Az egyik igazán tragikus félreértés az anarchizmussal kapcsolatban az anarchia és az erőszak összekapcsolásának mértéke.
Az erőszak, általános meghatározásában, az erőszak használatának kezdeményezése. (A „kezdeményezés” szó megkövetelt, hogy megkülönböztessük az önvédelem kategóriáját.)
Mivel úgy tűnik, az „ambivalens” szó a témája ennek a könyvnek, fontos megértenünk, hogy akik egy állam létezését támogatják, roppant ambivalens kapcsolatot ápolnak az erőszakkal.
Hogy megértsük mit értek ez alatt, mindenekelőtt létfontosságú megérteni azt, hogy az adóztatás – minden államista rendszer alapköve – teljes mértékben az „erőszak használatának kezdeményezése” kategóriájába tartozik.
Az államok maguknak követelik a polgárok megadóztatásának a jogát – amely, ha empirikusan megvizsgálod, az egyének egy csoportja, akik maguknak követelik a más egyének elleni erőszak kezdeményezésének morális jogát.
Na most, minden elképzelhető oknál fogva hiheted azt, hogy ez jogos, morális, létfontosságú, gyakorlati, és a többi – de mindez csak annyit jelent, hogy ambivalens kapcsolatod van az erőszak használatával. Egyrészt kétségtelenül megveted az erőszak hitvány kezdeményezését általános rablás, testi sértés, gyilkosság, nemi erőszak, és a többi képében.
Való igaz, hogy az erőszak hozzátoldása teszi ezeket a bizonyos tetteket gonosszá a semleges vagy jó helyett. Szex plusz erőszak egyenlő nemi erőszak. A tulajdon átruházása plusz erőszak egyenlő rablás. Vedd el az erőszakot a tulajdon átruházásából, és kereskedelmet kapsz, vagy jótékonykodást, vagy kölcsönadást, vagy öröklést.
Viszont amikor az erőszak használatára kerül sor, hogy a tulajdont a „polgároktól” az „államra” ruházzák, ezek a morális szabályok nem csupán semlegessé, hanem aktív ellentettjükké válnak.
Erkölcsileg helyesnek találjuk az ellenállást egy bűntett ellen, ha lehetséges – nem abszolút szükségességnek, de megbocsátható, vagy akár dicséretre méltó tettnek. Viszont az ellenállást a tulajdonod állami elkobzása ellen alantasnak és helytelennek tartják.
Kérlek, vedd figyelembe, hogy a könyvnek ezen (vagy bármelyik más) szakaszában nem próbállak meggyőzni az anarchista álláspontól. Túl hatalmas feladatnak tartom megváltoztatni a gondolkodásodat erről egy ilyen rövid műben – és emellett, ha zavarnak a logikai ellentmondások, talán elrabolnám tőled a jelentős szellemi izgalmat és élményt, amelyet ezen eszmék önálló felfedezése nyújt.
Tehát egy demokráciában roppant ambivalens kapcsolatunk van magával az erőszakkal. Egyszerre rettegjük és gyűlöljük az erőszakot, amikor személyes – és általánosságban negatívnak vélt – célok elérése érdekében magánemberek követik el. Viszont dicsérjük az erőszakot, amikor kollektív – és általánosságban pozitívnak vélt – célok elérése érdekében az állam emberei követik el.
Például ha egy szegény ember fegyverrel kirabol egy gazdagabb embert, talán éreznénk valamennyi szimpátiát az elkeseredett tett iránt, de még mindig jogi szankciókat alkalmaznánk a rabló ellen. Felismerjük, hogy a viszonylagos szegénység nem kifogás a rablásra, mind a rablás erkölcstelensége miatt, mind pedig azért, mert ha hagynánk, hogy a szegények kirabolják a kevésbé szegényeket, érezzük, hogy a társadalmi összeomlás lenne az elkerülhetetlen következménye. Eltűnne a szegény emberek munkamorálja – mint ahogy a kevésbé szegényeké is, és a társadalom háborúzó csoportokká bomlana, mindenki gazdasági és szociális kárára.
Viszont amikor a jóléti állam formájában intézményesítjük pontosan ugyanezt az alapelvet, akkor nemes és erényes jónak tartják az erőszak használatát, hogy elvegyék a pénzt a gazdagabbaktól, és a kevésbé gazdagoknak adják.
Ismét, ez a könyv nem akar valamiféle perdöntő érv lenni a jóléti állam ellen – csupán szeretne rávilágítani a hatalmas erkölcsi ellentmondásra – és az alapvető ambivalenciánkra – a preferált célok érdekében történő erőszak használatával kapcsolatban.
