Olvasási idő: 20 perc
Olvasási idő: ~ 20 perc

Az állami iskolákban töltött éveim alatt sokáig nem értettem a mondást, miszerint a történelmet a győztesek írják. Valami mindig igaznak érződött ebben az állításban, de akkoriban nem voltam birtokában mindannak a tudásnak és nem láttam a történelmet abból a nézőpontból, ami segített volna látni, ahogy a valóságban is megelevenedik a mondás.

A történelmet a győztesek írják. Ez a különös mondás önmagában is átalakíthatja a történelemről alkotott nézetünket. Nem azt mondja, hogy a történelem egy egzakt, objektív, értéksemleges tudomány, hanem hogy a történelmet írják. Sőt, a történelmet bizonyos személyek írják, akik úgy alakíthatják annak következtetéseit, ahogy nekik tetszik, és ahogy az érdekük kívánja, amit aztán végérvényes igazságként fogad el a laikus közönség.

De kik a győztesek? És hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy hamis a győztesek által írt történelem? Vagy ami ennél is fontosabb: létezik-e egyáltalán bizonyíthatóság a történelmi kérdések kapcsán, vagy csupán a győztesek és a vesztesek versengő magyarázatai közül válogathatunk?

A legelső kérdésre – arra, hogy kik is a győztesek – választ ad az a mítosz is, amit ez a könyv taglal. A Nagy Gazdasági Világválság általánosan elfogadott, minden iskolában tanított és megannyi helyen propagált magyarázata valahogy úgy szól, hogy a válság előtt a korlátozatlan, az állami beavatkozástól mentes, szabályozatlan szabadpiaci kapitalizmus uralkodott, azonban egyszer csak csődöt mondott a liberalizmus láthatatlan keze, és egy olyan súlyos gazdasági sorscsapás sújtotta Amerikát – és onnan kiindulva a nyugati világot – amiből csak a történelmi léptékű állami szabályozás volt képes kimenteni a gazdaságot. Bebizonyosodott, hogy a gyakorlatban elbukott a laissez faire eszméje, és elengedhetetlen az állami szerepvállalás, a kormányzat aktív beavatkozása és a gazdasági szabályozás, hogy elejét vegyük a káosznak.

Ez a narratíva világosan elénk tárja, hogy kik a győztesek – kik azok, akik írják a történelmet – és kik a legyőzötteik.

A legyőzött nem más, mint a gazdasági szabadság. A tizenhetedik és a tizennyolcadik században felbukkant egy új eszme: a liberalizmus. A liberalizmus arra törekedett, hogy felszabadítsa az egyént az állami hatalom alól az élet minden területén. Murray N. Rothbard szavaival:

A gazdaságban drasztikusan le akarták csökkenteni az adókat, el akarták törölni az állami kontrollokat és szabályozásokat, és fel akarták szabadítani az emberi energiát, a vállalkozásokat és a piacokat, hogy olyan csereüzletekkel alkossanak és termeljenek, amelyek előnyösek mindenki számára – beleértve a fogyasztói tömegeket. Fel akarták szabadítani a vállalkozókat, hogy végre szabadon versenyezhessenek, fejlődhessenek, alkothassanak. A földről, a munkáról és a tőkéről egyaránt le akarták tépni az állami kontroll bilincseit. Biztosítani akarták a személyes és polgári szabadságot a királyok és szolgálóik zsarnokságával szemben. A vallást – mely véres háborúkat eredményezett azokban az évszázadokban, amelyekben a felekezetek az Állami hatalom megkaparintásáért harcoltak egymással – fel kell szabadítani az Állam előírásai vagy beavatkozása alól, hogy minden vallás – vagy nem-vallás – békében együtt élhessen. A külpolitika területén is a béke volt az új klasszikus liberálisok krédója; a hatalomért és a pénzért folytatott birodalmi és állami terjeszkedés ősrégi rezsimjét a minden nemzettel való béke és szabad kereskedelem külpolitikájával akarták helyettesíteni. És mivel úgy látták, hogy a háborúkat mindig hadseregek és hadiflották, a haderők folyamatos terjeszkedési törekvései kezdik, azt akarták, hogy a civil-polgárok önkéntes helyi milíciája váltsa fel ezeket a katonai létesítményeket, akik csak saját otthonaik és szomszédságaik védelméért fognának fegyvert.

