Stefan Molyneux
Anarchia a mindennapokban
Ambivalencia és szűklátókörűség
Közhelyes – és szerintem igaz – gondolat, hogy az egyszerű elme mindent fekete-fehérben lát. Ezzel szemben a hajlandóság az ambivalencia kétségeinek és bonyodalmainak elszenvedésére a bölcsesség velejárója.
A sötét lelkű bigott azt mondja, minden fekete álnok; a könnyelmű bigott azt mondja, minden fekete áldozat. A nőgyűlölő azt mondja, minden nő romlott; a feministák gyakran azt mondják, minden nő szent.
Az élet komplexitását és ellentmondásait nyitott hozzáállással, pártatlanul bebarangolni – mind az idejekorán hozott ítélet nélkül, mind az ítélet visszatartása nélkül, miután a bizonyítékra fény derült – a tudós, a filozófus – a racionális elme – jele.
A köztünk élő fundamentalisták minden misztériumot „Isten akaratának” tulajdonítanak – ami semmit sem válaszol meg, hiszen amikor megvizsgáljuk, „Isten akarata” is csupán egy újabb misztérium; ez épp olyan, mintha azt mondanánk, hogy a hely, ahol elhagytam a kulcsomat, „a hely ahol a kulcsom nincs elhagyva” – semmit nem ad az egyenlethez egy fogcsikorgató tautológián kívül. A misztérium azonos a misztériummal. Akinek van egy fél agya, csak forgatja a szemét.
Az elhamarkodott és haszontalan következtetések levonásának éretlenségéhez a másik oldalon a modern – vagy talán azt kellene mondjam, *poszt-*modern – relativizmus sekélyes és félelemmel teli köde társul, ahol soha semmilyen következtetés nem érvényes, egyetlen abszolút állítás sem igaz – leszámítva persze ezt az egyet – és minden csupán vizsgálódás, általában bekötött szemmel és iránytű nélkül. Nincs célállomás, nincs irányjelző, nincs fejlődés, nincs építkezés egy nagyobb cél felé – ami van, az a kulturális tetemek vég nélküli felboncolása, akár csak az egészség vagy a szándék meghatározása nélkül, amely így vészesen közel ér ahhoz, hogy fetisiszta szadizmusnak tűnjön.
Az egyszerű igazság az, hogy néhány fekete ember jó, néhány fekete ember rossz, és a legtöbb fekete ember a kettő ötvözete, mint amilyenek mindannyian vagyunk. Néhány nő hűtlen; néhány nő szent. A „feketeség” vagy a „nem” egy teljesen hasznavehetetlen mérce, amikor egy személyt erkölcsileg próbáljuk meghatározni; épp annyira segít bennünket, mint egy iPod, amikor meg akarjuk tudni, merre van észak. A „szexuális penetráció” kifejezés nem mondja el nekünk, hogy a tett beleegyezésen alapul-e vagy sem – azt mondani, hogy a szexuális penetráció mindig gonosz, épp annyira haszontalan, mint azt mondani, hogy az mindig jó.
Ugyanígy, néhány anarchizmus jó (név szerint az, amit személyes életünkben a legnagyobb kincsnek tartunk) és néhány anarchizmus rossz (név szerint a félelmünk az erőszakos káosztól, a bombadobálóktól és a nagy bajuszoktól). Viszont mint szó, az „anarchizmus” sehogyan nem segít kiértékelnünk ezeket a szituációkat. Ostoba fekete-fehér gondolkodást alkalmazni az összetett és kétértelmű helyzetekre csupán a szűklátókörűség egy másik fajtája.
Azt állítani, hogy az „anarchizmus” egyszerre a legnagyobb politikai gonosz, és személyes életünk legbecsesebb kincse, olyan ellentmondás, amelyet igen érdemes megvizsgálni, ha érett bölcsességre szeretnénk szert tenni az igazság, az erény és a társadalmi szerveződés morális kihívásainak kérdésével kapcsolatban.
