Olvasási idő: 9 perc
Olvasási idő: ~ 9 perc

 

MODERN TÜNDÉRMESE

Megannyi kötetet írtak a Nagy Gazdasági Világválságról és az Amerikai életek millióira gyakorolt hatásáról. A történészek, a közgazdászok és a politikusok megrohamozták a történelmi roncsot és kitartóan keresték a fekete dobozt, ami feltárhatná a legendás tragédia valódi okát. Sajnos közülük túl sokan felhagytak a kereséssel – talán mert könnyebbnek találták elterjeszteni a hét évtizeddel történt eseményekről szóló hamis és káros következtetések sorozatát. Következésképpen sokan továbbra is elfogadják a szabadpiaci kapitalizmus kritikáit – amelyek indokolatlanok – és olyan gazdaságpolitikai döntéseket támogatnak, amelyek gazdaságilag pusztító következményeket vonnak maguk után.

Mennyire volt szörnyű a Nagy Gazdasági Világválság? Az 1929 és 1933 közötti négy év alatt a nemzet gyárainak, bányáinak és szolgáltatóinak termelése kevesebb, mint a felére zuhant. Az emberek rendelkezésre álló jövedelme 28 százalékot esett. A részvényárfolyamok az összeomlás előtti csúcs egytizedére zuhantak. A munkanélküli amerikaiak száma az 1929-ban mért 1,6 millióról 1933-ban 12,8 millióra nőtt. Minden negyedik munkásnak nem volt állása a Világválság mélypontján, és az emberek – a Polgárháború óta először – suttogni kezdtek egy rettentő felkelésről.

„A Nagy Összeomlás azért volt félelmetes, mert képtelenek voltak megmagyarázni,” írja a közgazdász Alan Reynolds. „Az embereket az az érzés kezdte kísérteni, hogy bármelyik pillanatban történhetnek masszív gazdasági zsugorodások, figyelmeztetés nélkül, ok nélkül. Ezt a félelmet azóta is kihasználják a gazdasági tevékenységekbe történő végtelen állami beavatkozás igazolása érdekében.”

A régi hazugságok sosem halnak ki; újra és újra felbukkannak az egyetemi és politikatudomány tankönyvekben. Alkalmi kivételeket leszámítva, ezekben a könyvekben fogsz rálelni arra, ami a 20. század talán legnagyobb hazugsága: a kapitalizmus és a szabadpiaci gazdaság voltak felelősek a Nagy Gazdasági Világválságért, és kizárólag az állami beavatkozás hozta el Amerika gazdasági felépülését.

Eszerint a leegyszerűsített nézet szerint a kapitalizmus egy fontos oszlopa, a tőzsde összeomlott és válságba rántotta Amerikát. Herbert Hoover elnök, az „el-a-kezekkel” laissez-faire támogatója megtagadta az államhatalom alkalmazását, ezzel pedig csak rosszabbodtak az állapotok. Franklin Delano Rooseveltre hárult tehát az, hogy az állami beavatkozás fehér paripáján lovagolva a felépülés irányába terelje a nemzetet. A nyilvánvalóan levonható következtetés az, hogy a kapitalizmus megbízhatatlan; a kormánynak aktív szerepet kell játszania a gazdaságban, hogy megmentsen minket az elkerülhetetlen pusztulástól.

De azok, akik a történelemnek ezt a verzióját propagálják, egyúttal meg is koronázhatnák megjegyzéseiket azzal, hogy „továbbá az Aranyhajú Kislány kitalált az erdőből, Dorothy hazatért Óz hátán, Piroska pedig megnyerte New York Állam lottóját.” A Világválság fentebb felvázolt, elhíresült magyarázata mesekönyvbe való, nem pedig a gazdaságtörténelemről szóló komoly értekezésbe.