Tehát az „Egyház és az Állam szétválasztásának” közismert tétele pusztán egy volt a számtalan összefüggő motívumból, amelyek a következőképp foglalhatók össze: „a gazdaság és az Állam szétválasztása,” „a beszéd, a sajtó és az Állam szétválasztása,” „a föld és az Állam szétválasztása,” „a háború, a hadügyek és az Állam szétválasztása,” – tulajdonképpen tehát az Állam szétválasztása gyakorlatilag mindentől.1

A Nagy Gazdasági Világválság népszerű magyarázata szerint ez az eszme, a szabadság klasszikus liberális eszméje bukott meg. Megbukott a „gazdaság és az Állam szétválasztásának” reményképe; bebizonyosodott, hogy válságot és szenvedést hoz a sokaságnak, és egyedül az állam gazdasági beavatkozása orvosolhatja a gazdasági szabadság által előidézett problémát.

Íme tehát a válasz a kérdésre, hogy ki is a történelmi konklúziókat saját érdekében alakító győztes: az Állam.

A történelem – kiváltképp az elmúlt négyszáz év történelme – a Hatalom és a Szabadság közötti háború története. A tizenhetedik században, ahogy láthattuk, lángra kapott a szabadság eszméje, és a klasszikus liberális írók, filozófusok, államférfiak, agitátorok és forradalmárok ragadtak tollat és fegyvert a Hatalom ellen.

A történészek merkantilizmusnak nevezik azt a formát, amit az államizmus öltött abban a korban, és ami ellen a liberális forradalom első képviselői küzdöttek. A merkantilizmus a gazdaság állami szabályozása és parancsutasítása volt a kiváltságos kereskedők és földesurak javára, illetve az elsöprő többség kárára. Az állam vámokkal védelmezte a belföldi termelőket a külföldi versenytársak elől, akik jobb és olcsóbb termékekkel látták volna el a belföldi fogyasztókat. Kötelező és államilag támogatott céhrendszerbe szervezte a termelést, ami korlátozta a megtermelt javak mennyiségét és emelte az árakat – a termelők örömére és a fogyasztó sokaság kárára. Adókkal és pénznyomtatással finanszírozta végtelen háborúit; központi bankokat teremtett, mesterségesen csökkentette a kamatokat – ami megemelte a földárakat a földesurak nagy örömére – és elinflálta a pénz vásárlóerejét, az adósok nagy örömére – és a legnagyobb adósok a gazdag kereskedők és földesurak voltak. Adókból fizetett állami támogatásokkal halmozta el a kiváltságos kereskedőket. Végül pedig hatalmas bürokráciával irányította a gazdaság minden területe feletti hatalomgyakorlás rendszerét.

Erre mondtak nemet a klasszikus liberálisok. Küzdöttek, érveltek, fegyvert ragadtak és háborúba indultak a mindent átszövő államizmus ellen. A legnagyobb tévedés azonban azt gondolni, hogy sikerült tökéletesen megvalósítaniuk az eszméjüket – majd egy kegyetlen válság szembesítette az embereket a szabadság eszméjének hiányosságával. Ez az, amit a Nagy Gazdasági Világválság államista narratívája szeretne velünk elhitetni, azonban minden történelmi tény teljesen megcáfolja azt.

A Nagy Gazdasági Világválság 1929.-én tört ki, a válság közkeletű magyarázata szerint pedig egészen addig a szabadpiaci gazdaság uralkodott. Ahogyan egy 2018-ban az Eszterházi Károly (állami) Egyetem gondozásában, 5 milliárd 800 millió forint állami támogatás segítségével kiadott 11. osztályos középiskolásoknak szóló tankönyv fogalmaz:

1932-ben az elnökválasztást a demokratapárti Franklin Delano Roosevelt nyerte meg, aki meghirdette a New Deal elnevezésű gazdaságpolitikai programot. […] Ezzel új korszak kezdődött az állam és a gazdaság viszonyában. A be nem avatkozás szabadpiaci politikáját felváltotta a gazdasági folyamatokba jelentősen beavatkozó állami gazdaságpolitika.

