A szocialista eszmék mellett elkötelezett publikum szocialista („szociális”) regényeket és színdarabokat követel. Maguk a szerzők, a szocialista gondolatok hatása alatt, készek biztosítani a követelt anyagot. Elégtelen állapotokat írnak le, amelyek – ahogyan célozgatnak arra – a kapitalizmus elkerülhetetlen következményei. Bemutatják a kizsákmányolt osztályok szegénységét és nélkülözését, tudatlanságát, mocskát és betegségét. Bírálják a kizsákmányoló osztályok luxusát, ostobaságát és erkölcsi korrupcióját. Szemükben burzsoá minden, ami rossz és nevetséges, és proletár minden, ami jó és fenséges.
Két osztályba sorolhatók a szerzők, akik a szegények életével foglalkoznak. Az első osztály tagjai nem tapasztalták saját bőrükön a szegénységet, akiket egy „burzsoá” miliőben, vagy a gazdag bérkeresők vagy parasztok környezetében neveltek fel, és akik számára ismeretlenek a körülmények, amibe belehelyezik regényeik és darabjaik karaktereit. Mielőtt nekifognának, ezeknek a szerzőknek információt kell gyűjteniük az alvilági életről, amit le szeretnének festeni. Kutatásba kezdenek. De természetesen nem elfogulatlan elmével közelítik meg tanulmányaik tárgyát. Előre tudják, mit fognak felfedezni. Meg vannak győződve arról, hogy a bérkeresők körülményei minden képzelőerőt felülmúlóan ínségesek és rettenetesek. Elfordítják tekintetüket mindenről, amit nem akarnak látni, és csak azt találják, ami megerősíti előre kialakított véleményeiket. A szocialisták megtanították őket arra, hogy a kapitalizmus rettenetes szenvedésbe taszítja a tömegeket, és minél inkább halad előre, minél inkább eléri teljes formáját, annál szegényebbé válik az elsöprő többség. Regényeiket és darabjaikat a marxista dogma esettanulmányának szánják.
Nem az a probléma ezekkel a szerzőkkel, hogy a kín és a nélkülözés bemutatása mellett döntenek. Egy művész bármilyen tárggyal bemutathatja mesteri képességét. A hiba sokkal inkább a társadalmi állapotok szándékos félreértelmezésében és elferdítésében keresendő. Képtelenek meglátni, hogy az általuk leírt megdöbbentő körülmények a kapitalizmus hiányának következményei, a prekapitalista múlt maradványai vagy a kapitalizmus működését szabotáló politika hatásai. Nem fogják fel, hogy a nagy volumenű, tömegfogyasztásra szánt termelés megteremtésével a kapitalizmus lényegében egy rendszer, ami a lehető legnagyobb mértékben eltörli a nyomort. Kizárólag a gyári munkás szerepében mutatják be a bérkeresőt, és egy gondolat erejéig sem méltatják a tényt, hogy a bérkereső egyszerre az általa létrehozott javak, vagy az azokra elcserélt ételek és nyersanyagok fő fogyasztója is.
Az, ahogyan ezek a szerzők a nélkülözést és a szűkölködést taglalják, az igazság botrányos eltorzításává válik, amikor azt sugallják, hogy amiről jelentenek, az a kapitalizmus jellemző és reprezentatív állapota. Világosan azt mutatja minden nagy mennyiségben előállított árucikk termelésére és eladására vonatkozó statisztikai adat által biztosított információ, hogy a tipikus bérkereső nem él mélyszegénységben.
A „szociális” irodalom kiemelkedő figurája Émile Zola volt. Ő állította fel a mintát, amit átvett a kevésbé tehetséges imitátorok listája. Véleménye szerint a művészet közeli kapcsolatban áll a tudománnyal. Kutatásra kell alapozni azt, és a tudomány felfedezéseit kell illusztrálnia. És a társadalomtudományok fő eredménye – ahogy Zola látta – a dogma, miszerint a kapitalizmus minden gonosz közül a leggonoszabb, a szocializmus eljövetele pedig egyszerre elkerülhetetlen és roppant kívánatos. Regényei „gyakorlatilag a szocialista hitszónoklat gyűjteményei voltak.”1 De követői „proletár” irodalma egyhamar felülmúlta Zolát a szocializmuspárti elfogultságban és vakbuzgóságban.
Az irodalom „proletár” kritikusai azt színlelik, hogy ezek a „proletár” írók egész egyszerűen a proletár tapasztalat hamisítatlan tényeivel foglalkoznak.2 Viszont ezek a szerzők nem pusztán tényekről tudósítanak. Marx, Veblen és a Webb házaspár tanításai nézőpontjából értelmezik ezeket a tényeket. Ez az értelmezés képezi írásaik lényegét, ez a fő vonásuk, ami szocialista propagandává teszi őket. Ezek az írók magától értetődőnek és cáfolhatatlannak tartják a dogmákat, amelyeken magyarázataik állnak, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy olvasóik osztják meggyőződésüket. Tehát gyakran feleslegesnek vélik, hogy nyíltan kimondják ezeket a dogmákat. Néha csak hallgatólagosan hivatkoznak rájuk. De ez nem változtatja meg a tényt, hogy minden, amit könyveikben közvetítenek, a szocialista tanok és az álgazdaságtani konstrukciók érvényességén múlik. Fiktív műveik az antikapitalista tanok leckéinek illusztrációi, és velük együtt omlanak össze.
