Talán már nagyon kis koromtól erre a bizonyos nézőpontra ítéltettem. Az 1970-es évek Angliájában nőttem fel, ahol a Második Világháború által vetett árnyék még mindig érezhető volt szerte a szellemi tájképen. Háborús képregényeket olvastam, háborús filmeket néztem, hősies csaták részleteit hallottam, és csendben ültem végig a kellemetlen családi összejövetelt, ahol apám oldalának britjei anyám oldalának németjeivel próbáltak csevegni.
Már hat vagy hét évesen is azt gondoltam, hogy ha apai nagybácsim átvetné magát az asztal felett és megfojtaná anyai nagynénémet, ezt minden szemtanú erkölcstelen szörnytettnek tartaná, és a nagybácsim kétségtelenül börtönbe kerülne, valószínűleg az egész hátralevő életére.
Másrészt viszont, ha jelmezeket adnának rájuk, és hadrendbe állítanák őket a csatatéren más jelmezes emberek szeszélyei szerint, akkor az efféle gyilkosságot nemes áldozatnak tekintenék, és talán kitüntetéseket osztogatnának, nyugdíjakat biztosítanának, és parádékat tartanának érte.
Tehát még a fehér terítők és halkan csilingelő evőeszközök régmúlt napjaiban is azon a problémán rágódtam, hogy a gyilkosság egyenlő a gonosszal, és emellett a gyilkosság egyenlő a jóval. Gyilkosság egyenlő börtön, és gyilkosság egyenlő medálok.
Amikor kicsit idősebb lettem, miután kijött „A Keresztapa,” a gengszterfilmek végtelen sorozata spriccelt vörös vért a mozivászonra. Ezekben a történetekben bizonyos törzsi „erényeket,” mint a hűséget, elkötelezettséget és a parancsoknak való engedelmeskedést viszonylag nemesnek állítottak be, még akkor is, amikor ezek a mészárosok lassított felvételben végezték véres szakmájukat, általában klasszikus zenére, és zord fröcsköléssel végezték a csupasz betonon.
Ez a paradoxon is velem maradt: „Egy ember meggyilkolása, mivel egy másik ember ezt parancsolja – és ezért fizet – neked, egy hitvány és megválthatatlan gonosz.”
Aztán természetesen kijött egy újabb háborús film egy teljesen ellentétes morális üzenettel: „Egy ember meggyilkolása, mivel egy másik ember ezt parancsolja – és ezért fizet – neked, erényes és bátor jótett.”
Ahogy felnőttem és kicsivel többet tanultam a világról, ezek az ellentmondások nem oldották meg magukat, hanem inkább szakadatlanul egyre tornyosultak. Azért vívtuk a Második Világháborút, hogy ellenálljunk a Nemzetiszocializmusnak, ahogy mondták nekem, miközben szörnyű szójaburgereket rágtam, a hidegben vacogtam, és azt mondták, hogy nem fürödhetek, mivel az államosított szakszervezetek megfojtják a brit gazdaságot.
Azt mondták, hogy rettegnem kell a polgártársaim önző impulzusaitól – és azt is, hogy tisztelnem kell a bölcsességüket, amikor vezetőt választanak. Azt mondák, hogy az oktatásom célja, hogy lehetővé tegyék, hogy önállóan gondolkodjak, de amikor olyan döntéseket hoztam, amelyekkel a hatalmon levők nem értettek egyet, akkor megvetettek, megaláztak, és sosem vizsgálták meg az érvelésemet.
Azt mondták, hogy nem szabad erőszakot használnom a problémáim megoldásához, viszont amikor megmásztam egy falat, amit, mint kiderült, nem kellett volna, felvittek az igazgató irodájába, aki rám támadt egy nádpálcával.
Azt mondták, hogy a brit emberek a legbölcsebbek, a legbátrabbak és a legerényesebbek a földön – és azt is, hogy nem szabad engedetlennek lennem a hatalmon levőkkel szemben.
Amikor matematikát és tudományokat tanítottak nekem, megbüntettek, ha irracionálisan gondolkodtam – és aztán, amikor ésszerű kérdéseket tettem fel Isten létezésével kapcsolatban, megbüntettek, mert racionálisan próbáltam gondolkodni.
