Állam nélküli egészségügy

Az egészségügyi szolgáltatások biztosítását vagy támogatását tartják az államhatalom egyik legalapvetőbb igazolásának, számos látszólag meggyőző okból.

Először is, az egészségügyi kiadások lehetnek egyszerre váratlanok és hatalmasak. Másodjára, az emberek, akik akut egészségügyi vészhelyzeten esnek át, aligha vannak abban a pozícióban, hogy tárgyaljanak, alkudozzanak és várjanak. Ha elütött egy busz és épp elvérzel, nem fogsz elkezdeni egyezkedni azzal, aki megérkezik, hogy ellássa a sérüléseidet. Harmadjára, az egészségügyi szolgáltatókról rendszerint úgy tartják, hogy nehéz helyzetben vannak abban a tekintetben, hogy szinte soha nem utasítják el annak a kezelését, aki megjelenik a sürgősségin, akár tud fizetni, akár nem. Negyedjére, az emberek bizonyos fenntartásokkal vagy félelemmel tekintenek az egészségügyi tanácsok megbízhatóságára, szóval biztosítani akarják a kapott utasítások minőségét és következetességét. Végül, mivel az orvosok, a gyógyszergyárak és más egészségügyi szolgáltatók jelenleg a betegségből profitálnak, nem pedig az egészségből, úgy tartják, hogy e téren fordítottak az ösztönzők, azaz például a gyógyszercégek érdeke, hogy orvosságot nyújtsanak, nem pedig az, hogy felfedezzék az orvosságok alternatíváját vagy megelőzzék a problémát.

A „megoldás” a fenti gondokra szinte mindig az államhatalom megteremtése és terebélyesítése volt orvoslás területe fölött. Az Egyesült Államokon kívül az összes nyugati demokráciában ez az orvoslás államosítását eredményezte, vagy egy alapjában véve kommunista monopólium megteremtését, amit a szabadpiac hatékonysága és produktivitása által kitermelt adókkal finanszíroznak. Az egészségeseket fegyveres fenyegetéssel kényszerítik a betegek pénzelésére. Az állam továbbá szabályozza az egészségügyi szolgáltatók engedélyezését, amivel jelentős belépési korlátokat állít az orvosok, ápolók és más szakemberek elé.

Úgy tartják, hogy olyannyira igazolja az állami erőszak használatát az egészségügyi ellátás biztosításának imperatívusza – az axióma, miszerint mindenkinek „joga” van hozzá, hogy az felülír lényegében minden más megfontolást. Még azok is vonakodnak támogatni a gondolatot, hogy az egészségügyi szolgáltatásoknak egy nyereségorientált iparágnak kellene lennie, akik hajlandóak volnának magán jótékonysággal helyettesíteni az állami segélyezést, mivel attól félnek, hogy „a gazdagok egészségesek maradnak, a betegek szegények maradnak.”

Minden empatikus ember a legnagyobb mértékben együttérez egy ártatlan gyermekkel, aki valamiféle orvosolható születési rendellenességgel jött világra – talán szegény szülőkkel – akinek több tízezer dollár költségű orvosi ellátásra lenne szüksége, hogy korrigálható legyen a probléma. Az efféle balsors totális véletlenszerűsége őszintén szimpátiát ébreszt bennünk, mivel megértjük, hogy akár mi vagy a mi gyermekünk is ugyanígy járhatott volna.

Hasonlóképp, azokat, akik valamiféle genetikai vagy veleszületett rendellenességtől szenvednek, úgyszintén „igazságtalanul” sújtják plusz egészségügyi költségek a saját hibájukon kívül. Egy gyermek, akinek ferdén nőttek ki a fogai, több ezer dollárral több fogászati ellátást igényel, mint a gyermek, akinek éppenséggel egyenesek a fogai.

Amikor valakire lesújt egy váratlan vagy elkerülhetetlen betegség – ahogyan az mindannyiunkkal meg fog történni a halálunk órájában – szörnyű elképzelni, hogy el kellene kezdeniük számolgatni a költségeket és hasznokat. Főleg a szülők esetén brutálisnak és embertelennek tűnik, hogy választaniuk kelljen a legjobb orvosi ellátás között, és aközött, amit meg tudnak fizetni a beteg gyermekük számára. Michael Moore Sicko című dokumentumfilmje egy olyan ember történetével kezdődött, akinek – állítólag – választania kellett aközött, hogy az egyik vagy másik ujját pótolják, de nem engedhette meg mindkettőt.

