A Mont Pelerin Társaság „ökomenikus” vállalkozásnak indult, ami egy tető alá hívta a klasszikus hagyomány színtiszta liberálisait és a neoliberálisokat, akik támogattak egy bizonyos fokú intervencionizmust. Mises a kezdetektől fogva szkeptikusan viszonyult az ökomenikus elképzeléshez, de aggodalmai az első öt vagy hat évben igazolatlannak bizonyultak, bár a Mont Pelerin összes tevékenységének tervezése egy elkötelezett neoliberális, a svájci Albert Hunold kezében volt, akivel Mises először a Verein für Sozialpolitik 1928-as zürichi gyűlésén találkozott.
Az Út a szolgasághoz csodálójaként Hunold egyike volt azoknak, akik arra biztatták Hayekot, hogy hívja össze a társaság alapítógyűlését Mont Pelerinen, és jelentős pénzügyi forrásokat is gyűjtött az eseményhez. Ezen a gyűlésen a társaság titkárának választották az ambiciózus Hunoldot, azonban néhány év elteltével többé nem volt megelégedve a pozíciójával Hayek alatt. A hosszútávú célja az volt, hogy a Mont Pelerin Társaság elnöke legyen; a stratégiája pedig az, hogy helyettesíthetetlenné tegye magát. A legapróbb szervezeti részletekkel is ő foglalkozott, és az 1950-es évek közepére elkezdte Hayek bevonása nélkül kezelni a levelezéseket, aki neheztelt ezekre a beavatkozásokra egy olyan személytől, akit éppenséggel nem is kedvelt igazán. A kettőjük közötti konfliktus 1956 után egyre intenzívebb lett és végül összetűzéshez ért, ami a feloszlás szélére sodorta a társaságot.
A korai években ez az összetűzés alig volt érzékelhető. Hunold és mások támogatásával a neoliberálisok szüntelenül növelték a létszámukat, de nem dominálták a társaságot. Ennek a fő oka valószínűleg az volt, hogy bár Hunold a svájci üzleti közösség pénzügyi támogatását tudta maga mögött, nem tudott versenyre kelni az összegekkel, amit az Atlanti-óceán másik oldalán mozgósítottak. Hayek, Mises és néhány másik klasszikus liberális primordiális hatást gyakorolt a megvitatandó témák kiválasztására. Ez egyrészről a tudományos pedigréjüknek volt köszönhető. Másrészről jelentős pénzügyi támogatást élveztek a Volker Fundtól és olyan egyénektől, mint Nymeyer, Grede és Crane. 1953 végéig a Volker Fund fizette a tagsági díját, és gyakran állta az utazási költségeit a Mont Pelerin Társaság lényegében minden nem-amerikai tagjának. És a Fund örömmel teljesítette Mises kívánságait (és valószínűleg Hayek kívánságait is), amikor bizonyos tagok jelenlétét kellett pénzügyileg biztosítani a találkozókon. Például amikor Mises kijelentette, hogy nem vesz részt az 1954-es velencei találkozón az elégtelen francia és brit részvétel miatt, a Volker Fund megkérte, hogy válassza ki a pénzügyi segítség kedvezményezettjeit azok viszonylagos fontossága szerint. A Mont Pelerin Társaság történelmének első fázisa végére tehát a Hayek körüli vezetőség sokkal radikálisabban libertárius volt, mint a legtöbb rendszeres tag – főleg az európaiak.
A tagok nagyon jól tudták, hogy a Mont Pelerin Társaságban igen különböző orientálódású tagok élnek együtt. Ez még az újonnan érkezőknek is nyilvánvaló volt. Ennek egy példája Jean-Pierre Hamilius, egy fiatal üzleti és közgazdaságtani professzor Luxembourgból, akit Mises levelezés által ismert. Hamilius a közelmúltban fedezte fel a klasszikus liberalizmus irodalmát, amit falni kezdett és lefordított franciára és németre. Mises meghívatta a Mont Pelerin Társaság 1953-as seelisbergi gyűlésére. Hamilius azonnal felfigyelt arra, hogy a társaság „különböző csoportokra és klánokra” oszlik az ideológiai orientáció és a nyelv mentén. Ő Mises, Hazlitt, Morley, Fertig és Miller amerikai csoportjához érezte magát a legközelebb. Más résztvevőktől, akik nem tudták, hogy Misesen keresztül kapta a meghívóját, azt hallotta, fenntartásokkal kezelik a „régi gárdát (Mises, Hayek, …)”, akiket néha a „régi konzervatívoknak” is neveztek. A fiatal luxembourgi professzor buzgón jegyzetelt és vitatta meg az intervencionista terveit a különböző tagoknak, akik még nem voltak a régi gárda részei. Így John van Sickle azt javasolta, hogy adóztassák meg a gazdag örökösöket, Wilhelm Röpke a háztulajdonosoknak adott állami támogatások pártolta és Otto Veit amellett érvelt, hogy a magas adók nem tántorítanák el a vállalkozókat attól, hogy dolgozzanak. Ludwig Erhard, frissen azután, hogy a pártja győzelmet aratott az 1953-as német választásokon, úgyszintén beszédet mondott a találkozón.