Gyávának gúnyoltak minden alkalommal, amikor megadtam magamat a társadalmi nyomásnak – és gúnyoltak, amikor nem éreztem késztetést éljenezni a helyi sportcsapatért.
Amikor olyan gondolatokat vetettem fel, amelyekkel nem értettek egyet a hatalmon levők, azt követelték, hogy mutassak bizonyítékot; amikor azt kértem, hogy biztosítsanak bizonyítékot az ő hitük mellett, megbüntettek fegyelmezetlenségért.
Ez egyáltalán nem kirívó eset – minden gyermek átesik ezeken a mentális húsdarálókon – de nem tudtam másra gondolni, miközben felnőttem, hogy amit a társadalomban „gondolkodásnak” neveznek az többé-kevésbé nem több mint a manipulációk végtelen sorozata, amelyet a hatalmon levők szolgálatára terveztek.
Ami érzelmileg a leginkább zavart, az nem az engem körülvevő értelmetlenség és ellentmondás, hanem inkább a cáfolhatatlan tények, amelyek teljesen láthatatlannak tűntek mindenki másnak. Nos, ez így nem teljesen igaz. Sokkal pontosabb azt mondani, hogy ezek az ellentmondások épp olyan mértékben voltak láthatóak, amennyire elkerülték őket. Mindenki aknamezőn sétált, azt állítva, hogy az nem aknamező, de azért kikerülve az aknákat.
Igen gyorsan teljesen tisztává vált előttem, hogy egyfajta negatív intellektuális és morális univerzumban éltem. A leginkább vizsgálatra méltó etikai kérdések azok voltak, amelyek a legtöbb gúny és támadás tárgyát képezték. Ami erényes volt, azt sokszor a leghitványabbnak tartották – és ami a leghitványabb volt, sokszor az volt a legnagyobb erény.
Amikor 11 voltam, elmentem az Ontario Tudományos Központba, ami egy érdekes és kihívásokkal teli kiállítást mutatott be, ahol egy tükörbe nézve próbáltad végigkövetni egy csillag körvonalát. Mindig emlékeztem erre a kiállításra, és csak most értettem meg, miért: mivel ez volt a közvetlen tapasztalatom, amikor megpróbáltam feltérképezni a körülöttem levők – főképp a hatalmon levők – által kinyilvánított etikát és erényeket.
Sehol sem kaptak nagyobb hangsúlyt ezek az ellentmondások, mint a háború kérdésében.
Igen sokáig tartott rájönnöm erre, mivel a háború látványa, lángjai és vére annyira figyelemelterelők, de a háború igazi erőszakja nem a csatatéren, hanem a hazában történik.
A konfliktus vérontása csupán annak a háborút támogató központi erőszaknak hatása, amely a belföldi állampolgárok besorozáson keresztül történő katonai rabszolgásítása – és ami még fontosabb, a pénzük közvetlen elrablása, amellyel a háborút finanszírozzák.
A pénz nélkül, amellyel a háborút finanszírozzák – és a katonákat fizetik, függetlenül attól, hogy besorozták-e őket vagy sem – a háború lehetetlen. A csatatéren történő valódi erőszak pusztán a hatása az erőszakkal való fenyegetésnek otthon. Ha a polgárokat nem lehetne kényszeríteni, hogy pénzeljék a háborút – vagy a jelenben, adók formájában, vagy a jövőben, államadósságon át – akkor a csatatéri mészárlás sosem történhetne meg.
Számtalan könyvet és cikket olvastam a háború gyökereiről – legyen az nacionalizmus, gazdasági erők, hibás filozófiai premisszák, osztálykonfliktusok, és a többi – melyek közül egyik sem szólt a központi problémáról, ami a háború finanszírozásának módszere. Ez olyan, mintha előterjesztenének egy pusztán pszichológiai magyarázatot arra, miért lottóznak az emberek, anélkül, hogy egyszer is megemlítenék az emberek érdekeltségét a pénzdíjban. Miért lesznek az emberek orvossá? Vajon azért, mert pszichológiai szükségét érzik annak, hogy magukat istenszerű gyógyítóként prezentálják, vagy, mert apjuk és anyjuk kedvében akarnak járni, vagy, mert titkon ők maguk is sérültek, vagy, mert a betegek meggyógyítására irányuló altruista vággyal rendelkeznek? Érdekes lehet utánajárni mindezen elméletnek, de ezek pusztán a hatásai annak az alapvető ténynek, hogy az orvosokat magasan megfizetik azért, amit csinálnak.