Úgy érezzük, nem kellene kombinálni a kiszolgáltatottságot és a félelmet, ami a jelentős egészségügyi sorscsapások velejárója, rideg költség-haszon számításokkal. Választania kellene egy rákos betegnek a kemoterápia és az étel között? Egy igazságos és együttérző társadalomnak kétségtelenül mindent meg kellene tennie, amire csak képes, azt elkerülendő, hogy ilyen szörnyű döntési helyzetbe kényszerítse a polgárait.

Továbbá mivel az orvos tanácsa ténylegesen élet-halál kérdése lehet, egy együttérző társadalomnak minden lehetséges lépést meg kellene tennie annak biztosításához, hogy az egészségügyi szakemberek szigorú képzésen és felmérésen essenek át. Ismét, az egészségügyi döntésekkel járó kiszolgáltatottságot és félelmet nem kellene azzal a félelemmel tetézni, hogy az egészségügyi szakemberek önérdeke nem egyezik közvetlenül a páciens önérdekével.

Az anarchizmus és az orvosi ellátás

Kétségtelen, hogy az emberek nem szentek természetüknél fogva. Az orvosok lehetnek udvariatlanok, kapzsik, hazugok és álnokok. Egy páciens is lehet nehéz eset, akadékoskodó, engedetlen, pereskedő és hipochondriás. Színlelhetnek sérüléseket, hogy jogtalan előnyökre tegyenek szert, ráfügghetnek bizonyos orvosságokra, mint a fájdalomcsillapítókra, és veszélyesen manipulatívak lehetnek.

Az anarchizmus elismeri az emberi korrupció empirikus valóságát úgy, ahogyan az államizmus egyszerűen nem. Az anarchisták látják, hogy a hatalom megront, míg az államisták mindörökké úgy hiszik, hogy a hatalom a gyógyír a korrupcióra. Az anarchisták megértik, hogy az emberi korrupció elleni küzdelem egyetlen helyes és bevált módja az önkéntes kapcsolatok és a verseny – az államisták úgy hiszik, hogy az emberi korrupció elleni küzdelem egyetlen módja az erőszakos hatalom fölötti monopólium megteremtése.

Az anarchisták alapjában véve úgy hiszik, hogy az erényt az önkéntes kapcsolatok alkotta piac eredményezi – az államisták úgy hiszik, hogy az erény egy diktatórikus kényszer, amit fegyverrel tartanak fenn.

A politikai meggyőződésedtől függetlenül, ideális esetben mindannyian elismerhetjük, hogy az orvosi ellátásnak:

1. A megelőzésre kellene fókuszálnia a gyógyítás helyett;
2. A lehető legolcsóbbnak kellene lennie;
3. A lehető legkompetensebbnek kellene lennie;
4. A lehető legelérhetőbbnek kellene lennie;
5. Egyeznie kellene a páciens érdekeivel.

A jelenlegi rendszerek

A közgazdaságtan egy alapvető ténye, hogy amit támogatásban részesítesz, az növekedik; és amit megadóztatsz, az csökken.

Az államista egészségügyi rendszerek azt az alapvető modellt követik, amelyben az orvost nem akkor fizetik, amikor egészséges vagy, hanem csak akkor, ha beteg vagy.

Más szóval, az orvosnak nincsen semmilyen közvetlen gazdasági ösztönzője arra, hogy megelőzze a betegségeket, viszont minden ösztönző arra készteti, hogy kezelje azokat.

Az államista egészségügyi rendszerekben az orvos páciensenként kapja a fizetését, nem pedig a sikeres gyógyításokért. Így az orvosok nem a betegek meggyógyításából kapják a pénzüket, hanem a betegek fogadásából – tehát minden ösztönző arra készteti őket, hogy a lehető legrövidebbre fogják a konzultációkat és kiszervezzenek minden komplikált kezelést.

Továbbá az államosított egészségügyi rendszerekben valójában illegális információt gyűjteni és publikálni az orvosok minőségéről és sikerarányáról. Ha kiderül, hogy prosztatarákom van, nem tudhatom meg, melyik orvos rendelkezik a prosztatarák legjobb gyógyítási sikerarányával. (Ami még fontosabb, ha a családi kórtörténetemben jelentkezett a prosztatarák, nem tudhatom meg, melyik orvos járt a legnagyobb sikerrel annak megelőzésében.)