A NAGY, NAGY, NAGY, NAGY VILÁGVÁLSÁG

Ahhoz, hogy helyesen megértsük a kor eseményeit, érdemes a Nagy Gazdasági Világválságra nem mint egy, hanem mint négy egymást követő, egybefonódott válságra tekinteni. A négy fázis a következő:

1. Monetáris politika és az üzleti ciklus
2. A világgazdaság felbomlása
3. A New Deal
4. A Wagner-törvény

Az első fázis magyarázatot ad arra, hogy egyáltalán miért történt az 1929-es összeomlás, a másik három pedig azt mutatja, hogyan ártott a dolgokon az állami beavatkozás, és hogyan tartotta kábulatban a gazdaságot több mint egy évtizeden át. Vizsgáljuk meg mindegyiket sorjában.

Első Fázis:
Monetáris Politika és az Üzleti Ciklus

Bár a Nagy Gazdasági Világválság vált az ország leghosszabb válságává, nem az volt az első válság. Több másik megelőzte azt.

Az összes megelőző összeomlás közös nevezője az állam által elkövetett katasztrofális beavatkozás volt, gyakran a pénzkínálat és a hitelkínálat helytelen politikai kezelésének formájában. Azonban a válságok közül egyik sem tartott négy évnél tovább, a legtöbbjük pedig két éven belül véget is ért. Az 1929-ben kezdődő átok legalább háromszor hosszabb volt, mint az ország bármelyik addigi válsága, mivel az állam a kezdeti hibáit egy sorozat újabb káros beavatkozással súlyosbította.

A központi tervezők monetáris politikai kudarca

Az értéktőzsde 1929-es összeomlásának egy népszerű magyarázata azzal a gyakorlattal foglalkozik, amely során emberek pénzt kölcsönöztek, hogy részvényeket vásároljanak. Sok történelmi szöveg naivan kijelenti, hogy az őrült részvényspekulációt a túlzásokba eső „befektetési hitelezés” táplálta. Azonban a Marquette Egyetem közgazdásza, Gene Smiley, a 2002-es Rethinking the Great Depression című könyvében elmagyarázza, hogy ez miért nem célravezető megfigyelés:

Már előtte is nagy múlttal bírtak a befektetési hitelek a részvénypiacon, a fedezeti követelmény pedig – a részvények árának önerőből fizetett része – egyáltalán nem volt alacsonyabb, mint a 20-as évek végén, vagy az előző évtizedekben. Sőt, a fedezeti követelmények valójában emelkedni kezdtek 1928 őszén, a hitelfelvevőknek pedig az értékpapír vételárának nagyobb részét kellett önerőből állniuk.

A befektetési hitelezés érve nem igazán állja meg a sarat. A pénz- és hitelkínálattal való bajkeverés azonban egy teljesen más történet.

A legtöbb monetáris közgazdász, főleg az Osztrák Iskola követői közeli kapcsolatot figyeltek meg a pénzkínálat és a gazdasági aktivitások között. Amikor az állam felduzzasztja a pénz- és hitelkínálatot, a kezdetben zuhannak a kamatok. Ezt az „olcsó pénzt” új gyártási projektekbe fektetik a vállalkozások, és kezdetét veszi egy gazdasági fellendülés a tőkejavak piacán. Ahogy érik a fellendülés, nőnek a vállalkozások költségei, felfelé igazodnak a kamatok és zsugorodnak a bevételek. Elmúlik tehát az olcsó pénz hatása, a monetáris hatóságok – az árinflációtól való félelmükben – lelassítják a pénzkínálat növelését, vagy egyenesen összezsugorítják azt. Bármelyiket is válasszák, a manipuláció önmagában elég ahhoz, hogy kirúgja az ingatag támasztékokat a gazdasági kártyavár alól.

A Federal Reserve [az amerikai központi bank] 1929 előtti tevékenységének egyik kimagasló magyarázata megtalálható Murray Rothbard America’s Great Depression című könyvében. Átfogó számítások segítségével, amelybe beleszámolta a valutát, a látra szóló és a lekötött betéteket, illetve más hozzávalókat, Rothbard úgy becsülte, hogy a Fed több mint 60 százalékkal megnövelte a pénzkínálatot 1921 közepe és 1928 közepe között. Rothbard úgy érvel, hogy ez a pénz- és hitelexpanzió nyomta le a kamatokat, emelte szédítő magasságokba az értéktőzsdét, és ez teremtette meg a „viharos húszas éveket.”