Hamilius beszámolója rávilágít a súlypontok viszonylagos változására a társaságban, amit Ludwig Erhard németországi neoliberális politikájának – az úgynevezett Wirtschaftswunder vagy gazdasági csoda – látszólagos sikere idézett elő. A szocialistáknak és a szociáldemokratáknak, akik akkoriban dominálták a főáramú közgazdasági vélemény menetét, valóban a csodával volt egyenlő az, hogy az árkontrollok eltörlése és a tervutasításos gazdaságból egy piacgazdaságba való átmenet jelentős gazdasági előnyöket eredményez. A Miseshez hasonló megátalkodott klasszikus liberálisok szemében semmilyen csodáról nem volt szó. Erhard sikere azonban problematikus volt, mivel alaptalanul hitelesítette a középutas filozófiáját. Ez a hozzá legközelebb álló tanácsadókra is igaz volt, akikre gyakran a „szociális piacgazdaság” bajnokaiként vagy az „Ordo közgazdaságtani iskola” vezetőiként hivatkoztak: államtitkára, Müller-Armack, illetve Wilhelm Röpke (Genf), Alexander Rüstow (Heidelberg) és Walter Eucken (Freiburg) professzorok. Röviden, arra használták Erhard kezdeti klasszikus liberális politikájának sikerét, hogy igazolják az azt követő intervencionista intézkedéseket, elsősorban a trösztellenes törvényeket és az inflációt.
Mises még a háború előtt sem rajongott a legtöbb német közgazdászért. Az emigrációja után mindennemű közeli kapcsolatot elkerült velük. Elismerte Erhard teljesítményeit azzal, hogy hozzájárult egy Erhard tiszteletére írt Festschrift-hez, de elutasította a felkérést, hogy írjon egy szócikket az új sztenderd társadalomtudományos szótár, a Handwörterbuch der Sozialwissenschaften számára; Mises csak azután egyezett bele abba, hogy írjon egy szócikket a „gazdasági liberalizmusról” – Hayek „politikai liberalizmusról” szóló cikkének kiegészítéseként, miután Gottfried Haberler kérlelte a szerkesztők nevében. És a divatos Ordo iskolával való együttműködés kilátásai sem töltötték el sok boldogsággal – történjen az a Mont Pelerin Társaságban vagy máshol. Úgy hitte, hogy az Ordo emberek aligha voltak jobbak, mint a szocialisták, akik ellen egész életében küzdött. Ami azt illeti, idővel elkezdte „Ordo-intervencionistáknak” nevezni őket. A new yorki társai lényegében egyazon véleményen voltak – és Misessel ellentétben nem haboztak papírra vetni az álláspontjukat.
Akadtak klasszikus liberálisok Németországban, akik ellenezték az Erhard minisztérium és az Ordo iskola intervencionista túlkapásait. A laissez-faire csoport vezetője Volkmar Muthesius és Hans Hellwig voltak. Azonban nem tehettek többet annál, hogy tisztelendő hátvéd-harcot vívjanak. Miután megtagadták tőlük a professzori pozíciókat az egyetemeken, legfőbb cselekvési lehetőségüket Muthesius folyóirata biztosította, amihez Mises számos cikkel járult hozzá. Hellwig azt írta Misesnek:
Az olyan embereknek, mint Erhard és talán annál is inkább Rüstow professzor, szigorúan fogalmazva nincs sok köze a klasszikus liberalizmushoz. A korábbi klasszikus liberálisok nem haboztak volna szociáldemokratának nevezni őket. Azonban nem nevezték volna őket szociálliberálisoknak vagy katedra-szocialistáknak.
Mises így válaszolt:
Nincsenek illúzióim a „szociális piacgazdaság” politikájának és politikusainak valódi karaktere kapcsán. [Erhard tanára, Franz Oppenheimer] tanította többé-kevésbé [Kennedy elnök] harvardi tanácsadóinak New Frontier vonalát (Schlesinger, Galbraith, stb.)
