Olvasási idő: 11 perc
Olvasási idő: ~ 11 perc

 

Negyedik Fázis:
A Wagner Törvény

FDR néhány védelmezője, mint Paul Krugman közgazdász, az állami kiadások csökkentését okolják az 1937-38-as összeomlásért. Tipikus keynesiánus stílusban azt állítják, hogy a gazdaság azért zuhant be abban az évben, mert az elnök – miután majdnem megkettőzte a szövetségi kormány kiadásait az első ciklusában – megadta magát a Republikánus Párt követeléseinek, és megfékezte a kiadásokat. A csökkentés azonban reálértékben miniatűr volt – kevesebb, mint a GDP 1%-a. Ez az apró bukkanó még keynesiánus szemmel is aligha produkálhatta az ipari termelés egy-harmadának bezuhanását.

Az igazság az, hogy amikor kevesebbet költ az állam, az felszabadítja az erőforrásokat, hogy a magánszektor jobb használatra fogja őket. Ha volt is bármi hatása, FDR apró és ideiglenes kiadáscsökkentése segítette, nem pedig károsította a gazdaságot. Más tényezők viszont teljes magyarázatot adnak az 1937-38-as bukásra.

A színpad készen állt az összeomlásra, amikor 1935-ben beiktatták a National Labor Relations (Nemzeti Munkaügyi Viszonyok) törvényt, amit Wagner törvényként vagy a szakszervezeti Magna Cartaként is ismernek. Hogy ismét Sennholzot idézzem:

Ez a törvény forradalmasította az amerikai munkaügyi kapcsolatokat. A munkaügyi vitákat kivette a bíróságok kezéből és egy újonnan teremtett szövetségi ügynökség, a National Labor Relations Board (Nemzeti Munkaügyi Testület) hatóköre alá helyezte, amely egyszerre lett ügyész, bíró és esküdtszék.  A testület szakszervezetekkel szimpatizáló tagjai tovább torzították ezt a törvényt, ami így is jogi immunitással és kiváltságokkal ruházta fel a szakszervezeteket. Az Egyesült Államok így lemondott a Nyugati civilizáció egy nagy találmányáról: a törvény előtti egyenlőségről.

A Wagner törvényt vagy a National Labor Relations törvényt arra adott válaszként hozták meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette az NRA-t és annak munkaügyi szabályozásait. Arra törekedett, hogy megtörjön minden munkáltatói ellenállást a szakszervezetekkel szemben. A Testület által büntetendő „tisztességtelen munkaügyi gyakorlattá” vált minden, amit a munkaadó önvédelem gyanánt tehet. A törvény nem szimplán kötelezte a munkaadókat, hogy a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel egyezkedjenek és alkudozzanak; a testületi döntések később törvénytelennek nyilvánították a szakszervezeti követeléseknek való ellenszegülést.

A szakszervezetek – felfegyverkezve az elsöprő, új hatalmukkal – militáns, tébolyult szervezkedésbe fogtak. Fenyegetések, bojkottok, sztrájkok, gyárelkobzások és széleskörben elterjedt erőszak taszította mélybe a termelékenységet és emelte drámai magasságokba a munkanélküliséget. A szakszervezeti létszámok szárnyaltak: 1941-re két és félszer annyi amerikai volt szakszervezeti tag, mint 1935-ben. A történész William E. Leuchtenburg, aki korántsem volt a szabad vállalkozás barátja, megjegyzi: „A tulajdon-szemléletű polgárok rettegtek a gyárak elkobzásától, felbőszültek, amikor a sztrájkolók megzavarták a levelezést, aggódtak a szervezetlen munkások megfélemlítésétől és megrémültek a munkásosztagoktól, akik városról városra meneteltek, vagy a meneteléssel fenyegetőztek.”