A felelőtlen pénz- és hitelnövekedés szolgált alapjául annak, amit a közgazdász Benjamin M. Anderson „a New Deal kezdetének” nevezett. A New Deal a közismert intervencionista program, amelyet később, Franklin Roosevelt elnöksége alatt valósítottak meg. Más tudósok azonban kétségbe vonják, hogy a Fed inflációs tevékenységet folytatott volna, ahogy azt Rothbard gondolta, rámutatva a viszonylag egyenletes nyersanyagárakra és fogyasztói árakra az 1920-as években annak bizonyítékaként, hogy a monetáris politika nem is volt annyira felelőtlen.

A Coolidge-évek alatt jelentősen csökkentették a magas jövedelmeket sújtó adókat, ami kétségtelenül segítette a gazdaságot, és tompíthatta a központi bank politikájának árakra gyakorolt hatását. Az adócsökkentések beruházásokat és valós gazdasági növekedést ösztönöztek, ami cserébe robbanásszerű technológiai fejlődést eredményezett és olyan vállalkozói felfedezéseket idézett elő, amelyek feltárták a javak előállításának olcsóbb megoldását. Ez a robbanásszerű termelékenységnövekedés hozzájárult ahhoz, hogy alacsonyabban tartsák az árakat, mint ahogy azok máskülönben lettek volna.

A Fed politikájával kapcsolatban azok a szabadpiaci közgazdászok, akik eltérő nézeteket vallanak az 1920-as évek eleje és közepe között lezajlott monetáris expanzió a mértékéről, teljes egyetértésben beszélnek arról, mi történt ezután. A központi bank a pénzkínálat drasztikus zsugorítása mellett döntött.

Az előidézett recesszióra adott állami válaszok egy rossz helyzetet sokkal-sokkal szörnyűbbé változtattak.

A közép lemorzsolódik

1928-ra a Federal Reserve már javában emelte a kamatokat és zsugorította a pénzkínálatot. Például a diszkont kamatláb – a kamat, amit a bankok fizetnek a Fednek, ha kölcsönt vesznek fel tőle – négyszer is emelkedett, 3,5 százalékról 6 százalékra 1928 januárja és 1929 augusztusa között. A központi bank további deflációs tevékenységeket folytatott azzal, hogy az értéktőzsde összeomlása után hónapokon át agresszíven állampapírokat értékesített. Az azt követő három év alatt 30 százalékkal zsugorodott a pénzkínálat. Ahogy ennek következtében végigbotladoztak az árak a gazdaságon, a Fed magas kamatpolitikája dramatikusan felemelte a reál (inflációhoz igazított) árakat.

Az időszak monetáris politikájának legátfogóbb krónikáját a Nobel díjas Milton Friedman, és kollégája, Anna Schwartz A Monetary History of the United States, 1867-1960 című munkájában találhatjuk. Friedman és Schwartz meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet pénzkínálatának egyharmaddal való zsugorítása 1929 augusztusa és 1933 márciusa között hatalmas teher volt a gazdaság vállán, ami jórészt a Fed szeizmikus inkompetenciájának köszönhető. Benjamin Strong 1928. októberi halála – aki a Fed New York körzeti bankjának elnökként nagyhatalmú és befolyásos személy volt – alkalmas vezetőség híján botladozásnak indította a központi bankot – és így a rossz politikát csak még rosszabb követte.

Az elején kizárólag csak a Bernard Baruch és a Joseph Kennedy féle „okos” pénz – akik a pénzkínálatra és más állami intézkedésekre figyeltek – voltak azok, akik látták, hogy lassan vége a partinak. Baruch korán, 1928-ban elkezdte eladni a részvényeit és kötvényekbe, illetve aranyba fektetni a pénzét. Kennedy is ugyanezt tette, azt mondván „Csak az őrültek várják meg a legmagasabb dollárt.”

