Meglehet, hogy nincs kifejezés, amivel jobban visszaéltek volna a modern politikai közbeszédben, mint a „liberalizmus.” Eredetileg a szabad kereskedelem és a korlátozott állam eszméjét volt hivatott leírni, majd az antikapitalista baloldal az 1930-as években átvette a kifejezést és megváltoztatta a jelentését az ellentétjére annak, amit a 19. században jelentett.
A liberalizmus azonban sosem vesztette el teljesen a valódi jelentését a világ legnagyobb részében, és például a spanyolajkú országokban a „liberalismo” kifejezés gyakran még mindig a szabad kereskedelmet és a szabad piacokat takarja. Úgy tűnik, egyedül az amerikai jobboldaliak használják pejoratív értelemben a kifejezést, hogy az antikapitalista baloldalt támadják vele. Bár a „liberalizmus” használata még Amerikában is eltűnni látszik a politikai nyelvezetből, miután a baloldal sutba dobta a kifejezést a trendibb „progresszív” kedvéért.
És ha ez nem lenne önmagában igen komplikált, a liberalizmust ismét megtoldották egy új variációval, aminek a jelentése mind ez idáig tisztázatlan; ez a „neoliberalizmus”.
Mi az a neoliberalizmus? Nos, úgy tűnik, hogy – legalábbis a kritikusai szemében – a „neoliberalizmus” nem jelent semmi többet a „liberalizmusnál.”
„Neoliberalizmus”, mint a laissez-faire liberalizmus pejoratív kifejezése
Hogy megértsük, mit is értenek egy kifejezés alatt, sosem árt ellátogatni a Wikipédiára, és ebben az esetben azt találjuk, hogy a neoliberalizmus egyszerűen a liberalizmus:
A neoliberalizmus egy vitatott kifejezés, ami elsősorban a laissez-faire gazdasági liberalizmussal kapcsolatos 19. századi eszmék 20. századi feltámadására hivatkozik. Ez magába foglalja a széleskörű gazdasági liberalizációs politikát, mint a privatizációt, a megszorító fiskális intézkedéseket, a deregulációt, a szabad kereskedelmet és az állami kiadások csökkentését, hogy fokozzák a magánszektor szerepét a gazdaságban.
De miért vitatott a kifejezés? A vita abban a tényben gyökerezik, hogy a szót elsősorban pejoratív kifejezésként használják, nem pedig egy ideológia megnevezésének jószándékú, leíró kifejezéseként.
A kifejezést tartalmazó 148 politikai közgazdaságtani témájú cikk tanulmányozása során Taylor Boas és Jordan Gans-Morse1 szerzők úgy találták, hogy a „neoliberalizmus” kifejezést szinte sosem használják pozitív fényben. A tanulmány úgy találta, hogy az esetek 45 százalékában semlegesen használják a kifejezést, azonban az esetek 45 százalékában azért használják, hogy negatívan tüntessék fel a liberalizmust. Csupán az esetek 3 százalékában használták úgy, hogy pozitív fényben tüntessék fel a szabad piacokat.
Más szóval a „neoliberalizmus” valójában csupán egy anti-liberális szlogen.
Boas és Gans-Morse úgy folytatják:
A kifejezés negatív konnotációjának egyik meggyőző indikátora az, hogy lényegében senki sem nevezi magát neoliberálisnak annak ellenére, hogy a tudósok gyakran hoznak összefüggésbe másokat – politikusokat, gazdasági tanácsadókat és még akadémikustársaikat is – ezzel a kifejezéssel. Míg a mintánkban a neoliberalizmussal kapcsolatos cikkek ötöde nyomatékosan neoliberálisként hivatkozott más emberekre, egyetlen kortárs esetet sem fedeztünk fel, ahol a szerző önmaga leírására használta volna a szót.
Továbbá, ahogy Boas és Gans-Morse megjegyzi, a „neoliberalizmust” gyakran arra használják, hogy „a szabadpiaci közgazdaságan radikális, messzemenő alkalmazását jelöljék, ami sebességében, méretében vagy ambíciójában példátlan.” Azoknak, akik „ésszerűnek” vagy nem-radikálisnak akarnak tűnni, a neoliberalizmus konnotációja, miszerint radikálisan a szabadpiac pártján áll, újabb okot szolgáltat arra, hogy ne használják magukra a kifejezést.
A saját álláspontra alkalmazástól való vonakodás a mises.org-ra is kiterjed, bár nem a radikalizmus elkerülése végett. A mises.org szerkesztőjeként több olyan cikket is publikáltam, ami megkülönbözteti az osztrák iskola liberalizmusát és az úgynevezett neoliberálisokat. Philipp Bagus esszéje, „Miért nem neoliberálisok az osztrák iskola követői” [jelen kötet 6. fejezete] részletekbe menően elmagyaráz megannyit ezekből a különbségekből. Egy másik cikkben [jelen kötet 7. fejezete] Jörg Guido Hülsmann írja le Ludwig von Mises saját küzdelmét a neoliberálisok egy korai csoportja ellen a Mont Pelerin Társaságban. Mises szemében ezek a neoliberálisok viszonylag liberálisok voltak – a doktriner szocialistákhoz képest – ugyanakkor intervencionisták voltak, akik a központi bankot és a bürokratikus, szabályozó államot pártolták. A fő probléma a neoliberálisokkal akkor is és most is az a vidám attitűdjük, amit a természeténél fogva piacellenes jegybank és az államilag létrehozott pénz felé tanúsítanak.