Barátságtalan éghajlat a vállalkozásnak

A Fehér Ház a Wagner törvényt követően a mennydörgő sértések sortüzét indította a vállalkozások ellen. Az üzletemberek, füstölgött Roosevelt, akadályok a felépülés útján. „Gazdasági royalistáknak” nevezte őket és azt mondta, hogy az üzletemberek kategorikusan „hülyék.” A sértéseit elsietett büntető intézkedések sora követte. Új szabályozásokat vetettek ki az értéktőzsdére. Adóval sújtották a visszatartott nyereségeket, amit „osztatlan nyereségadónak” neveztek. „Ezek a gazdagellenes törekvések” írja Robert Higgs közgazdász, „kevés kétséget hagytak afelől, hogy az elnök és kormánya mindent megpróbáltak átpréselni a kongresszuson, amivel vagyont nyerhetnek ki a magas keresetűekből, akik az ország magánbefektetéseire vonatkozó döntések legnagyobb részéért feleltek.”

1937 végén, egy csupán 2 hónapos perióduson belül az acélpiac – egy kulcsfontosságú gazdasági barométer – 83%-os kapacitásról 35%-ra zuhant. Amikor minden újság címlapján ott virított a hír, Roosevelt egy rosszul időzített 9 napos horgászútra ment. A New York Herald Tribune könyörgött, hogy térjen vissza a munkába és fékezze meg az újraéledt válság árjait. Amit tenni kell – mondták az újságok szerkesztői – az visszavonni Roosevelt „keserűség- és gyűlöletpolitikáját, ami osztályt osztály ellen állított és megbüntetett mindenkit, aki nem ért egyet az elnökkel.”

Walter Lippman rovatvezető a következőt írta 1938 márciusában: „szinte egyetlen fontos kivétel nélkül minden intézkedés, ami az elmúlt öt hónapban érdekelte őt [Rooseveltet], a vagyontermelés elbátortalanítására vagy ellehetetlenítésére törekedett.”

 Ahogyan arra az esszé elején rámutattunk, Herbert Hoover saját „New Dealje” 1932-ben 24%-ról 63%-ra emelte a legfelső adósávot. De Hoover amatőr volt az adóimádó utódjához képest. Roosevelt alatt először 79%-ra, majd pedig 90%-ra emelték a legfelső rátát. Burton Folsom gazdaságtörténész megjegyzi, hogy 1941-ben Roosevelt előterjesztette a 99,5%-os adót minden százezer dollár feletti jövedelemre. „Miért ne?” mondta, amikor egy tanácsadója megkérdőjelezte az ötletet.

Miután megbukott ez a vagyonelkobzási előterjesztés, Roosevelt elnöki rendeletben előírta, hogy sújtson 100%-os adó minden 25 000 dollárnál magasabb jövedelmet. Továbbá támogatta, hogy a személyes adómentesség csupán a 600 dollár alatti keresőket érintse, ami a történelemben legelőször minden amerikai családot legalább valamennyi jövedelemadó fizetésébe taszított. A kongresszus röviddel ezután érvénytelenítette az elnöki rendeletet, a személyes adómentesség csökkentésébe azonban beleegyezett.

A Roosevelt kormány a legelső ciklusában 45%-ról 70%-ra emelte az ingatlanadót, 33,5%-ról 52,5%-ra emelte a legmagasabb ajándékadót, és 12%-ról 15%-ra a legmagasabb társasági adót, amit tovább tetézett pótadóval. Úgy tűnik, hogy nem volt olyan adó, amivel FDR ne értett volna egyet, és amit ne akart volna megemelni.

A Federal Reserve közben ismét hullámokat gerjesztett a monetáris politikájában az 1930-as évek közepén; először le, majd élesen fel, miközben Amerika belépett a Második világháborúba. A következő tény járult hozzá az 1937-es gazdasági zuhanáshoz: 1936 nyarától 1937 tavaszáig a Fed megduplázta a nemzet bankjaitól elvárt tartalékkövetelményt. A tapasztalat újra és újra megmutatta, hogy a monetáris politika hullámvasútja önmagában elég ahhoz, hogy egy gazdasági hullámvasutat eredményezzen.