A „proletár” fikció szerzőinek második osztályát alkotják azok, akik abba a proletár miliőbe születtek, amit leírnak a könyvükben. Ezek az emberek kiléptek a fizikai munkások környezetéből és a szakemberek soraiba léptek. A „burzsoá” hátterű proletár szerzőkkel ellentétben nekik nem kell speciális kutatásokat végezniük, hogy megtudjanak valamit a bérkeresők életéről. Saját tapasztalataikból meríthetnek.
Ez a személyes tapasztalat olyan dolgokra tanítja őket, amik határozottan ellentmondanak a szocialista hitvallás alapvető dogmáinak. Nincsen elzárva a szerény körülmények között élő szülők tehetséges és szorgos gyermeke előtt a kielégítőbb pozíciókhoz vezető út. Maguk a „proletár” hátterű szerzők bizonyítják ezt a tényt. Tudják, miért jártak sikerrel, míg legtöbb társuk és testvérük nem. Miközben jobb életkörülmények felé tartottak, bőséges lehetőségük nyílt más fiatalemberekkel találkozni, akik, mint ők maguk, szívesen tanultak és haladtak előre. Tudják, miért lelték meg néhányan az útjukat, és mások miért nem. Na most, a „burzsoáziával” való együttélés során felfedezik, hogy nem az különbözteti meg az embert attól, aki nála kevesebbet keres, hogy az előbbi egy gazember. Nem emelkedtek volna feljebb annál a szintnél, ahova születtek, ha túl ostobák lettek volna látni, hogy számtalan üzletember és szakember önerőből építette vagyonát, és mint ő maga, szegényként kezdett. Képtelenek figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a jövedelemkülönbségek más tényezőkből származnak, mint amit a szocialista harag állít.
Ha ezek a szerzők olyan dolgokat írnak, amik valójában szocialista hitszónoklatnak minősülnek, akkor őszintétlenek. Regényeik és darabjaik megbízhatatlanok, így nem többek puszta szemétnél. Színvonaluk jóval alulmúlja „burzsoá” hátterű kollégáik színvonalát, akik legalább hisznek abban, amit leírnak.
A szocialista szerzők nem elégednek meg azzal, hogy felvázolják a kapitalizmus áldozatainak körülményeit. Úgyszintén foglalkoznak haszonélvezői, az üzletemberek életével és dolgaival. Szeretnék felfedni az olvasó előtt, miként jön létre a profit. Mivel előttük – hála Istennek – nem ismeretes ez a mocskos téma, először információk után kutakodnak a kompetens történészek könyveiben. A következőt mondják nekik ezek a szakértők a „pénzügyi gengszterekről”, a „rablóbárókról”, és arról, hogyan szerezték vagyonukat: „Marhakupacként kezdte a karrierjét, ami azt jelenti, hogy megvette a gazdák marháit, és elvitte őket a piacra eladni. A marhákat súly alapján adták el a henteseknek. Épp mielőtt a piacra ért volna, sóval etette őket, és sok vizet adott nekik inni. Egy gallon víz körülbelül nyolc fontot nyom. Rakj három vagy négy gallon vizet egy marhába, és kapsz némi extrát, amikor eladod.”3 Regények és darabok tucatjai és tucatjai számolnak be hasonlóképpen a történetük főellensége, az üzletember ügyleteiről. Az iparmágnások úgy gazdagodtak meg, hogy repedt acélt és romlott ételt, kartontalpú cipőket és selyem gyanánt pamutcikkeket adtak el. Lefizették a szenátorokat és a kormányzókat, a bírókat és a rendőrséget. Átverték a vásárlóikat és a munkásaikat. Ez egy nagyon egyszerű történet.
Ezek a szerzők sosem gondoltak bele, hogy narratívájuk hallgatólagosan tökéletes idiótaként jellemzi az összes többi amerikait, akiket bármilyen gazember könnyedén rászedhet. Az inflált marhák fentebb említett trükkje a szélhámosság legősibb és legprimitívebb fogása. Aligha hihető, hogy vannak a világ bármely pontján olyan ostoba marhavásárlók, akik bedőlnek neki. Feltételezni, hogy voltak az Egyesült Államokban hentesek, akiket ezzel meg lehetett vezetni, túl sok együgyűséget feltételez az olvasóról. Ugyanez a helyzet az összes hasonló mesével.
Az üzletember a magánéletében – ahogy a „progresszív” szerző lefesti őt – egy vadember, egy szerencsejátékos és egy iszákos. Napjait lóversenyeken tölti, estéit klubokban, éjszakáit pedig szeretőkkel. Ahogy arra Marx és Engels rámutatott a Kommunista Kiáltványban, ezek „a burzsoák, nem megelégedve azzal, hogy rendelkezésükre állnak a proletárok feleségei és lányai, nem beszélve az átlagos prostituáltról, a legnagyobb örömüket lelik abban, ha elcsábíthatják egymás feleségét.” Ilyen képet festenek az amerikai üzleti világról az amerikai irodalom jelentős részében.4
Lábjegyzetek
-
Lásd P. Martino, „Encyclopaedia of the Social Sciences,” XV. kötet, 537. o. ↩
-
Lásd J. Freeman bevezetése a Proletarian Literature in the United States, an Anthology kötethez, New York, 1935, 9-28. o. ↩
-
Lásd W. E. Woodward (A New American History, New York, 1938, 608. o.) ahogy leírja egy üzletember életrajzát, aki hittudományi iskolát alapított. ↩
-
Lásd John Chamberlain briliáns elemzését: The Businessman in Fiction (Fortune, 1948. november, 134-148. o.) ↩