Ugyanakkor van egy másik antikapitalista történelmi mítosz is, ami legalább ugyanakkora népszerűségnek örvend, mint a New Deal állítólagos jótéteménye. Eszerint a narratíva szerint a tizennyolcadik századi Amerikában a szabadpiaci kapitalizmus keretein belül bizonyos vállalatok elkezdtek terjeszkedni, növekedni, majd kartelleket és monopóliumokat alkotni, és az államnak be kellett avatkoznia, meg kellett fékeznie ezeket a „rablóbárókat” – a Carnegie-ket, a Rockefellereket, a Morganeket – és szabályoznia kellett a gazdaságot, mielőtt a „szabadpiac felfalja önmagát”.2 Ahogy ugyanez a tankönyv fogalmaz néhány fejezettel előrébb:

…a sikeres vállalkozások igyekeztek felvásárolni versenytársaikat, vagy éppen nyersanyagaik beszállítóit, termékeik értékesítőit. Így óriásvállalatok jöttek létre. A kockázatcsökkentés másik útja az volt, ha a vállalatok megállapodtak a piac felosztásában, egyeztették áraikat. A piacot uraló óriásvállalatokat vagy vállalatcsoportokat monopóliumoknak nevezték. Létrejöttükkel sérült a szabad verseny árakat leszorító hatása, tőkeerejük miatt pedig képesek voltak a politika befolyásolására is. A veszélyt felismerve már a korszakban születtek a monopóliumok kialakulását és működését korlátozó törvények.

Ez pedig el is vezet minket a megmaradt kérdéseink megválaszolásához: honnan tudhatjuk, hogy hamis a győztesek által írt történelem, és egyáltalán lehet-e bizonyítani egy történelmi magyarázatot vagy narratívát?

A New Deal narratívájára tekintve mindenekelőtt onnan tudhatjuk, hogy az állami – pontosabban az államot szolgáló értelmiségiek által írt – történelem hamis, hogy olyan objektív, ellenőrizhető történelmi állításokat fogalmaz meg, amik bizonyíthatóan hamisak.

Az érv legelső premisszája az, hogy az 1929-es válság előtt „a be nem avatkozás szabadpiaci politikája” uralkodott. Ennek tökéletesen ellentmond – bármi egyéb ismeret nélkül is – a 19. századi állítólagos monopóliumok és kartellek története, ami állítólag a „be nem avatkozás szabadpiaci politikájának” köszönhetően jött létre, és amit állítólag törvényekkel – tehát a gazdaságba való állami beavatkozással – orvosoltak.

De ez csupán a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb érv. Az 1929-es gazdasági válság idején létezett a Federal Reserve, az amerikai központi bank, ez a tény pedig önmagában kizárja a „be nem avatkozás” mítoszát. Az állam a központi bankon keresztül uralkodik a bankrendszer és az ország pénze felett. A központi bankon keresztül manipulálja a pénz és a hitel kínálatát és a kamatokat. A központi bank és a gazdasági szabadság logikailag összeférhetetlen fogalmak. Ha az állam kezében van a pénzrendszer – a gazdaság legfontosabb alappillére – akkor semmilyen gazdasági szabadságról nem beszélhetünk.

A központi bank léte azt jelenti tehát, hogy az állam beleavatkozik a gazdaságba.

Az 1929-es válság idején, és az azt megelőző tíz évben létezett és aktívan tevékenykedett Amerikában egy központi bank.

Szóval azt állítani a fentiek ismeretében, hogy a válság idején és azt megelőzően a gazdasági szabadság klasszikus liberális elve érvényesült, az arisztotelészi logika második törvényének – az ellentmondás elvének – színtiszta megtagadása, ami kimondja, hogy egy állítás és annak tagadása nem lehet egyszerre igaz.

De ahogy azt a következő oldalakon Lawrence W. Reed kiemeli, az elnök, aki megelőzte Franklin Delano Rooseveltet és a New Deal-jét, Herbert Hoover a lehető legtávolabb állt a szabadpiaci politikától: aláírta az amerikai történelem legsúlyosabb vámtörvényét, ami “gyakorlatilag lezárta a határokat a külföldi javak előtt és lángra lobbantott egy kegyetlen nemzetközi kereskedelmi háborút”, “drámaian megemelte az állami támogatásokra és segélyekre szánt kiadásokat,” “több száz millió dollárnyi segélyt nyújtott a búzával és pamuttal foglalkozó gazdáknak,” és törvénybe iktatta “a történelem legnagyobb békeidőbeli adóemelését”.

Herbert Hoover 1929 márciusában került hatalomra, a Nagy Válság pedig 1929 augusztusában kezdődött. Míg az imént felsorolt beavatkozásai elegendően megcáfolják a tényt, miszerint az 1933-ban kezdődő New Deal előtt a „be nem avatkozás szabadpiaci politikája” uralkodott, fontos szólni néhány szót a válság kezdeti okairól.