A befektetők tömegei idővel felfigyeltek a központi banknál bekövetkezett változásra, és megindult a roham. Egy az értéktőzsde 50. összeomlására való megemlékezésére írott különkiadásában az U.S. News & World Report a következőképp írja le a pánikot:

Valójában a Nagy Összeomlás egyáltalán nem egy egy-napos esemény volt, bármennyire is sokat hivatkozzanak az október 24.-i Fekete Csütörtökre és az azt követő Fekete Keddre. Már igen korán, szeptember ötödikén is gyengék voltak a részvények, miután két nappal azelőtt új csúcsokat értek el. A kora októberi zuhanásokat „kívánatos korrigálásoknak” nevezték. A Wall Street Journal egy őszi fellendülést jósolva megállapította, hogy „néhány részvény emelkedik, néhány pedig zuhan.”

Aztán október 3.-án a részvények elszenvedték az év legsúlyosabb zuhanását. Margin call-ok érkeztek, a kereskedők pedig egyre nyugtalanabbá váltak. De a következő nap ismét emelkedtek az árak, majd két héten át fel-le hullámoztak.

A valódi összeomlás október 23.-án, egy szerdai napon kezdődött, azzal, amit egy megfigyelő a „likvidálások Niagarájának” nevezett. Hat millió részvény cserélt gazdát. Az ipari átlag 21 pontot esett. „Holnap el fog jönni a fordulat,” mondták egymásnak a brókerek. Az árakat, mondták, „ésszerűtlenül alacsony” szintre hajtották.

De másnap, a Fekete Csütörtökön kitört egy még nagyobb eladási láz. […] az árjelző több mint öt órát késett, majd délután 7:08-kor felmondta a szolgálatot.

A Down Jones Ipari Átlag részvényeit  19-szeres nyereséggel adták el a csúcsponton – ami valamennyire magas, de egyáltalán nem az a fok, amit a részvénypiaci elemzők mértéktelen spekulációnak neveznek. Azok a gazdasági torzítások indították el az országot a recesszió útján, amiket a Fed monetáris politikája okozott, azonban az ezt követő törvénykezések változtatták a recessziót teljes katasztrófává. Miközben a részvénypiac szenvedett, a Kongresszus a tűzzel játszott: a Fekete Csütörtök reggelén arról számoltak be a nemzet újságjai, hogy a törvényhozásban győzedelmeskedni látszanak azok a politikai erők, akik a kereskedelmet még nagyobb mértékben károsító vámokat pártolják.

A részvénypiaci összeomlás csupán a tükörképe, nem pedig az egyenes oka volt azoknak a pusztító állami intézkedéseknek, amelyek végül megteremtették a Nagy Gazdasági Világválságot: a piac szinte teljes összhangban lendült fel és zuhant be azzal, amit a Fed és a Kongresszus csinált. És amit az 1930-as években tettek az igazán helyet nyert magának a történelem legnagyobb ostobaságainak listáján.

Haver, kölcsön tudnál adni 20 millió dollárt?

A Fekete Csütörtök jobban megrázta Michigant, mint bármely másik tagállamot. Teljesen a földbe döngölte a gépjárműcégek és a bányászcégek részvényeit. A gépjárműgyártás 1929-ben elérte minden idők legmagasabb teljesítményét alig több mint 5 millió járművel, majd ez a szám 1930-ban 2 millióra zuhant. 1932-re, a válság legmélyebb pontjára újabb 2 millióval esett 1,331,860-ra – az 1929-es csúcshoz mérve megdöbbentő, 75%-os zuhanást eredményezve.

Szerte az országban befektetők ezreire, köztük közismert személyekre durván lesújtott az 1929-es összeomlás. Köztük volt Winston Churchill is, aki sokat fektetett amerikai részvényekbe az összeomlás előtt. Utána csupán írói képessége és kormánypozíciói állították helyre a pénzügyeit.

Clarence Birdseye, a csomagolt, fagyasztott élelmiszerek korai kifejlesztője eladta vállalkozását 30 millió dollárért és minden vagyonát részvényekbe fektette. Az összeomlás teljesen kisemmizte.

William C. Durant, a General Motors megalapítója több mint 40 millió dollárt bukott a részvénypiacon. (A GM túlélte a válságot Alfred P. Sloan költségcsökkentő vezetése alatt.)