Roosevelt, aki még mindig mérges volt a Legfelsőbb Bírósággal szembeni veresége miatt, 1937-ben megpróbálta „megtölteni” a Legfelsőbb Bíróságot egy előterjesztéssel, amely engedélyt adott volna az elnöknek, hogy új bírót nevezzen ki a bíróságba minden olyan bíró után, aki elérte 70.-ik életévét és nem vonult vissza. Ha ezt törvénybe iktatták volna, Roosevelt 6 új bírót nevezhetett volna ki, akik egyetértenek nézeteivel, és 9-ről 15-re emelhette volna a Legfelsőbb Bíróság létszámát. A terve megbukott a kongresszusban, de a bíróság később elkezdte aláírni rendelkezéseit, miután számos, vele szemben álló bíró visszavonult. Viszont mielőtt a kongresszus kivégezte volna Roosevelt tervét, a vállalkozások rettegtek attól, hogy egy Roosevelt-szimpatizáns bíróság többet hagyna jóvá a régi New Dealből, ami megakadályozta a befektetések és a bizalom visszatérését.

A gazdaságtörténész Robert Higgs szoros kapcsolatot von a magánbefektetések szintje és az amerikai gazdaság útja között az 1930-as években. A Roosevelt kormány könyörtelen támadásai – mind szóban, mind pedig tettben – a vállalkozások, a tulajdon és a szabad kereskedelem ellen biztosították, hogy vagy eladóztatásra kerüljön, vagy rejtőzködésbe kényszerüljön a gazdaság beindításához szükséges tőke. Amikor FDR 1941-ben háborúba vitte Amerikát, könnyített a vállalkozásellenes programján, viszont a nemzet tőkéjének hatalmas része átterelődött a háborús erőfeszítésekbe az üzembővítések vagy a fogyasztói cikkek helyett. A befektetők kizárólag Roosevelt távozásával és a háború befejeztével éreztek elég bizalmat ahhoz, hogy „mozgásba hozzák a háború utáni befektetési fellendülést, ami segített a gazdaságnak visszatérni a fenntartható jóléthez.”

Ez a nézet talál támogatásra Lammot du Pont, a kor egyik vezető befektetőjének 1937-es kommentárjában:

Bizonytalanság uralja az adók helyzetét, a munkaügyi helyzetet, a monetáris helyzetet, és gyakorlatilag minden jogi körülményt, ami alapján üzemelnie kell az iparnak. Emelkedni vagy csökkenni fognak az adók, esetleg ugyanúgy maradnak? Nem tudjuk. Lesznek, vagy nem lesznek szakszervezetek? […] Inflációra vagy deflációra, több vagy kevesebb kormánykiadásra számítsunk? […] Fognak-e új korlátozásokat róni a tőkére, fognak-e új korlátokat vetni a profitra? […] Még megtippelni is lehetetlen a válaszokat.

Sok modern történész hajlamos a reflexszerű antikapitalizmusra és gyanakvóan nézni a szabadpiacra; úgy tartják, hogy Roosevelt hatalomgyakorlása – alkotmányos vagy sem – jelentős hatást gyakorolt és történelmileg „érdekes”. A közvéleménykutatásokban a többség következetesen állítja, hogy FDR a legnagyobb elnökök közé tartozik, tehát valószínűleg elutasítanák azt a gondolatot, hogy a New Deal volt a felelős a Nagy Gazdasági Világválság meghosszabbításáért. De amikor az American Institute of Public Opinion 1939-es, országosan reprezentatív felmérése azt kérdezte: „Gondolja-e azt, hogy a Roosevelt kormány a vállalkozások felé tanúsított hozzáállása késleltette a felépülést?”, az amerikai nép igennel válaszolt, több mint kettő az egyhez arányban. Az üzleti közösség még erősebben gondolta így.

Magánnaplójában FDR pénzügyminisztere, Henry Morgenthau egyetérteni látszik. Azt írta: „Megpróbáltunk költekezni. Megpróbáltunk többet költeni, mint eddig bármikor előtte, és ez nem működik. […] Soha nem tartottuk be az ígéreteinket. […] A kormány nyolc éve után mondom, hogy a munkanélküliség legalább ugyanakkora, mint amikor kezdtük, […] viszont van egy hatalmas visszafizetendő tartozás.”

Az évtized végén és 12 évvel az értéktőzsde Fekete Csütörtöki összeomlása után 10 millió amerikai volt munkanélküli. A munkanélküliségi ráta 17% volt. Roosevelt 1932-ben azt ígérte, hogy véget vet a válságnak, a válság viszont 2 elnöki cikluson át és megannyi beavatkozás után is folytatódott.