Mi idézte elő a kezdeti válságot? A legnépszerűbb magyarázat, ami szerint a válság a gazdasági szabadság laissez faire politikájának következménye, Karl Marxtól ered, aki úgy gondolta, hogy a válságok a kapitalizmus természetes részeit képezik. Valami történik a kapitalista termelési mód szövetében, ami újra meg újra előidéz egy gazdasági válságot – Marx úgy gondolta, hogy a történelem előrehaladtával ezek a válságok egyre súlyosabbak és tűrhetetlenebbek lesznek, amíg az emberek fel nem lázadnak, hogy a szocializmussal – a gazdaság totális állami irányításával – helyettesítsék a gazdasági szabadság rendszerét.

Marx természetesen tévedett – és ezzel el is érkezünk az utolsó történelemelméleti kérdés megválaszolásához. Egyáltalán be lehet-e bizonyítani egy adott narratívát? Tegyük fel például, hogy Ruritánia gazdasága 2000 és 2015 között 10%-kal növekedett, miközben az egy főre jutó adóráta 15%-kal emelkedett. Valaki azt állítja, hogy a 10%-os növekedés pontosan a 15%-os adóemelkedésnek köszönhető. Honnan tudhatjuk, hogy igaz ez a magyarázat? Honnan tudjuk, hogy nem az ellentéte igaz, miszerint nem az adóemelés miatt, hanem annak ellenére növekedett a gazdaság – és az adóemelés nélkül ennél is nagyobb növekedést láttunk volna?

A történelmi tények tanulmányozása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy dönthessünk a versengő és ellentétes magyarázatok között. Minden történelmi esemény egy végtelenül összetett jelenség, amit megszámlálhatatlan tényező közreműködése eredményez. Míg a természettudományokban izolálhatók a különböző tényezők, megfigyelhető a tényezők módosítása után bekövetkező változás, és ezzel megérhető, hogy a különböző tényezők milyen hatást gyakorolnak a vizsgált jelenségre, addig a történelem vizsgálatánál nem alkalmazható ez a tudományos módszer.

A történelem csupán nyers adat. Az összefüggéseket, az ok-okozati viszonyokat egy olyan elméletnek kell megvilágítania, amit nem lehet a történelmi tényekből származtatni az imént említett probléma miatt. Kizárólag a helyes gazdaságelmélet adhat választ arra, hogy egy történelmi narratíva igaz-e vagy hamis, a gazdaságelmélet pedig világosan és végérvényesen bemutatja, hogy a válságot valójában pontosan a központi bank – egy állami intézmény – beavatkozása okozta, a New Deal pedig elmélyítette és meghosszabbította azt.

Az osztrák közgazdaságtani iskola neves közgazdásza, Ludwig von Mises fogalmazta meg azt az elméletet, ami bemutatja, miként idézi elő a gazdasági válságokat az állami beavatkozás. Ez az elmélet úgy hangzik, hogy a központi bank – a pénzmennyiség befolyásolásának hatalmával felruházott állami intézmény – megnöveli a pénzkínálatot, amivel hitelexpanzióra – a hitelkínálat növelésére – ösztönzi a bankokat, a hitelkínálat növekedésének köszönhetően pedig csökkennek a kamatok. Az állami beavatkozásnak köszönhetően tehát mesterségesen a szabadpiaci szint alá zuhannak a kamatok.

Ilyenkor a gazdaságot elönti az olcsó pénz, a vállalatok pedig – a kedvező kamatkörnyezet láttán – olyan projektek megvalósításába fognak, amik az eddigi árfolyamokkal nem lettek volna nyereségesek. Murray Rothbard szavaival:

A beruházások – főképp a hosszú és időigényes projektek, amelyek eddig nem tűntek jövedelmezőnek – hirtelen nyereségesnek látszanak a csökkent kamatteher fényében. Röviden, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási cikkek közvetlen termelésébe fektetnének.3

A bökkenő a következő: a megtakarítások valójában nem növekedtek meg – a hitelkínálat nem a több megtakarítás, hanem a pénzkínálat állami növelése miatt növekedett. Amikor a megnövekedett megtakarítások illúziója alatt olyan befektetéseket eszközölnek, amelyekre eddig nem volt lehetőség, olyankor valójában elvonják az új projektek megvalósításához szükséges termelési tényezőket olyan feladatoktól, amelyek sokkal fontosabb és sürgetőbb fogyasztói igényeket elégítenének ki. Igazolatlan beruházásokat eszközölnek, mivel a kamatok állami manipulációja úgy láttatja a vállalkozókkal, hogy az emberek immár hajlandóak kevesebbet költeni azonnali fogyasztásra és hajlandóak többet megtakarítani, megtakarításaikkal pedig finanszírozni a körülményesebb, hosszabb, az eddig elérhető megtakarítások mennyiségével megvalósíthatatlan fejlesztéseket.