Számunkra, akik figyelemmel kísérjük a liberális eszmék piacának részleteit, ezek a különbségek azonnal szembeötlenek.
Az anti-liberális balosoknak azonban, akik kívülről szemlélik a dolgokat, az Osztrák iskola, a Chicagoi iskola és a neoklasszikus iskola követői valószínűleg mind egyazon dolognak tűnnek. Ezek a „neoliberálisok” mind szép szavakkal áradoznak a piacokról és a szabad kereskedelemről, tehát biztosan egyetértenek azokkal a neoliberálisokkal a Nemzetközi Valutaalapnál. Legalábbis feltételezik. Végtére is nem azt halljuk az IMF-től, hogy mennyire fontos dolog a szabad kereskedelem, a kiegyensúlyozott költségvetés és az állami költekezés korlátozása? A tény, hogy az IMF támogatja a jegybankrendszert, a bankok kimentését és a korporatív megállapodásokat a politikai kapcsolatokat ápolókkal, teljesen homályba merül azok szemében, akik csak az IMF színlelt piacpártiságát látják. Az anti-liberálisok ezután egy kalap alá veszik az IMF elnökét, Christine Lagarde-ot és Ludwig von Misest.
Az Egyesült Királyságban például könnyű olyan cikkeket találni, amik egyenlőségjelet tesznek a neoliberalizmus, illetve Ronald Reagan és Margaret Thatcher állítólagos szabadpiaci politikája közé. A The Guardian egyik cikkében például George Monbiot a Thatcherizmust és a Reaganizmust tartja annak az állítólagos hard-core szabadpiaci hegemónia élcsapatának, ami alatt napjaikban sínylődünk.
Az anti-neoliberális mozgalom csupán egy anti-kapitalista mozgalom
Naomi Klein, a neoliberalizmus örök kritikusa a neoliberalizmus vereségét látja Bernie Sanders mozgalmának népszerűségében. Egy rádióinterjúban kijelentette:
Tehát a neoliberalizmus elvesztette a vitát. Elvesztették a vitát, méghozzá olyan mértékben, hogy Bernie nem csupán kiállt és szocialistának nevezte magát anélkül, hogy mentegetőzne, hanem olyan érveknek adott hangot, amiket, tudod, mi – nem a tandíj csökkentése, hanem ingyenes felsőoktatás, tudod, csak úgy átlépte a korlátokat, 100% megújulók, elment a végsőkig, és az emberek imádták. És arra kényszerítette Hillary Clintont, hogy baloldalra mozogjon. És azt is láttuk, hogy még Donald Trumpnak is a kukába kellett dobnia a szabály – a neoliberális szabálykönyvet, szidta a szabadkereskedelmi egyezményeket, megígérte, hogy védeni fogja a szociális hálót, hogy kiépítse a szavazókörét.
Más szóval Klein fejében a neoliberalizmus elleni győzelem magával vonja a szélsőbaloldali environmentalizmust, a szabad kereskedelem ellenzését, az „ingyenes felsőoktatást,” és általánosságban a „baloldalra mozgást.”
Kleinnek és a neoliberalizmus más kritikusainak néha – nem meglepő módon – véletlenül igaza van. Gyakran (helyesen) ellenzik az olyan kereskedelmi megállapodásokat, mint például a TPP. De rossz okokból teszik. Nem azért ellenzik ezeket a kereskedelmi megállapodásokat, mert a szabályozó, korporatív állam kiterjesztései, hanem mert az anti-liberálisok hibásan úgy látják ezeket a megállapodásokat, mint amik ténylegesen a szabad kereskedelmet és a szabadpiacot mozdítják előre.
Ellenezni mind a neoliberálisokat mind az anti-liberálisokat
A következtetés, amit levonni kényszerülünk, az, hogy a laissez-faire következetes támogatói beszorultak mind a tényleges neoliberálisok közé (ahogy Mises azonosította őket) és az antikapitalista, anti-neoliberális baloldal közé. Ha tehetnék, az olyan anti-neoliberálisok, mint Klein és Sanders örömmel eltulajdonítanának és államosítanának teljes iparágakat. A vállalkozás elsorvadna, a kisvállalkozásokat csődbe szabályoznák, a pénzügyi szektor pedig úgy működne – még a jelenleginél is nagyobb mértékben – mint egy de facto állami tulajdonban álló üzletág.
Eközben az IMF és a jegybankok neoliberálisai tovább manipulálják a globális gazdaságot a monetáris politikájukkal, továbbra is kimentik a kedvenc csókosaikat a nagyvállalatoknál és általánosságban támogatják a korporatív politikákat.
Mindkét csoport továbbra is jelentős fenyegetést jelent a laissez-faire ügyére.
Lábjegyzetek
-
Boas, T.C. & Gans-Morse, „Neoliberalism: From New Liberal Philosophy to Anti-Liberal Slogan„ J. St Comp Int Dev (2009) 44: 137. https://doi.org/10.1007/s12116-009-9040-5 ↩