Bizonyára magyarázatot adhatnak a pszichológiai vagy szociológiai elméletek arra, miért választja egy bizonyos ember az orvosi utat ahelyett, hogy valami más magasan fizető foglalkozás mellett döntene – de nyilván legalább azzal a ténnyel kellene kezdenünk, hogy ha az orvosokat nem fizetnék, akkor szinte senki sem lenne orvos. Például ha holnap feltalálnának egy mágikus pirulát, ami örökre tökéletes egészséget biztosítana, nem lennének többé orvosok – mivel senki nem fizetne a szükségtelen szolgáltatásért. Tehát az orvosok első oka – a fizetés.
Ugyanígy, végtelen hosszan elmélkedhetünk a háború pszichológiai, szociológiai vagy gazdasági okairól, de ha egyszer sem beszélünk az egyszerű tényről, hogy a háború első oka a belföldi rablás és a katonai rabszolgásítás, akkor minden, ami ezután következik, csupán elvont és üres intellektuális szócséplés marad, amelyet inkább arra terveztek, hogy elrejtse az igazságot, mint hogy felfedje azt.
Csak azért tarthatunk fegyvert külföldi ellenségekre, mert először fegyvert tartunk a belföldi polgárokra.
Az adóztatás nélkül nem lehet háború.
Az államok nélkül nem lehet háború.
Tehát az államok a háború elsődleges okai.
Az igazság úgy hiszem az, hogy mélyen legbelül tudjuk, hogy amikor kihúzzuk ezt az egy cérnaszálat – hogy a polgárok elleni erőszak a háború gyökere – akkor számtalan másik cérnaszál is kibogozódik.
Ha meglátjuk az erőszakot, amely a háború gyökere – a belföldi, nem külföldi erőszakot – akkor a társadalom gyökerében szunnyadó alapvető és ocsmány igazságra, és a legtöbb kollektív erkölcsi törekvésünkre tekintünk.
A társadalom gyökerében szunnyadó alapvető és ocsmány igazság az, hogy nagyon-nagyon szeretünk erőszakot használni, hogy elintézzünk dolgokat. Ami azt illeti, ez több mint egy pusztán esztétikai vagy személyes preferencia – az erőszak használatát úgy definiáljuk, mint egy erkölcsi szükségszerűség a társadalmon belül.
Hogyan oktassuk a gyermekeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk a szüleiket – és mindenki mást – hogy fizessenek az oktatásukért!
Hogyan segítsük a szegényeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk másokat a társadalomban, hogy fizessék a támogatásukat!
Hogyan gyógyítsuk a betegeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk mindenkit, hogy fizessék az orvosi ellátásukat!
Na most, az is megeshet, hogy kimerítettünk minden más lehetséges megoldást ezekre az összetett és kihívásokkal teli problémákra, és arra kényszerültünk, hogy a kényszerre, büntetésre és irányításra támaszkodjunk, mint sajnálatos szükségszerűség, és folyamatosan azt keressük, hogyan csökkenthetnénk az erőszak használatát e problémák megoldásaiban.
Viszont nem ez a helyzet, sem empirikusan, sem racionálisan.
A szegény gyerekek oktatása, az elszegényedettek megsegítése és a betegek meggyógyítása mind megtörtént magán jótékonyságon és önkéntes szervezeteken keresztül még jóval azelőtt, mielőtt az állami ügynökségek átvették a helyüket. Pontosan ez az, amire számítana az ember, figyelembe véve ezen állami programok általános támogatottságát, hiszen mindenki annyira aggódik ezekért az őszintén szűkölködő csoportokért.
Ahol az erőszakot sajnálatos, de szükségszerű megoldásnak tartották egy problémára, a hatalmon levők nem riadtak vissza attól, hogy nyíltan beszéljenek róla. Amikor gyerek voltam Angliában az 1970-es években, újra és újra, büszkén meséltek az idősek az általuk elkövetett erőszakról a Tengelyhatalmak ellen a Második Világháborúban. Senki sem próbált úgy tenni, hogy a Nácikat ravasz tárgyalásokkal és pszichológiai trükkökkel győzték le. Az Első és a Második Világháború végtelen mészárlását nem rejtették el előlem, ehelyett dicsőítették az erőszakot, mint ami sajnálatos, de morális szükségszerűség volt.