Amikor a jegybanki politika által megvezetett vállalatok új hitelekkel új projektekbe kezdenek, azzal fellicitálják az árakat és a béreket azokban az iparágakban, ahonnan vásárolnak: az építőiparban, a termelési eszközöket, gépeket előállító iparágakban. Ilyenkor kialakul az infláció – a pénzmennyiség növelése – által fűtött mesterséges gazdasági fellendülés. Azok, akiknél elköltik az új hiteleket, hirtelen úgy találják, hogy megnövekedett a bevételük, többet költekeznek, és az új pénz lassan végigcsorog a gazdaságon, fellicitálva az árakat és a béreket.

Minél tovább folytatódik a pénzkínálat növeléséből fakadó hitelexpanzió és mesterséges fellendülés, annál tovább és annál gyorsabban növekednek az árak, illetve annál több és több igazolatlan beruházást eszközölnek, ami feléli és elpusztítja a nemzet megtakarításait – a tőkét, ami lehetővé teszi a nagyobb termelékenységet. Az infláció és a hitelexpanzió nem folytatódhat a végtelenségig. Vagy időben megálljt parancsolnak neki, beszüntetik a hitelexpanziót és a kamatok állami babrálását, vagy elemészti a nemzet gazdaságát a hiperinfláció.

Amikor véget vetnek az olcsó pénz politikájának, lerántják a vállalkozók szeméről a mesterséges kamatok szemfedőjét, és felfedik, hogy az eddigi beruházások zöme igazolatlan, kártékony befektetés volt. Kiderül, hogy túl sokat fektettek tőkejavakba – építkezésbe, gépekbe, szerszámokba, hosszútávú projektekbe – és túl keveset a fogyasztói cikkek közvetlen termelésébe. Az a fázis, ami korrigálja az igazolatlan beruházásokat és ismét helyes mederbe tereli a termelést, hogy kielégíthesse a fogyasztók legsürgetőbb követeléseit, a válság.

A következőkben Leonard W. Reed végig fogja vezetni az olvasót az 1920-as évek gazdasági tényein. Be fogja mutatni, hogy pontosan ez a folyamat idézte elő a Nagy Válságot; hogy az állam a válságot megelőző évek során több mint 60 százalékkal megnövelte a pénzkínálatot.

A New Deal-lel kapcsolatosan is az iménti elmélet adja meg a választ a kérdésre, hogy az állami beavatkozás segíti, avagy orvosolja a kezdeti problémát. Röviden, mivel a válság egy olyan folyamat, ami korrigálja az erőforrások helytelen felhasználását, így minden olyan beavatkozás mélyíti a válságot és nem hagyja érvényesülni a korrekciós folyamatot, ami elvonja az erőforrásokat a különböző állami projektekhez és „válságkezelő” beruházásokhoz.

 Ahogy Murray Rothbard fogalmaz:

[…[ az Államnak sosem szabad megtámogatnia az egészségtelen piaci állapotokat: sosem mentheti ki a bajban levő vállalatokat, és sosem adhat nekik kölcsön. Ha ezt tenné, azzal csak meghosszabbítaná a szenvedést, a rövid és gyors válságot pedig elhúzódó és krónikus betegséggé változtatná. Az Államnak nem szabad sem bértámogatásokat, sem a termelési eszközök vagy fogyasztói cikkek árszabályozását eszközölnie; ha ezt tenné, csak a végtelenségig késleltetné a korrekciós válságfolyamat befejeződését; vég nélküli, elhúzódó válságot és tömeges munkanélküliséget okozna a létfontosságú, termelési eszközöket előállító iparágakban. A kormánynak nem szabad ismét inflációt generálnia, hogy kikerüljünk a válságból. Hiszen ha sikerrel is járna ez az ismételt infláció, csak elvetné a későbbi probléma magvait. A kormánynak semmit sem szabad tennie, hogy ösztönözze a fogyasztást, és nem szabad megemelnie saját kiadásait, mivel ez csak tovább emelné a társadalmi fogyasztás/beruházás arányát. Ami azt illeti a kiadások csökkentése segíti ezt az arányt. Amire a gazdaságnak szüksége van nem több fogyasztási kiadás, hanem több megtakarítás, hogy igazolja a fellendülés túlzott befektetéseinek egy részét.