Ha belegondolsz, ez egyszerűen megdöbbentő – abszolút megdöbbentő.

Illegális élelmiszert eladni a tápértékre vonatkozó információk feltüntetése nélkül. Illegális céget üzemeltetni a pénzügyi információid publikálása nélkül. Illegális eladni egy autót az üzemanyag-hatékonysága feltüntetése nélkül. Sőt még egy ruházati cikket is illegális eladni anélkül, hogy feltüntetnéd, hol készült.

Minden ostoba és irreleváns információt megkövetel a törvény – de az orvosok sikerarányát nem csak nem követeli meg, hanem egyenesen börtönbe zárnak, ha összegyűjtöd és publikálod ezt az információt!

Miért van ez?

Az információt két egyszerű oknál fogva tiltják be erőszakkal a legtöbb országban – mindenekelőtt ez az információ minden államosított egészségügyi rendszerben azt eredményezné, hogy a betegek tömegesen megrohamoznák a leghatékonyabb orvosokat. Mivel az orvoshoz való hozzáférést nem lehet az árakon keresztül irányítani, a jó orvosok várólistája exponenciálisan megnövekedne, míg a rossz orvosok jövedelme csökkenne. A szavazók megőrülnének, ha nem férhetnének hozzá a legkompetensebb orvosokhoz, és a rendszer azonnali megváltoztatását követelnék. Egy szocialista egészségügyi rendszerben sajnos az egyetlen módja annak, hogy korlátozzák a hozzáférést bizonyos orvosokhoz, ha megengedik, hogy azok az orvosok megemeljék az áraikat – ezzel eltörölve a rendszer kommunista vonását.

A második ok, amiért nem elérhető ez az információ a legtöbb egészségügyi rendszerben az, hogy bizonyos emberek nagyon jól ismerik az adatokat és hangsúlyozottan nem akarják, hogy a nyilvánosság számára is elérhetők legyenek.

„Kétszintű” egészségügy

Minden alkalommal, amikor felmerül a privatizált egészségügy „kísértete,” a világ összes véleményformálója sipítozni kezd a „kétszintű” egészségügyi rendszer gonoszsága miatt. Lényegében attól félnek, hogy ha bevezetik a privatizáció elemeit egy állami egészségügyi rendszerbe, minden jó orvos átvándorol a magánszektorba és egy lepusztult közegészségügyet hagynak maguk után.

Ennek a rémmesének az igazán érdekes oldala az, hogy ugyanezek a véleményformálók őszintén azt hiszik, hogy az államosított környezetben nem áll fenn máris ez a „kétszintű” egészségügyi rendszer.

Valójában négy szintből áll az államosított egészségügy; az elsőt a gazdag és előkelő emberek alkotják, mint a politikusok, a médiaszemélyiségek, véleményformálók stb. – akik nem akarják kivárni a várólistát, hogy áteshessenek egy MRI-vizsgálaton vagy konzultálhassanak a terület legjobb szakembereivel. Ezek az emberek a „látványgyógyászat” egyfajta „Patyomkin-falvaiban” élnek és sosem engedik nekik, hogy bezuhanjanak az alsóbb szintekre, nehogy leírják vagy bemutassák a rendszer valódi arcát. A beavatottak a legkompetensebb egészségügyi szakemberekhez fogják irányítani ezeket az embereket és gondoskodni fognak arról, hogy anélkül hozzáférhessenek a magán konzultációhoz, hogy át kellene esniük a váróteremben való megalázó üldögélésen. Ezek a páciensek azután a várólista legelejére kerülnek és teljesen meg lesznek elégedve az állami egészségügyi rendszerrel, mivel nem kell ténylegesen igénybe venniük, helyette élvezhetik a tényt, hogy mindenki más finanszírozza az elit magán orvosi ellátásukat.

A második szintet azok alkotják, akik az egészségügyi szakmában – vagy legalábbis annak közelében – vannak. Ismerek egy pszichológust, akivel közölték a rossz hírt, hogy édesapjának vastagbélrákja van. Mivel viszonylag közel állt az orvosi szakmához, felhívhatta a barátait és azonnal kideríthette, ki a betegség legjobb szakembere a városban. Aztán bemutatkozott ennek az orvosnak, elmondva, hogy ő ennek meg ennek a barátja, így elkerülhetetlenül a várólista élére került – és az édesapja is egész végig ebben a különleges bánásmódban részesült a diagnózisa és a kemoterápiája során. Mindig a legjobb orvosokat kapta és ritkán kellett várnia. Ez nem azért van, mert az orvosok gonoszak vagy természetüknél fogva korruptak vagy bármi ilyesmi – sokkal inkább azért, mert nagyon kellemetlen dolog megtagadni egy szívességet egy baráttól – és igazából sokkal könnyebb megtartani a barátaidat, ha szívességeket tehetsz nekik, mert akkor ők is szívességeket fognak tenni neked.