Az amerikai gyerekeknek elbeszélik a Nagaszaki és Hirosima elleni nukleáris támadásokat – nem tartják titokban több százezer japán civil lemészárlását és sugárbetegségét; nem kerülik ki, nem hagyják figyelmen kívül vagy nem fojtják el a történet elmesélése során.
Még amikor vitatható is a szóban forgó háború, mint a vietnami háború, senki sem riad vissza az összecsapás valós természetétől, a vég nélküli népirtó háborútól.
Egy pillanatra sem hiszem azt, hogy ezek a népirtások és mészárlások erkölcsileg igazolhatók – vagy akár a gyakorlatban szükségesek – voltak, de az enyém minden bizonnyal a kisebbségben levő vélemény, és mivel a többség úgy hiszi, hogy ezek a gyilkosságok egyszerre voltak erkölcsileg igazoltak és a gyakorlatban szükségesek, a legnagyobb kényelemmel beszélgetnek az általuk elkerülhetetlennek vélt erőszakról.
Viszont nem ez a helyzet, amikor a jótékonyságra vagy a betegségekre adott államista problémákról beszélünk. Egy teljes akadémiai karriert eltölthetsz ezeken a területeken, könyvek és cikkek végtelen számát elolvashatod a témában, és egyszer sem fogsz szembe találkozni bármilyen hivatkozással arra a tényre, hogy ezeket a megoldásokat erőszakkal pénzelik. Hogy megértsd, ez mennyire furcsa, képzeld el, hogy eltöltesz 40 évet hivatásos háborútörténészként, és egyszer sem találkozol azzal a gondolattal, hogy a háború erőszakkal jár. Ezt vajon nem egy alapvető tény hallatlan kikerülésének tartanánk?
Ez egy ingatag hasonlat, tudom, de ugyanezt a jelenséget láttuk megtörténni a Szovjet Oroszországban. Szinte egyáltalán nem hivatkoztak a gulágokra a hivatalos állami irodalomban, legfőképp a tengerentúli fogyasztásra szánt irodalomban. A koncentrációs táborok több tíz millió fogvatartottja sehol sem bukkant fel a Szovjetunió általános vagy akadémiai narratívájában – amikor az Ivan Gyenyiszovics egy napja könyv végül megjelent, még ezt a fogolytáborlakó egy napjának enyhe beszámolóját is megdöbbenéssel, kigúnyolással, borzalommal és dühvel fogadták azok, akiket a narratíva védelmezésével bíztak meg.
Nem igazán lehet az a helyzet, hogy amikor a társadalom őszintén büszke valamire, az igazságot rejtélyes oknál fogva elrejtik a szemek elől. El tudnánk képzelni, ahogy a New York Yankees szurkolói aktívan próbálják elnyomni a tényt, hogy a csapatuk lett a világbajnok? El tudnánk képzelni Kína kommunista vezetőit, ahogy elnyomják a híreket, miszerint az atlétáik nyerték meg az olimpiai aranyérmét? El tudnánk képzelni egy rendőrkapitányságot, ami lázasan azon dolgozik, hogy cenzúrázza a bűnözési ráták hatalmas csökkenéséről szóló híreket?
Természetesen nem. Amikor őszintén büszkék vagyunk egy teljesítményre, nem visszakozunk beszélni annak okairól. Egy olimpiai atléta büszkeséggel fog beszélni az éveken át tartó hajnali edzések végtelen sorozatáról; egy sikeres vállalkozó nem fogja elrejteni a sikeréhez vezető, évtizedeken át tartó kemény munkát; egy nő, aki sikeresen lefogyott, aligha fog kövérnek öltözni, amikor a középiskolás osztálytalálkozójára megy.
Viszont amikor az alapvető valóság összetűzésbe kerül a mitológiai narratívával, az akadémikusokat, az értelmiségieket és a többi kulturális vezetőt jól megfizetik azért, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják azt az alapvető valóságot – és általában hogy kegyetlenül megtámadjanak és kigúnyoljanak mindenkit, aki felhozza.
