Az elkerülhetetlen – és felettébb intelligens – kérdések, amelyek felmerültek az előző könyvem, az Anarchia a mindennapokban kapcsán, főképp akörül a kérdés körül forogtak, hogy miként volna képes az önszerveződésre egy állam nélküli társadalom a gyakorlatban.
Természetesen ezek igen érdekes kérdések, és végtelen intellektuális szórakozást nyújtanak. Ahogyan Alice töprengett, amikor a lyukba zuhant Lewis Carroll híres könyve elején, minket értelmiségieket is csábít, hogy a legapróbb részletekig felvázoljuk a jövőt. Minden elképzelhető ellenvetésre egy újabb esszével válaszolunk arról, hogy miként lehet előállítani az utakat az állam nélkül, vagy miként működhetnek a nemzetközi megállapodások bíróságok nélkül, vagy miként lehet megvédeni a gyermekeket a rendőrség nélkül, vagy miként biztosítható a honvédelem egy állami hadsereg nélkül, és hogyan juthatnak a szegények oktatáshoz a közoktatás nélkül, és hogyan és miért fognak a doktorok segíteni az elszegényedett betegeken anélkül, hogy kényszerítenék őket, és így tovább.
Mindig amellett érveltem, hogy ezek a válaszok – bár szellemi élvezetet és kellemes vitákat nyújtanak – sosem fogják meggyőzni azokat, akik mindenáron tagadni akarják a társadalmi szerveződés problémáira adott erőszakmentes megoldások erkölcsi igazságosságát és gyakorlati hatékonyságát.
Például az utolsó könyvemben és egy újabb videóban bizonyítékot szolgáltattam az anarchiára, ami a feltörekvő politikusok és az érdekcsoportok közötti nem-szerződéses kapcsolatok létére támaszkodott. Erre sokan válaszoltak, és vagy azt mondták, hogy ilyen kapcsolatok nem léteznek a politikusok és az érdekcsoportok között – ami nyilván nevetséges állítás, tekintve, hogy egyedül Washingtonban több mint 30 000 lobbista szerepel a nyilvántartásban – vagy azt, hogy ha anarchiát szeretnék, a demokrácia pedig kiváló példa az anarchia gyakorlati alkalmasságára, akkor meg kellene elégednem a demokráciával..
Látszólag végtelen az ostoba mondatok száma, amit kiejthetnek azok, akik félnek az igazságtól. Az igazság – ahogyan Szókratész az életét adta, hogy azt bemutassa – nagy veszélyt jelent a hatalmi érdekekre, illetve nagyon személyes és lobbanékony hatással van közvetlen kapcsolatainkra.
A valóságban nem az állam nélküli társadalom az, amitől félünk, hanem inkább egy család nélküli és barátok nélküli társadalom, ahol csendben ringatózunk, mellkasunkhoz szorítva a hasztalan igazságot; magányosan, kiközösítve, egyedül, elutasítva, megvetve, kigúnyolva. Attól félünk, hogy az igazság egy lakatlan sziget, társas lényként pedig inkább korrupt baráti köreinket választjuk, ahol kigúnyolják és támadják az igazságot. Haragot táplálunk azok iránt, akik az igazságot hangoztatják, mert felfedik a korrupciót, amely előzőleg csak tudattalanul volt látható – azaz nagyrészt láthatatlan volt.
Fontos a kezdetekkor megérteni, hogy ez a könyv olyan igazságokat fog tartalmazni, amelyek valószínűleg nagy fenyegetést jelentenek rád – és kétségtelenül a körülötted levőkre. A világ – filozófiai szemmel – mind a mai napig szolgatáborok sorozata, ahol a polgárok – az adójószágok – az illúzió láncára verve robotolnak a gazdáik szolgálatában. Ahogyan arról a Real-Time Relationships című könyvemben beszéltem, az uralkodók élősködése a rabszolgák egymás ellen irányuló támadásain keresztül marad fenn. Mivel egymással kegyetlenkedünk, kegyetlen emberek uralkodnak felettünk.
Tehát lehet, hogy a könyv olvasása során egyre növekvő frusztrációt és irritációt fogsz érezni annak tartalma iránt – és a múltbéli tapasztalatok alapján valószínűleg irántam is.
Kétségtelenül szimpatizálok ezekkel az érzelmekkel, és tényleg megértem az okait, de nyomatékosan arra biztatnálak, hogy tartózkodj attól, hogy mérges emaileket küldj – a saját érdekedben, nem az enyémben. Ahogyan azt te is tudod, igen igazságtalan az igazmondót támadni a kényelmetlenségért, amit okoz.
Nem az én hibám, hogy az egész életedben hazudtak neked.
A hazugságok pedig hazugságok maradnak, akár hallod az igazságot, akár nem – tőlem, vagy bárki mástól.