A harmadik szintet a politikai vagy orvosi kapcsolatok nélküli gazdag emberek alkotják, akik elutazhatnak külföldre, az Egyesült Államokba vagy másik, piacibb alapon működő egészségügyi környezetbe orvosi ellátásért.

A negyedik szintet azok alkotják, akik nem előkelőségek, nincs hatalmuk, nem gazdagok és nincsenek kapcsolataik az egészségügyi szakmában. Ezek a szerencsétlen lelkek végigverekedik magukat az állami egészségügy labirintusán, folyton beelőzik őket azok, akiknek nagyobb a hatalmuk, képtelenek a legkisebb információmorzsát is megszerezni az ellátásuk minőségéről, reményvesztve várnak, hogy részesítse őket a rendszer egy időpont, egy röntgen, egy kezelés, egy tanács kegyelmében – elveszve, kiszolgáltatva, rémülten és tudatlanul – miközben nincs több „joguk,” mint egy antibiotikumra váró, bódéban felejtett tehénnek.

Mivel egy orvost azért fizetnek, hogy a lehető legtöbb embert fogadja, türelmetlenül át fogja sürgetni őket a rendelőjén, az adatok szerint átlagosan 18 másodpercet szentelve arra, hogy meghallgassa a tüneteiket – és messze a leggyakoribb kezelési eljárás az lesz, hogy felír neki egy receptet vagy elküldi egy specialistához.

Három fő oka van annak, hogy receptet ír fel; az első, hogy ezzel a lehető leggyorsabban kitessékelheti a pácienst a rendelőjéből, miközben a potenciális felelősség legnagyobb részét a gyógyszercégre hárítja. A második, ami közvetlenül kapcsolódik az elsőhöz, hogy a gyógyszercégek ajándékokkal, utazásokkal és szemináriumokkal halmozzák el, hogy az ő orvosságaikat javasolja. A harmadik ok pedig az, hogy nagyon gyorsan le lehet tudni egy pácienst, ha csak azért ugrik be, hogy az orvos felírjon neki egy újabb adagot – „Még mindig ugyanazok a tünetek? Akkor tessék, viszlát.” – ezzel biztosítva a folyamatos magas volumenből fakadó fizetséget.

Természetesen azzal is nagyon gyorsan meg lehet szabadulni egy pácienstől, ha elküldöd egy specialistához, ezzel fenntartva a magas teljesítményarányos béreket.

Ami nem az anarchista megoldás

Képzeld el, hogy a következőt ajánlom annak megoldásaként, hogy miként biztosítsuk az egészségügyi ellátást egy állam nélküli társadalomban:

Úgy gondolom, a következőképpen működhetne: az egyik vitarendező szervezetnek fel kellene halmoznia elég fegyvert ahhoz, hogy kikényszerítse az összes többit az egészségügyi piacról. Ennek a szervezetnek azután el kellene vennie mindenki jövedelmének körülbelül húsz százalékát – és el kellene rabolnia vagy le kellene lőnie őket, ha nem adják át a pénzüket – majd belátása szerint kellene nyújtania az egészségügyi ellátást. Ugyanennek a szervezetnek úgyszintén teljesen irányítása alá kellene vonnia, hogy hány orvos lehet, hogyan képezzék az orvosokat és hogyan fizessék őket. Ismét, ha valaki megpróbál orvos lenni anélkül, hogy betartaná a szervezet részletes és terjedelmes szabályait, elrabolhatók vagy lelőhetők. Ennek a szervezetnek a vizitek számának arányában kellene fizetnie az orvosokat, azt biztosítandó, hogy az orvosok minden nap ellássák a lehető legtöbb pácienst – és gondoskodnia kellene arról, hogy az orvosokat nem fizetik meg a sikeres gyógykezelésekért, és nem is büntetik a sikertelenekért. Az orvosok semennyi pénzt ne kapjanak a betegségek megelőzéséért, hanem helyette azért kapják a fizetségüket, hogy a lehető legtöbb betegséget kezeljék a lehető leggyorsabban.