A lángelme?

A Hell Bent for Election egy sajnos rég elfeledett kis könyvecske, ami érdekelheti az olvasót, aki kíváncsi, mi motiválta FDR-t. Roosevelt egy bizalmasa, James P. Warburg írta. Warburg bankár volt, aki belülről nézte végig az 1932-es választásokat és Roosevelt első ciklusának első két évét. Warburg, a híres bankár és a Federal Reserve társalapító, Paul Warburg fia, nem volt más, mint FDR magas szintű pénzügyi tanácsadója. Miután kiábrándult az elnökből, 1934-ben elhagyta a kormányt, és egy évvel később megírta a könyvét.

Warburg arra az emberre szavazott, aki New York kormányzójaként a következőt mondta 1930. március 2.-án.

Az elmúlt tíz évben túlságosan is eluralkodott Washingtonban a „lángelmék” általi szabályozás és jogalkotás doktrínája, akik ítéletét és akaratát minden ember halkan elfogadja. Ha lehetséges volna olyan „lángelméket” találni, akik oly’ önzetlenek és oly’ készek saját önérdekük vagy előítéleteik ellen dönteni, akik szinte isteni képességgel, rendületlen kézzel tartják az igazság mérlegét, akkor egy ilyen kormány talán az ország érdekeit nézné; de semmi ilyesmi nem található a politikai horizonton, és nem várhatjuk a történelmi tanulságok teljes pálfordulását.

 Akit Warburg és az ország valójában megválasztott 1932-ben, az egy ember volt, akinek későbbi teljesítménye egyáltalán nem úgy néz ki, mint kampányának platformja és ígéretei, és sokkal inkább hasonlít arra a platformra, amit a Szocialista Párt 1932-es jelöltje, Norman Thomas képviselt.

A szocialista Norman Thomas, nem pedig Franklin Roosevelt volt az, aki azt javasolta, hogy masszívan emeljék az állami kiadásokat, aki pártolta a deficitet, és aki a magángazdaságba való elsöprő állami beavatkozást sürgette – és a szavazatok csupán 2%-át érte el. Amikor leült a por, mutat rá Warburg, igazából azt kaptuk, amit Thomas ígért, és többet kaptunk abból, amiért Hoovert szidalmazták, viszont szinte semmit nem kaptunk abból, amit maga FDR ígért. FDR több „lángelmét” bérelt fel a gazdaság megtervezéséhez, mint talán az összes őt megelőző elnök együttvéve.

Az ígéretek és a kétszínűség részletezése után Warburg a következő értékelést fogalmazza meg:

Bármennyire is utálom kimondani, őszinte meggyőződésem, hogy Mr. Roosevelt teljesen elveszítette az arányérzékét. Úgy látja magát, mint az egyetlen ember, aki megmentheti az országot, az egyetlen, aki „megmentheti a kapitalizmust önmagától,” mint az egyetlen ember, aki tudja, hogy nekünk mi jó és mi nem. Elengedhetetlennek látja magát. És amikor valaki elengedhetetlennek látja magát […] az az ember rossz irányba halad.

Tényleg gazdasági varázsló lett volna FDR? Warburg semmi ilyesmiről nem számol be, viszont megjegyzi, hogy FDR „tagadhatatlanul és sokkolóan felületes volt minden kapcsán, ami a pénzügyekkel kapcsolatos.” Nem a logika, nem a tények vagy az alázatosság vezette őt, hanem az „érzelmi vágyai, a részrehajlásai és az előítéletei.”

„Mr. Roosevelt,” írja Warburg, „azt a benyomást kelti bennem, hogy ő valóban képes elhinni azt, amit el akar hinni; tényleg képes azt gondolni, amit gondolni akar, és tényleg képes emlékezni arra, amire emlékezni akar, sokkal nagyobb mértékben, mint bárki, akivel valaha találkoztam.” Kevésbé könyörületes megfigyelők talán „nagyzási hóbortot” diagnosztizálnának nála. Warburg így panaszkodik:

Úgy hiszem, hogy Mr. Rooseveltet annyira elbűvölte a szórakozás, amit a karmesteri pálca lóbálása nyújt, annyira elégedett az önmagáról alkotott képpel, hogy többé képtelen meglátni, hogy az ember irányításhoz való hatalma korlátozott, hogy a vezetőség „új ötletei”, amiket elé tárnak a fiatal agytrösztjei, nem többek régi és kipróbált ötleteknél, és hogy az ember nem őrizheti meg az Alkotmányban megfogalmazott társadalmi rendet, miközben megpróbálja aláásni azt.