Lassan száz év telt el a Nagy Gazdasági Világválság óta, azonban mind a mai napig nem tanultuk meg mindezeket a leckéket. Az állami hitelexpanzió mind a mai napig a kormányok legkedveltebb módszere, és az abból fakadó válságért újra meg újra a szabad piacgazdaság működését okolják. Ez történt 2008-ban, és ez fog történni a következő válság alkalmával is.

Ezért is kulcsfontosságú eloszlatnunk a történelmi mítoszokat. Ezért kell az igazsággal és a helyes gazdaságelmélettel helyettesítenünk az állami tankönyvek narratíváját. Amíg ez nem történik meg, a Hatalom újra meg újra saját ereje növelésére fog használni minden önmaga által gerjesztett válságot és katasztrófát, nekünk pedig nem marad más, mint az államizmus és a tudatlanság.

Táborszki Bálint
2018. szeptember

Lábjegyzetek

  1. Murray N. Rothbard: Egy új szabadságért – A libertárius kiáltvány, 1. fejezet.
  2. Nem meglepő módon ez is egy hamis államista mítosz. Az igazság az, hogy a gyűlölt „rablóbárók” sokkal jobb és olcsóbb termékekkel látták el a fogyasztókat, a versenytársaik pedig az állami beavatkozást használták arra, hogy kigáncsolják a jobb termelőket és versenyelőnyhöz jussanak. Továbbá igaz, ahogy a tankönyv is kiemeli, hogy a különböző iparágakban gyakran próbáltak kartelleket alapítani, azonban kifelejti a tényt, hogy ezek a kartellek újra meg újra összeomlottak, amíg az állami beavatkozás kötelezővé nem tette őket. Erről lásd Murray N. Rothbard, The Progressive Era.

    A „rablóbárók” mítosza kapcsán a Rockefeller név az egyik leginkább elhíresült. Az ő példája talán elegendő annak bemutatásához, hogy az igazság egészen más, mint amit a tankönyvi idézet is állít. John D. Rockefeller 1839-ben született, és 16 éves korától 23 éves koráig megszállottan dolgozott és megtakarított. 23 éves korára összegyűlt elég vagyona ahhoz, hogy befektethessen egy Ohio-i olajfinomítóba üzlettársaival. Folyamatosan arra törekedett, hogy lecsökkentse az olaj előállítási költségeit és javítson termékük minőségén. Vegyészei segítségével ő hozta el a piacra a benzint, a kenőolajat és megannyi más olaj mellékterméket. Folyamatosan vállalkozásába fektetett, felvásárolta a pazarlóan üzemeltetett olajfinomítókat és jelentősen hatékonyabbá tette a termelési folyamatukat. Megmentette a bálnákat a kihalástól azzal, hogy képes volt olyan megdöbbentően olcsón előállítani a példátlanul jó minőségű kerozint, hogy egy gallon kerozin ára 30 centről 6 centre zuhant, és gazdaságilag lehetségessé vált helyettesíteni vele a bálnazsírt.

    A vállalkozói zsenialitásának köszönhetően cége, a Standard Oil olyan hatalmas sikerekre tett szert termékei kiváló minőségének és alacsony árának következtében, hogy a versenytársai terjeszteni kezdték a mítoszt, miszerint, Rockefeller egyfajta természetes monopóliumot alkotott, és az államnak be kell avatkoznia, hogy megóvja a versenyt. A valóságban tucatjával voltak versenytársai, a fogyasztók azonban egész egyszerűen sokkal felsőbbrendűbbnek találták az ő termékét, így természetesen tőle vásároltak.

    Mellesleg maga a „természetes monopólium” mítosza is egy színtiszta önellentmondás. Monopólium az, amikor az állam önmagán vagy a kegyeltjén kívül mindenki másnak megtiltja a piacra lépést, a monopolista ezzel pedig emelheti az árait és csökkentheti a terméke minőségét. Ha a Standard Oil így tett volna, a fogyasztók azonnal a versenytársaihoz sereglettek volna.

  3. Murray N. Rothbard – Gazdasági válságok: Okaik és gyógymódjuk