Az elmúlt évek során egész irodalma bukkant fel a „neoliberalizmus” szó különböző használata témakörének. Ahogyan arra már sokan rámutattak, javarészt gúnyos kifejezésként használják a doktriner balosok mind a mérsékelt balosok, mind a szabadpiac támogatói ellen.
Azok, akik pejoratív értelemben használják a szót (ami szinte mindenki), a neoliberalizmust hibáztatják a világ minden szegénységéért és egyenlőtlenségéért. A neoliberális az esetek legnagyobb részében egyszerűen annyit tesz, „kapitalista” – bár ennek foka véleményformálóról véleményformálóra változik. Példának okáért a gazdasági íróval, Steven Pearlsteinnel készült egyik friss interjúban a neoliberalizmus – úgy tűnik – egyfajta hard-core libertarianizmus, és nem kevesebb, mint „egy radikális szabadpiaci ideológia”.
Neoliberálisok vagyunk és büszkék?
A baljós felhangjának köszönhetően kevesen használják a kifejezést önmaguk jellemzésére. Ennek ellenére az elmúlt hónapokban felbukkant egy sajnálatos trend, amelyben szerzők és szervezetek, akik azt vallják magukról, hogy a szabadságot és a szabadpiacot támogatják, elkezdték „neoliberálisnak” nevezni magukat.
Ez valószínűleg abból a tényből fakad, hogy sokan, akik a neoliberális kifejezést használják, a piacok szigorú kritikusai. Nem szeretik a kapitalizmust, és szeretnének kevesebbet látni belőle. Több szocializmust és több szociáldemokráciát akarnak. Méghozzá mielőbb.
Ennek fényében néhányan arra a következtetésre jutnak, hogy ha ilyen emberek gyűlölik a neoliberalizmust, az nem lehet rossz dolog.
Ezért látunk olyan cikkeket, mint a szabadpiaci Mercatus Center munkatársának szerzeménye, amelynek címe „Actually, ’Neoliberalism’ is Awesome” (A ’neoliberalizmus’ igazából király). Ennél is népszerűbb volt egy cikk az Adam Smith Institute kiadásában, melynek címe „Coming Out as a Neoliberal” (Neoliberálisként coming-outolni), amelyben a szerző, Sam Bowman arra buzdít mindenkit, aki többé-kevésbé a tulajdonjogok pártján áll, hogy „neoliberálisnak” nevezze magát.
Ezt utánozva további cikkek következtek, mint például Jordan Williams tollából a New zealandi adófizetők szakszervezetétől.
Mindennek az üzenete ez: „Tisztességes ember vagy, aki támogatja a szabadságot és ellenzi a túlságosan magas adószinteket? Nos, barátom, akkor neoliberális vagy.”
Ez az attitűd három okból hibás.
Egy: A „neoliberalizmus” túlságosan ködös fogalom
A neoliberalizmus kritikusai neoliberálisnak bélyegezték mind Hillary Clintont és Ron Pault – mint ahogyan Tony Blairt és Donald Trumpot is. De ha az ideológiai terminológiád ugyanabba a kategóriába sorolja ezeket az embereket, akkor a terminológiád nem túl hasznos.
Való igaz, hogy egy szélsőséges leninista szemében mind Clinton, mind Paul a kapitalista imperializmus mellett elkötelezett dekadens burzsoázia tagjainak számítanának.
Hasonlóképpen, mivel sem Bill Clinton, sem pedig Ron Paul nem támogatja a venezuelaihoz hasonló gazdaságpolitikát, mindkettőjüket neoliberálisnak bélyegzik az „egyenlőség” szélsőbaloldali pártfogói.
Valójában természetesen az úgynevezett neoliberálisok közül sokan olyannyira teljes mértékben különböző politikai álláspontot képviselnek, hogy egyazon kategóriába rakni őket teljesen haszontalan. Ha a neoliberális definíciója aligha több annál, hogy „nem kommunista”, akkor más irányba kell kutakodnunk egy jobb kifejezésért.
Kettő: Jobb a „liberalizmus” (a „neo” nélkül)
Míg az amerikaiak – és valamivel kevésbé a kanadaiak – gyakran össze vannak zavarodva a „liberális” kifejezés jelentését illetően, a világ tanult emberei közül sokan még mindig ismerik mind a kifejezést, mind az ideológiai mozgalmat, amit takar.
A liberalizmus a világ nagy részén mindig is az az ideológia volt, amit az amerikai forradalmárokhoz, a szabadkereskedelmi, háborúellenes Manchester iskolához és a Frédéric Bastiathoz hasonló francia liberálisokhoz társítunk. Természetesen ez volt az olyan osztrák szabadpiaci közgazdászok ideológiája is, mint Ludwig von Mises és Carl Menger.
A történész Ralph Raico a következőképpen definiálta ezt a mozgalmat:
A ’klasszikus liberalizmus’ a kifejezés, amit annak az ideológiának a jelölésére használnak, ami a magántulajdon, az akadályozatlan piacgazdaság, a joguralom, a vallásszabadság és a sajtószabadság alkotmányos biztosítása és a szabadkereskedelemre alapuló nemzetközi béke pártján áll. Ezt az ideológiát egészen körülbelül 1900-ig általában egyszerűen liberalizmusként ismerték.
