja az értékteremtést és az általános életszínvonal emelésére törekvő cselekvést, hiszen kevesebb jószág kerül megtermelésre és eladásra.

Amikor az állam elkölti az adókkal beszedett pénzt, és mondjuk vállalatokat, iskolákat, kórházakat épít vagy támogat, ez első ránézésre úgy tűnhet, hogy ami történik, az a befektetés egy másik formája. Ez valójában tévedés. Valójában minden állami kiadás fogyasztás.

Amikor egy magánbefektető, egy magánvállalat, egy megtakarító eszközöl befektetéseket, annak a célja az, hogy a befektetés nyereséges legyen. A ma befektetett 1000 forintból jövőre 1100 forint legyen. Ez a piacgazdaságban úgy valósul meg, hogy a pénzösszeget értékteremtő erőfeszítésekre költik – nyersanyagokat, gépet és munkaerőt vásárolnak – majd az 1000 forintból megvásárolt anyagokat olyan javakká alakítják, amik remélhetőleg értékesebbek a fogyasztók szemében, mint a felhasznált alapanyagok és azok az alternatív termékek, amiket az alapanyagokkal elő lehetett volna állítani. Ha a vállalkozói előrejelzések megfelelnek a valóságnak, az erőfeszítések nyereségesnek fognak bizonyulni, mert a fogyasztók hajlandóak lesznek a költségeknél is többet fizetni a jószágért, ezzel jelezve, hogy a vállalkozó a kevésbé értékes dolgokat értékesebb formába öntötte.

De ezt az egész bonyolult és összetett folyamatot a szabad ár- és profitrendszer kormányozza. A vállalkozók mindig olyan irányba terelik a produktív erőfeszítéseket, hogy azok profitot termeljenek, azaz a fogyasztók szemében értékesebbnek bizonyuljon a késztermék, mint minden felhasznált erőforrás és alternatív költség. Ha valahol sok profitot lehet keresni, az azt jelenti, hogy hatalmas a társadalmi igény arra a jószágra, és a vállalkozók odasereglenek, hogy kielégítsék a kívánságokat. Amikor valaki becsmérlően mondja, a vállalkozóknak vagy a cégeknek az egyetlen gondja, hogy minél nagyobb profitot termeljenek, csupán azt bizonyítja, hogy mennyire nem érti a profit és a gazdasági folyamatok természetét.

De az államot soha nem a profit vezérli. Az állam soha nem a tőle önkéntesen vásárló vagy nem vásárló fogyasztók ítéletétől függ. Az állam nem a fogyasztók terveit, hanem a bürokratái, hivatalnokai és politikusai terveit valósítja meg. Ezért fogyasztás minden állami költekezés. Mert nem az önkéntes vásárlók kielégítésére, hanem az elkobzott vagyon önkényes felhasználására irányul. Nem a fogyasztók kezében van az irányítás és nem a nyereség-veszteség rendszerében testet öltő vásárlói döntések és értékítéletek határozzák meg az erőfeszítések menetét, hanem az uralkodó osztály tagjai. A termelés az önkéntes fogyasztók legsürgetőbb kívánságainak kielégítésére törekszik. Az állami költekezés a politikai kaszt terveinek megvalósítására törekszik.

Ha ezeket a gyakorlatokat évtizedeken és évszázadokon át folytatják, a nemzet mérhetetlenül szegényebb lesz, mintha nem gyötörte volna nemzedékeken keresztül az állami beavatkozás. Az Egyesült Államok, bár kétségtelenül szenved az intervencionizmus terhe alatt, még mindig a tizenkettedik legszabadabb gazdaság a világon. Magyarország a 186 országból a 64-ik, amit még az olyan országok is megelőznek, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Jamaica, Uruguay, Ruanda, az Egyesült Arab Emírségek, vagy minden egyes európai ország tőlünk nyugatra.

Amikor a hatalmas szakadékba révedünk, ami a magyar 1800 forintos átlagos órabér, vagy körülbelül 620 forintos óránkénti minimálbér és az amerikai 6500 forintos átlagos órabér, vagy a szocialisták által követelt 4000 forintos óránkénti minimálbér között tátong, emlékeznünk kell arra, hogy ez a folyamat nem csak és kizárólag a jelenleg hatályban levő törvények hibásságának az eredménye. Ez azoknak az erkölcsi hibáknak az eredménye, amit nem csupán a jelenlegi, hanem az összes eddigi nemzedék felhalmozott. Minden kormány – és azok szavazóbázisa – egyre csak mélyítette és mélyítette ezt a szakadékot, egyre csak az azonnali bőség látszatát követelte a következő nemzedék szegénysége árán, egyre több állami beavatkozást és költekezést követelt és gyűlölve tekintett azokra, akik a gazdasági szabadságot, az államtalanítást sürgették.

A mostani nemzedék, ahelyett, hogy tanult volna az előző korok tanulságaiból, igazából egyre csak rosszabbra fordult. A Fidesz-kormány a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legköltekezőbb kormánya. Jobboldalinak nevezi magát, de azóta nem láttunk kormányt, ami ilyen hatalmas mértékben államosította és állami célokra használta a nemzet vagyonát, amióta véget ért a szocializmus uralma. A feltörekvő nemzedék, a fiatalság pedig ugyanolyan kollektivista, mint az azt megelőző, csak az egyik csoport helyett a másiknak adnák az adófizetők vagyonát, és az egyik cél helyett a másik cél érdekében terebélyesítenék az állam fertőző hatalmát.

A tanulsága mindennek egész egyszerű. Egy kozmikus és megmásíthatatlan igazságosság uralkodik a világban. A gonosz, az erkölcsi korrupció, mindig elnyeri a büntetését és a jó mindig megkapja a jutalmát. Ami azt illeti, a kettő mindig elválaszthatatlan, annyira apodiktikusan és apriorisztikusan következik az egyik a másikból és foglalja magába az egyik a másikat, mint amennyire a cselekvés fogalma is magába foglalja mindazt, amit a misesi praxeológia a felszínre hozott. A hazugság magába foglalja a büntetést, mert azonnal hamis emberi kapcsolatot teremt, amiben a hazug elveszíti az őszinte, spontán önkifejezésből származó öröm lehetőségét, annak reményét, hogy megismerhessék, megérthessék, hogy szeressék. A tolvaj elveszíti az önbecsülésből fakadó boldogság lehetőségét, mert a kölcsönösen kedvező értékcserével ellentétben az áldozata mindig képes lesz – méghozzá boldogabban – élni a tolvaj nélkül, és a tolvajra nem támaszkodik senki, de a tolvaj, mint kelletlen élősködő, örökre függ az áldozataitól. És az államista közösség elveszíti a magántulajdon tiszteletéből fakadó bőség lehetőségét, mert minden állam és minden állami beavatkozás a múltban mindig és a jövőben mindörökre az értékteremtő, kereskedelmi civilizáció halálos ellensége.