Továbbá ennek a monopóliumnak képesnek kellene lennie arra, hogy lelőjön vagy elraboljon bárkit, aki össze meri gyűjteni és nyilvánosságra meri hozni az orvosainak sikerarányával kapcsolatos információt.

Annak biztosítása végett, hogy ez a szervezet nyitott legyen a polgárok visszajelzésére, lehetőséget kell adni a polgároknak, hogy minden egynéhány évben küldhessenek egy választott képviselőt az igazgatótanácsba. Akit választanak, azt a szervezet által irányított orvosoknak kellene finanszírozniuk, vagy a gyógyszeripari cégeknek.

Tovább is részletezhetnénk ezt az példát, de azt hiszem, látod a „megoldás” nevetségességét. Ha ezt javasolnám, a hitetlenkedő és megvető emailek elképesztő áradatát kapnám, amik afelől érdeklődnének, hogy milyen drogok hatása alatt voltam, amikor ezt ajánlottam az egészségügyi ellátás biztosításának lehető legjobb megoldásaként.

Elkerülhetetlenül – és ismét, nevetséges módon – ugyanezek az emberek úgyszintén el fognak árasztani hitetlenkedő és megvető emailekkel, amikor az egészségügyi ellátás privatizációját javaslom.

Az államosított egészségügy egy hasonlata

Az államosított egészségügyi rendszerben – mint bármilyen államosított vagy kommunisztikus rendszerben – a fogyasztók nem a vásárlók. Erről már beszéltem az akadémia esetén az előző könyvemben, az Anarchia a mindennapok-ban, ez azonban sokkal súlyosabb következményekkel jár az egészségügy birodalmában.

Ha a gépkocsigyártókat a politikusok, nem pedig a fogyasztók finanszíroznák, könnyű elképzelni, milyen következmények jelentkeznének. Mivel a fogyasztók lényegében semennyivel nem járulnának hozzá, a fogyasztók szükségletei és preferenciái szinte semennyire nem befolyásolnák azt, hogy mi kerül legyártásra.

Ha ez az államista monopólium úgyszintén támogatná és védelmezné a közalkalmazottak monopolista szakszervezetét, el tudjuk képzelni, milyen hatékonyságot és produktivitást tanúsítanának ezek a dolgozók?

Mi volna akkor, ha ezeket az autógyártókat a legyártott kocsik száma alapján fizetnék, nem pedig az egyes kocsik minősége alapján? El tudjuk képzelni, mi történne a kerekekkel, ha megpróbálnánk elindulni velük?

Mi volna akkor, ha az autógyártókat úgyszintén jelentős összegekkel támogatná az olaj- és benzinipar – ezek a támogatások pedig egyenesen arányosak lennének az autóik üzemanyag-fogyasztásának hatékonytalanságával? Vajon energiahatékony autókat gyártanának vagy hatékonytalan autók építésével szeretnék növelni a bevételüket?

Van bárki, aki azt javasolja, hogy államosítsuk az autógyártást? Pedig autók – vagy legalábbis mentőautók – nélkül ellehetetlenül az egészségügyi rendszer, mivel kocsik nélkül semmilyen egyszerű módja nem volna az orvosok, gyógyszerek vagy páciensek szállításának.

(Könnyen megfogalmazhatnánk ugyanezt az érvet a szoftveriparról és számítógép-iparról, ennél is rettenetesebb következményekkel!)

Nehéz elképzelni, miért akarnánk egy ilyen szörnyű rendszer mentén megszervezni az egészségügyet, miközben nevetségesnek és hatékonytalannak tartva elutasítjuk az autógyártás esetén.

Az egészségünk bizonyára fontosabb, mint a kocsink.

Minden alkalommal, amikor egy kényszerítő szervezet beavatkozik a fogyasztó érdekében, az a kényszerítő szervezet azonnal és permanensen a fogyasztóvá válik, és a tényleges fogyasztók szükségleteit és vágyait szinte teljesen eltörlik a képletből.

Hogyan fog működni

Amióta Blaise Pascal felfedezte a valószínűség törvényeit, megjelent egy emberi intézmény, hogy segítsen az embereknek a megjósolhatatlan kockázatok kezelésében – a biztosítás.