De az idegen nyelvek ismeretének szinte teljes hiánya miatt – magyarázta Mises – az amerikai nyilvánosságban a valóságtól nagyon elrugaszkodott kép élt arról, hogy mit is képviselt a német „szociális piacgazdaság” modellje. A német politika egyetlen kérdése, amit az amerikai vita napirendre vett, a német jegybank monetáris politikája volt, ami sokkal kevésbé volt inflációs, mint az amerikai Federal Reserve politikája. Így úgy tekintettek a német uralkodó osztályra, mint akik elköteleződtek az olyan klasszikus liberális elvek mellett, mint a stabil pénz és a nemzetközi kereskedelem.
Erhard sikere megváltoztatta a Mont Pelerin Társaságot, bevonva azokat a témákat, amikről Mises kihangsúlyozottan úgy tartotta, hogy ki kell zárni őket – mint a trösztellenes törvények szükségessége vagy a hitelexpanzió lehetséges előnyei. Mises mindkét kérdésben Volkmar Muthesius oldalán állt, aki úgy érvelt, hogy a monopólium elleni harc legjobb módja, ha eltörlik azokat a törvényeket és állami intézményeket, amik megteremtették őket. Mises kiváltképp tartott egy újabb kör vitáról a trösztellenes törvények kapcsán. Fiatalkorában szemtanúja volt a kartellellenes agitációnak, ami a felemelkedésüket követte az 1890-es években. A vitát akkoriban a Verein für Socialpolitik hajtotta, ami mindig új indokot keresett a további állami beavatkozásra. Immár évtizedek óta egyik oldal tollából sem találkozott új érvvel, és arra számított, hogy a Mont Pelerin Társaságban minden vita egyhamar egy intervencionista agendába fordulna ahelyett, hogy a jelenlegi monopolárak fő okáról beszélnének: a mezőgazdasági termékekre vonatkozó amerikai árpolitikáról. Valószínűleg az ő befolyásának volt köszönhető, hogy a téma nem merült fel egészen a Mont Pelerin Társaság 1956-os berlini találkozójáig, amikorra számos német professzor sürgette Hayekot, hogy tegye napirendre a monopóliumkérdést. Többé nem lehetett elkerülni a témát.
A találkozó teljesen megerősítette Mises félelmeit. Az esemény a Mont Pelerin Társaság öt éven át tartó belső viszályainak nyitánya lett. Hayek néhány hónappal később megpróbálta mobilizálni a szövetségeseit, hogy vegyenek részt a következő találkozón St. Moritzban (1957), amiről úgy érezte, döntő fontosságú lesz a társaság jövőjére nézve, de mindhiába. A Hayek és Hunold közötti személyes feszültségek nyilvánvalóvá váltak a következő évben, ami elhozta – legelső alkalommal – a Mont Pelerin Társaságot az Egyesült Államokba – Princetonba.
A princetoni találkozó azonban pozitívan emlékezetes volt abban a tekintetben, hogy itt adta elő Mises az egyik utolsó előadását a Mont Pelerin Társaságnak a „Szabadság és Tulajdon” témakörében. A témát Hayek ajánlotta, aki kétségbeesetten szeretett volna szervezni valami vitaszerűséget az alapvető kérdések kapcsán a társaság tagjai között. Az előző próbálkozásai mind kudarcot vallottak, ahogy azt ő maga is elismerte. Mises azonban készen állt az egyik utolsó nagy nyilvános szereplésére. A beszéde fennmaradt hangfelvételként és tanúbizonyságot tesz amellett a tény mellett, hogy még mindig ereje teljében volt. Az előadás mind a mai napig a klasszikus liberalizmus egyik legjobb tömör kifejtése.
A következő három évben a konfliktus Hayek és makacs titkára között a felszín alatt lappangott. Hayek nem tudott jelentős támogatásra szert tenni annak érdekében, hogy kitegyék Hunold szűrét. A legtöbb amerikai tag Hayek oldalán ált, de attól tartottak, hogy egy nyílt konfliktus elpusztítaná a társaságot. Végül elérkezett a leszámolás órája az 1960-as kasseli találkozón. Mind Hayek, mind Hunold lemondtak a pozíciójukról, de Hunold ezután alelnök lett és okozott még egy kevés pusztítást. Az 1961-es találkozó Mises 80. születésnapját volt hivatott ünnepelni, de Hunold átalakította egy újabb csatává a neoliberalizmus és a laissez-faire között. Az Ordoliberálisokat ezután egy ideig háttérbe szorították; a hatalmi vákuumot azonban nem ausztro-libertáriusok töltötték be, hanem a chicagói iskola közgazdászai.
