Kötelező vs. Szabad Oktatás

George Harris tisztelendő a következőképpen írta le kötelező oktatás kikényszerített uniformitásának és egyenlőségének hatásait (röviddel a kötelezőség bevezetése után):

Az oktatást máris olyan általánosan biztosítják Amerikában és más országokban [1897], hogy – anélkül hogy elképzelt állapotok jóslásába bocsátkoznánk – nem nehéz látni, mennyi egyenlőséget nyújt ez a lehetőség… Ugyanannyi idő adatott mindenkinek; ugyanazokat a tantárgyakat írják elő mindenkinek; ugyanazokat a tanárokat nevezik ki mindenki számára. A lehetőség nem csak nyitva áll; mindenkire rákényszerítik azt. Még egy szocialista program alatt is nehéz elképzelni bármiféle berendezkedést, ami egyenlőbben biztosítja az oktatást, amire – úgy vélik – mindenkinek szüksége van, mint a meglévő közoktatás rendszere. Még Bellamy úr [egy akkoriban eminens totalitárius szocialista] is úgy gondolja, hogy urunk 2000. évében az iskolák a tizenkilencedik századi iskolákat veszik majd mintául. Minden megváltozik majd, kivéve az iskolák… Pontosan ötven egyforma fiút és lányt ültetnek ötven iskolapad mögé, hogy visszamondják a mindenkinek előírt leckét… De az algebra nem tartogat lehetőséget a fiúnak, akinek nincs érzéke a matematikához… Valójában minél inkább egyenlőnek látszanak a lehetőségek, a valóságban annál egyenlőtlenebbek. Amikor az ötven fiúnak és lánynak ugyanazt a tanítást nyújtják naponta ugyanannyi órában, ugyanattól a tanártól, a többségnek szinte semmi lehetőség nem adatik. Az okos diákokat visszatartják… a buta diákok nem tudják tartani az iramot… az átlagos diákok elbátortalanodnak, mert az okosabbak sokkal könnyebben elvégzik a feladataikat.¹

Az 1940–es években az angol író és kritikus, Herbert Read azzal hangsúlyozta ki az emberi változatosságot, hogy rámutatott a „pszichológiai” ellenvetésre a kötelező „nemzeti oktatási rendszer” ellen:

Az emberiség természettől fogva számtalan különböző típusba különül el, és az összes ilyen típust ugyanabba az öntőformába kényszeríteni elkerülhetetlenül torzulásokhoz és elfojtásokhoz vezet. Az iskoláknak számtalan különböző formát kellene ölteniük, különböző módszereket követve, hogy elláthassák a megannyi különböző jellemet. Lehetne úgy érvelni, hogy ezt az elvet még egy totalitárius államnak is el kell ismernie, de az igazság az, hogy az elkülönülés egy organikus folyamat, az egyének spontán és kalandozó társulása bizonyos célok érdekében. Elkülöníteni és szegregálni nem ugyanaz, mint egyesíteni és aggregálni. Egymással épp ellentétes folyamat a kettő. Az oktatás teljes szerkezete, mint az általunk felvázolt természetes folyamat, darabokra hullik, ha mesterségessé próbáljuk tenni azt a szerkezetet.²

A nagy filozófus, Herbert Spencer rámutatott a kötelező állami oktatás természetében szükségszerűen ben­n­rejlő zsarnokságra:

Hiszen mit is jelent, amikor azt mondják, hogy az államnak oktatnia kell az embereket? Miért kellene oktatni őket? Mire való az oktatás? Nyilván, hogy minden embert felkészítsenek a társadalmi életre – hogy jó polgárokká tegyék őket. És ki mondja meg, milyenek a jó polgárok? Az állam: más bíró nincsen. És ki mondja meg, hogyan csinálják ezeket a jó polgárokat? Az állam: más bíró nincsen. Tehát a javaslat, miszerint az államnak oktatnia kell az embereket, átalakítható a következővé: az államnak jó polgárokká kell formálnia a gyermekeket… először ki kell alakítania a mintapolgár meghatározott fogalmát; aztán, miután megtette, olyan fegyelmezési rendszert kell kialakítania, amely számításai szerint a leginkább arra a mintára fogja formálni a polgárokat. Köteles a legnagyobb mértékben kikényszeríteni ezt a fegyelmezési rendszert. Hiszen ha másképp tesz, azzal megengedi, hogy az emberek mások legyenek, mint aminek ítélete szerint lenniük kellene, tehát elbukik a rábízott feladat elvégzésében.³

Isabel Paterson asszony briliánsán összefoglalja a kötelező állami oktatás zsarnokságát és a magánoktatás szabad választásának felsőbbrendűségét:

A politikai irányítás… hosszú távon természeténél fogva arra kényszerül, hogy törvénykezzen mind a tények, mind a vélemények ellen egy iskolai tananyag előírása során. A politikai hatalom számára egy bizonyos ponton a legpontosabb és legbizonyíthatóbb tudományos ismeret is kifogásolható lesz, mivel fel fogja fedni az efféle hatalom ostobaságát és annak szörnyű következményeit. Senkinek sem engednék meg, hogy megmutassa a „dialektikus materializmus” nonszensz abszurditását Oroszországban a logikai vizsgálat használatával… és ha a politikai hatalmat kompetensnek tartják arra, hogy irányítsa az oktatást, minden országban ez lesz a következmény.