A biztosítás egyszerűen az átlagok törvényének kihasználása a kiszámíthatóság megteremtése céljából. Ha száz emberből egyre véletlenszerűen le fog sújtani egy 10 000 dolláros számla, észszerű, ha mindenkinek lehetőségében áll befizetni egy bizonyos pénzösszeget, hogy biztosítja magát egy ilyen számla ellen.

(Vegyük figyelembe, hogy itt a szabadpiaci biztosítócégekről beszélek, nem pedig napjaink merkantilista, fél-államista szörnyetegeiről.)

Azért csodálatos dolog a biztosítás, mert a fogyasztók érdekei szinte teljesen egybeesnek a biztosítók érdekeivel, mivel mindkettőjüket a kockázatcsökkentés vágya vezérli.

Ha egészségbiztosítást vásárlok a dohányzás veszélyei ellen, a biztosítócégnek csak akkor kell fizetnie, ha megbetegedek a dohányzástól – a biztosító így mindenképp csökkenteni fogja a biztosításom díját, ha leteszem a cigit. Ugyanígy, ha biztosítást vásároltam a cukorbetegség veszélye és költségei ellen, a biztosítóm kevesebbet fog elkérni tőlem, ha lefogyok.

(Hogy valamivel pontosabbak legyünk, a biztosítócég nem éppen azt akarja, hogy leszokjak a dohányzásról, hanem szeretne pénzt keresni azzal, hogy biztosítást nyújt nekem. Egy biztosítócég könnyen profitálhat a dohányosok biztosításából épp úgy, mint a nemdohányzók biztosításából – a biztosítók azonban tudják, hogy nagyobb valószínűséggel tarthatják meg az ügyfeleiket, ha csökkenthető a biztosításuk díja, így ösztönzőket kell teremteniük a dohányzásról való leszokáshoz.)

Minden épeszű ember előnyben részesíti egy betegség megelőzését annak utólagos gyógyítása helyett – és pontosan ez az a motiváció, ami a biztosítócégeket is vezérli, mivel az egészséges emberekből termelhetik a legtöbb profitot, nem pedig a betegekből.

Tehát egy szabad társadalomban két kulcsfontosságú szolgáltatást nyújtanak a biztosítócégek – az egyikért fizetned kell, a másikat megkapod ingyen.

A szolgáltatás, amit ingyen megkapsz, az a különböző életstílusok kockázatainak objektív és részletes elemzése. Ha szeretnéd tudni, mennyire veszélyes a sárkányrepülés, csak annyit kell tenned, hogy kérj egy biztosítási árajánlatot, mondd meg nekik, hogy szoktál sárkányrepülőzni, aztán figyeld meg, mi történik a biztosítási díjaiddal. Nem kell leszerződnöd ahhoz, hogy részletes információt kapj a szokásaiddal és hobbijaiddal járó kockázatokról – csak árajánlatot kell kérned. A biztosítócégek a viszonylagos kockázatok felbecsülhetetlen információforrásaként szolgálnak, mivel a teljes megélhetésük a kockázatok racionális és fenntartható felbecslésén múlik.

A szolgáltatás, amiért fizetned kell, az a kockázat csökkentése annak elosztásával.

(Ez egy hatalmas téma, de röviden megjegyezném, hogy a szabadpiaci egészségügyi ellátással – és főleg a biztosítócégekkel – kapcsolatos minden beszélgetésben kétségtelenül párhuzamot fognak vonni az Egyesült Államokban jelenleg működő rendszerrel. Ennek a rendszernek nagyon kevés köze van a szabadpiachoz, tekintve, hogy minden egészségügyi célra elköltött dollárból több mint ötven centet az állam fizet, ami erőszakkal védelmezi az American Medical Association nevű monopolisztikus orvosi szakszervezetet, valamint agyonszabályozza az egészségügyi szférát szó szerint több százezer törvénnyel, szabállyal, előírással és követelménnyel. A magánprofit ösztönzőjének kombinációját a közpénztárcából származó korrupt ajándékokkal technikailag „fasizmusnak” nevezik, nem pedig szabadságnak.)

Az egészségügy esetén tehát biztosak lehetünk abban, hogy a biztosítócéged a lehető legegészségesebben akar majd tartani téged. A gazda, aki teheneket árul, érdekelt azok hosszútávú egészségében úgy, ahogy a hentes, aki felvágja őket, nem.