A mozgalom – amit felismerhető alakjában „libertarianizmusnak” nevezhetünk – egészen a 17. századi Anglia Levellerjeihez nyúlik vissza. Ez a mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy bevezetésre kerüljenek a politikai jogok, amiket később lefektettek az Amerikai függetlenségi nyilatkozatban és a Jogok Nyilatkozatában.
Ugyanez az ideológiai hagyomány gyakorolt befolyást a liberálisokra Franciaországban, Svájcban, Angliában és még Lengyelországban is. A szabadpiaci, szabadkereskedelmi, szabad mozgási reformok, amik végigsöpörtek Európán a 19. században, a sebesen liberalizálódó Európa termékei voltak.
Természetesen, mint megannyi más ideológiai mozgalom esetén, a liberalizmus befolyása is időnként nőtt, időnként csökkent. Azonban sosem tűnt el teljesen, részben mivel annyira sikeresen hozott gazdasági prosperitást bárhol, ahol kipróbálták.
Bár manapság sokan összekeverik a liberalizmust a konzervativizmus más-más típusaival, a liberalizmus mindig is elkülönült abban, hogy úgy tekintett az egyénre és a polgári társadalomra, hogy az képes boldogulni anélkül, hogy szüksége volna az államilag teremtett és államilag fenntartott elitek osztályára.
A liberálisok ellenzik a társadalmakat, amiket fentről formálnak, terveznek, irányítanak vagy kényszerítenek. Más szóval egy spontán rendben hisznek, ami számtalan decentralizált háztartás, egyén, vállalkozás és közösség csoportjából nő ki. Míg a konzervativizmus (mint a legtöbb autoritárius ideológia) azt vallja, hogy az emberekből természetüknél fogva hiányzik a képesség arra, hogy önmagukat kormányozzák – így szükségük van a politikusok „vezetésére” – a liberálisok úgy hiszik, hogy az embereket magukra lehet hagyni, hogy békében éljék az életüket. Eszerint a nézet szerint egyedül az erőszakos bűnözők azok az emberek, akikkel kényszerrel kell bánni.
Három: A neoliberalizmus gyakran a liberalizmus ellentéte
Ugyanakkor – bizarr módon – a modern liberálisokra a „neoliberális” jelzőt aggatják annak ellenére, hogy a neoliberalizmus elfogad megannyi olyan dolgot, amit a liberalizmus elutasít.
Végtére is azt mondják nekünk, hogy az olyan szervezetek, mint az Európai Unió, a Világbank és a Kereskedelmi Világszervezet mind a – Pearlstein kifejezésével élve – „radikális szabadpiaci ideológia” részét képezik, ami a neoliberalizmus.
Az igazság az, hogy ezek az intézmények, amik a legközelebb állnak a neoliberalizmushoz – melyek közé tartoznak a központi bankok, mint a Federal Reserve – éles ellentétben állnak a szabadpiaci liberálisok által elképzelt laissez-faire világgal.
Ezek a globális „neoliberális” szervezetek mind vagy adóbevételekből élnek, vagy államilag biztosított monopóliumokon alapulnak. Különböző állami babrálásra, manipulációra és kényszerre támaszkodnak, hogy megvalósítsák a küldetésüket.
Ez szöges ellentétben áll mindennel, ami mellett a liberálisok álltak.
Ami azt illeti, Ludwig von Mises a saját korában is ellenezte az ehhez hasonló szervezeteket, mivel azok illiberálisok voltak. Ahogyan David Gordon írja:
Mises számára a nemzetközi szervezetek tervei csupán a szabadpiac elősegítésének eszközei voltak. Amikor Mises ráébredt arra, hogy ezek a tervek nem működnének korának államista légkörében, többnyire lemondott róluk. Az Omnipotent Government-ben például azt írta: ’Jelen körülmények között egy a külkereskedelem megtervezésével foglalkozó nemzetközi testület a hiper-protekcionizmus eszméje mellett elkötelezett kormányok delegáltjaiból állna. Illúzió azt feltételezni, hogy egy ilyen autoritás ténylegesen vagy maradandóan hozzájárulhatna a külkereskedelem elősegítéséhez.’
Mises emellett arra szentelte karrierje jelentős részét, hogy ellenezze a központi bankokat és a jegybankrendszert.
Amikor a neoliberalizmus kritikusai azt állítják, hogy a neoliberalizmus a laissez-faire ideológiája, és hogy maga Mises is neoliberális volt – ahogyan azt gyakran hangoztatták – azzal figyelmen kívül hagyják, hogy mi volt mindig is a valódi laissez-faire ideológia. A neoliberalizmus csupán visszatérés a régi idők merkantilizmusához, ahol az államilag kontrollált monopóliumok kényszerítik mindenki másra az állam által szponzorált agendákat. Más szóval a neoliberalizmus pontosan az a dolog, aminek mindig is az elpusztítására törekedett a liberalizmus.