Az oktatási szövegek szükségszerűen szelektívek téma, nyelvezet és nézőpont tekintetében. Ahol az oktatást magániskolák végzik, jelentős különbségek lesznek a különböző iskolák között; a szülőknek kell megítélniük a felajánlott tananyag alapján, hogy mit oktassanak a gyermeküknek. Aztán mindegyiknek az objektív igazságra kell törekednie… Sehol sem lesz indítéka annak, hogy „az állam felsőbbrendűségét” tanítsák, mint kötelező filozófiát. De előbb vagy utóbb minden politikailag irányított oktatási rendszer a gyermekekbe fogja nevelni az állam felsőbbrendűségének tanát, legyen szó a királyok isteni jogáról vagy éppen a „népakaratról” a „demokráciában.” Amint elfogadják ezt a tant, majdnem emberfeletti feladat lesz megtörni a politikai hatalom szorítását a polgárok élete felett. Születéstől fogva karmai között tartja testét, tulajdonát és elméjét. Egy polip hamarabb elengedné az áldozatát.

Egy adókból pénzelt kötelező oktatási rendszer a totalitárius állam teljes modellje.⁴

Itt hozzá kell tennünk, hogy a jelenlegi rendszerben az Állam talált egy módot az Egyesült Államokban, hogy a magániskolákat az Állam felsőbbrendűségének tanítására kényszerítse anélkül, hogy törvényen kívül helyezné őket, mint más országokban.

Azzal, hogy az előírt irányelvek betartásához köti az iskolák engedélyezését, az Állam effektíve – bár láthatatlanul – uralja a magániskolákat, és az állami iskolák kiterjesztésévé változtatja őket. Csak a kötelező iskolázás és a kikényszerített irányelvek eltörlése szabadítja fel a magániskolákat és engedi meg nekik, hogy függetlenül működjenek.

Paterson asszony tömören foglalkozik a kötelező oktatás és az írástudatlanság problémájával:

De nem maradna néhány gyerek írástudatlan? Talán, mint ahogy néhányan most is azok maradnak, és a múltban is azok maradtak. Az Egyesült Államoknak volt egy elnöke, aki nem tanult meg írni és olvasni egészen addig, amíg nem csak felnőtt, hanem házas és dolgozó ember volt. Az igazság az, hogy egy szabad országban akárki, aki írástudatlan, akár az is maradhat; bár az egyszerű írni-olvasni tudás önmagában nem elegendő oktatás, hanem elemi kulcs, ami elengedhetetlen a civilizáció oktatásához. De erre a civilizáció további oktatására egyáltalán nem lehet szert tenni az iskolák teljes politikai irányítása alatt. Az kizárólag egy bizonyos elmeállapot számára lehetséges, ami önként törekszik a tudásra.

És Paterson asszony azoknak a tanároknak és oktatóknak is válaszol, akik jelzőkkel válaszolnának a kritikájára:

Úgy gondolod, hogy senki nem bízná rád önként a gyermekét, és fizetne neked azért, hogy tanítsd őt? Miért kell kényszerrel begyűjtened a tanítványaidat?⁵

Az egyik legjobb módja a kötelező oktatásról való gondolkodásnak egy szinte teljesen megegyező hasonlatra gondolni egy másik nagy oktatási közeg, az újság területén. Mit gondolnánk a szövetségi vagy tagállami kormány ötletéről, hogy adófizetők pénzét használva felállítsanak egy állami újságláncot és minden embert vagy minden gyermeket arra kényszerítsenek, hogy olvassa azt? Továbbá mit gondolnánk arról, ha az állam betiltana minden újságot, ami nem felel meg az „irányelveknek,” amelyet egy állami bizottság hoz annak alapján, hogy szerintük mit kellene olvasniuk a gyerekeknek? Rettenettel fogadnánk egy ilyen javaslatot Amerikában, és mégis, pontosan ez a rezsim, amit az állam felállított az iskolai oktatás szférájában.

A kötelező állami sajtót az alapvető sajtószabadság elleni támadásnak vélnék; de az iskolai szabadság nem éppolyan fontos, mint a sajtószabadság? Talán nem mindkettő a nyilvánosság tájékoztatásának és tanításának, a szabad érdeklődés és az igazság kutatásának létfontosságú közege? Nyilvánvaló, hogy a szabad tanítás elnyomására még nagyobb rettenettel kellene tekintenünk, mint a szabad sajtó elnyomására, hiszen itt a gyermekek még ki nem fejlődött elméjéről van szó.

Lábjegyzetek

1. Harris, Inequality and Progress, 42–43. o. ↩

2. Herbert Read, The Education of Free Men (London, Freedom Press, 1944), 27–28. o. ↩

3. Spencer, Social Statics, 297. o. ↩

4. Isabel Paterson, The God of the Machine (Caldwell, Idaho: Caxton Printers, 1943), 271–72. o. ↩

5. Isabel Paterson, The God of the Machine, 273 és 274. o. ↩