Ennek a motivációnak a következtében a magán biztosítócégek észszerű proaktivitást fognak tanúsítani és megpróbálják megakadályozni az egészségügyi problémák kialakulását ahelyett, hogy mindössze meggyógyítanák őket azután, hogy jelentkeztek. Ügyelni fognak arra, hogy mindenekelőtt a megelőzésért fizessenek az orvosoknak, majd csak azután a sikeres kezelésekért, nem pedig pusztán azért, mert gyorsan végigmennek a lehető legtöbb páciensen.

Bármilyen helyzetben, ahol az életviteli döntések enyhíthetik az egészségügyi problémákat, azokat fogják választani a végtelen gyógykezelés helyett. Nem kerül semmi pénzbe a biztosítócégnek, ha elmész sétálni vagy csinálsz pár felülést; az viszont igen, ha az egész hátralevő életedben inzulint kell használnod.

És ehhez hasonlóan, a gyógyszerek rendszerint olcsóbbak, mint a műtétek – minden más tényező változatlansága esetén – így gyakrabban fognak arra törekedni, hogy kikutassák, kifejlesszék és felírják a hatásos gyógyszereket az invazív és veszélyes műtétek helyett

Egészségügyi információ

Valószínűleg az a leginkább költséghatékony befektetés, amit valaha tenni fogsz, ha egy drága orvosra költesz. A leghatékonyabb orvosok azok, akik a leghatásosabban gyógyítanak – és kétségtelen, hogy a legtöbb ember, aki egészségbiztosítást vásárol, ugyanattól a cégtől venne életbiztosítást is, így minden katasztrófába fulladt „gyógykezelés” hatalmas pénzbe kerülne a cégnek.

Ugyanígy, ha visszaállítják egy ügyfél egészségét, az nem csak garantálja az ügyfél jövőbeli egészségügyi fizetségeit, hanem a haláleseti juttatások kifizetési kötelességét is késlelteti. Így a biztosítócég önérdeke közvetlenül megegyezik az ügyfél érdekével, aki kétségtelenül nem akar se beteg, se halott lenni. Ha az orvos emellett a megelőzésért, kezelésért és életben tartásért kapja a fizetségét, akkor mindhárom félnek ugyanaz a célja, ami szöges ellentétben áll bármelyik államista rendszerrel.

Tehát amikor valaki elkezdi felmérni, hogy melyik egészségbiztosítót válassza, mindegyik cég egymáson bukdácsolva nyújtana függetlenül ellenőrzött statisztikákat az ügyfeleik hosszútávú egészségéről – a megelőzött, azonosított és meggyógyított betegségek számáról; az átlagos várható élettartamról; sikeres terhességekről és szülésekről és így tovább. Ezek a cégek az egészséget értékesítenék neked ahelyett, hogy repetitív kezelésekkel sújtanának, ami az államosított egészségügyben történik.

A proaktív és elkötelezett partnerség a biztosítócég és az ügyfél között – ami mindkét fél önérdekét hivatott szolgálni – roppant pozitív és megelőzés-alapú egészségügyi szemléletmódot teremtene. Ugyanúgy, ahogy azok a cégek, akik fogászati biztosítást értékesítenek, megkövetelik, hogy menj el félévente kivizsgálásra, a proaktív biztosítócégek is megkövetelnék a rendszeres orvosi vizsgálatot. (A karrierem során ezt közvetlenül megtapasztaltam. A legtöbb befektető megköveteli, hogy a senior menedzserek rendelkezzenek betegségbiztosításokkal, hogy óvják a befektetésüket – ahhoz, hogy megfeleljek ennek a követelménynek, át kellett esnem egy teljes körű orvosi vizsgálaton egy magánügynökségnél, ami ellenőrizte a vérképemet, a betegségtörténetemet és elvégzett sok különböző tesztet.)

Így az orvos önérdeke – akit jelenleg a kezelésért, nem a gyógyításért fizetnek – és a páciens önérdeke – aki előnyben részesíti a megelőzést a kezelés helyett – produktív módon összeegyeztethető.

Az egészségügy és a szegények

Ez sokak számára nem a legkényelmesebb téma, de a jótékonyság egy nagyon összetett és akár veszélyes dolog is lehet.

Kétségtelenül szeretnénk segíteni a bajbajutottakon, de nem akarjuk elősegíteni és támogatni a rossz döntéseket – ez csak része mások megsegítése komplexitásának – amit egy államista társadalom teljesen képtelen megkülönböztetni vagy kezelni.