Tehát ha Warburgnak igaza van (és úgy gondolom, igaza van), Franklin Delano Roosevelt 1932-ben félrevezette az országot az ígéreteivel, a vezetést pedig a személyes becsvágyak és a hatalomvágy kezébe adta – ami nem ritka dolog a politikusok között. Akárhogy is, az ország csalás áldozata lett, és a gazdaság szenvedett miatta.

Hol van itt szabad gazdaság?

Hogy lehet az, hogy FDR-t négyszer megválasztották, ha a politikája mélyítette és elnyújtotta a gazdasági katasztrófát? Sokat megmagyaráz a tudatlanság és a legjobb feltételezése az elnökről. Roosevelt 1932-ben legyőzte Hoovert az államhatalom csökkentésének ígéreteivel. Ehelyett megnövelte az amerikaiak felett tornyosuló államot, viszont ezt ünnepélyes keretek között és kandalló melletti beszélgetésekkel tette, ami hipnotizálta a kétségbeesett népet. Mire elkezdték észrevenni, hogy az általa folytatott politika káros, eljött a Második Világháború, az emberek pedig a főparancsnok köré gyűltek, és kevesen akartak éppen akkor új elnököt választani.

A Második Világháború holokausztjával együtt eljött az amerikai szövetségesekkel való kereskedés újjászületése. Az, hogy a háború embereket és erőforrásokat pusztított, nem segítette az Egyesült Államok gazdaságát, a megújult kereskedelem viszont igen. A nemzet pénzkínálatának inflációja ellensúlyozta a New Deal magas költségeit, de egy olyan problémát is magával hozott, ami mind a mai napig kísért minket: egy dollárt, ami évről évre kevesebb jószágot és szolgáltatást képes vásárolni. Ami a legfontosabb, hogy a Rooseveltet követő Truman kormány jóval kevésbé volt hajlamos bántalmazni és ütlegelni a magánbefektetőket, következményképp pedig a befektetők visszatértek a gazdaságba és beindították a háború utáni erős fellendülést. Véget ért a Nagy Válság, viszont úgy kellene visszaemlékeznünk rá, mint, mint az amerikai történelem kormánypolitikájának legkolosszálisabb és legtragikusabb kudarca.

A Nagy Gazdasági Válságot az Egyesült Államok felelőtlen monetáris és fiskális politikája teremtette meg a 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején. Ezek a rendelkezések magukba foglalták a politikai félrelépések teljes sorát: a központi bank káros irányítását, a kereskedelmet összezúzó vámokat, az ösztönzőket elnyomó adókat, a termelés és a verseny agyzsibbasztó irányítását, a termény és az állattartomány érzéketlen elpusztítását és a kényszerítő munkatörvényeket, hogy csak párat említsünk. Nem a szabadpiac volt az, ami előidézett 12 évnyi szenvedést, hanem a nagyszabású politikai kontárkodások.

Azoknak, akik áttanulmányozzák az 1920-as és az 1930-as évek eseményeit, majd képesek a szabadpiacot hibáztatni a gazdasági sorscsapások miatt, szemük, fülük és elméjük teljesen bezárult a tények előtt. Kulcsfontosságú megváltoztatni azt a csökönyös gondolkodást ezzel a mocskos történelmi epizóddal kapcsolatban, ami a mai közvélekedést alkotja, hogy újjáélesszük a szabadpiacba vetett hitet és megőrizzük a szabadságunkat.

A nemzet képes volt túlélni mind Hoover aktivizmusát, mind a roosevelti New Deal szélhámosságát, most pedig egy új nemzedékre vár, hogy felfedezzék az amerikai szabadság hagyatékát. Ezúttal nincs mitől félni, csak mítoszoktól és tévhitektől.