Ha a társadalom megadna egy szegény embernek mindent, amire csak szüksége lehet a kényelmes élethez, az aligha csökkentené a szegények számát, hanem inkább jelentősen megnövelné azt. Másrészről pedig a szegények gyermekei aligha felelősek bármilyen rossz döntésért, amit a szüleik esetleg meghoztak – ha azonban a jótékonyságok temérdek pénzt adnak a gyerekes szegény háztartásoknak, több szegény ember lesz hajlamos több gyereket vállalni, ami csak megnöveli a szegénységet.

Ez az egyensúlyozás a valódi jótékonyság egyik hatalmas és összetett kihívása – és egy újabb ok arra, miért nem fog egy erőszakos monopólium soha bármennyire jelentős vagy permanens módon segíteni a szegényeknek.

Ami az egészségügyet illeti, kétségtelen, hogy az emberek többsége fontosnak tartja az egészségügyi ellátás biztosítását azoknak, akik nem tudják megengedni. Egy kórházban, ahol a közelmúltban jártam, láttam egy plakátot a falon, amin megköszönték az ötezer önkéntesnek, aki segített üzemeltetni az intézetet.

Az orvosok összességében mindig kezelni fognak valakit, aki megjelenik egy azonnali sérüléssel, akár tud fizetni, akár nem. Ha feltételezzük, hogy a ténylegesen segítségre érdemes és rászoruló szegények orvosi ellátása a teljes egészségügyi kiadások körülbelül 10%-át teszi ki, akkor teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ezt az összeget adományként felajánlanák az aggódó egyének, akár pénzben, akár időben. Biztosak lehetünk ebben, mivel ismerünk számos vallásos szervezetet, ami elkéri az emberek teljes jövedelmének 10%-át – igazából 20%-át, mivel ez a bruttó jövedelem – és az emberek örömmel megfizetik.

Tehát a szegények egészségügyi szükségleteiről egy szabad társadalomban teljesen gondoskodnának a jótékonyságon és pro bono önkénteskedésen keresztül. A jótékonyságok úgyszintén versenyeznének egymással a szegényekről való leghatékonyabb gondoskodásban, hogy ők kapják a legtöbb adományt. Én magam kétségtelenül jobb szeretném olyan szervezetnek adni a pénzemet, ami a leginkább képes fenntartható egészségügyi praktikákat és orvosi ellátást teremteni és biztosítani a szegényeknek.

Így nem csak az orvosok, biztosítócégek és ügyfelek önérdeke egyezik meg – hanem az adományozók, a jótékonyságok és az általuk szolgált szegények érdeke is.

Egy állam nélküli társadalomban a szegényeket egy sokkal jobb rendszer fogja szolgálni, amit azok alkotnak, akiknek az önérdeke közvetlenül megegyezik a szegények egészségével.

Ahogyan az újra meg újra bebizonyosodott a történelem során és a világ minden táján, a jó szándékú önérdek – megerősítve a szabad társulás és az önkéntes versengés által – az egyetlen módja a fenntartható együttérzés megteremtésének a társadalomban.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem válaszoltam meg az összes lehetséges ellenvetést a kérdésre, hogy miként biztosíthatja egy szabad társadalom az egészségügyi ellátást. Úgyszintén tudom, hogy mindig fennáll annak a lehetősége, hogy az embereket „hátrahagyja a rendszer,” ahogy követhetnek el hibákat a jótékonyságok és pénzelhetik a rossz embereket vagy elmulaszthatják megsegíteni azokat, akiket kellene.

Ismét, a korrupció és/vagy a hiba lehetőségét gyakran az anarchia elleni súlyos érvnek gondolják, amikor az valójában súlyos érv az anarchia mellett és az államizmus ellen.

A verseny és az önkéntes együttműködés az az egyetlen ismert módszer, amivel orvosolhatók és leküzdhetők az elkerülhetetlen hibák és korrupciók, amelyek folyton beszivárognak az emberi kapcsolatokba. Annak a ténye, hogy az emberek követhetnek el hibákat – és mindig képesek a korrupcióra – pontosan az oka annak, hogy miért nem szabad soha monopolisztikus, erőszakos hatalmat adni a kezükbe.

Amikor egy vállalkozó – akár jótékonysági, akár nyereségűző – hibát követ el és elmulasztja az értékteremtést, a többiek azonnal odasereglenek, hogy biztosítsák az elmulasztott előnyt. A kihívás és verseny állandó folyamata az, ami lehetővé teszi, hogy folyton megleljék és felfedezzék a legjobb megoldásokat egy minduntalan változó világban.