Nyilvánvaló, hogy itt kevés idő és tér adatott a megengedő-progresszív oktatás sokat kritizált rendszerének, valamint a köziskolákban jelenleg folyó tanítás állapotának átfogó kritikájára. Viszont kiemelkedik néhány általános megfontolás, kiváltképp az 1900 óta győzedelmes Rousseau-Pestalozzi-Dewey rendszer fényében:
(1)
A progresszív oktatás hatása elpusztítani a gyermek független gondolkodását, sőt, elnyomni minden egyes gondolatot. Ehelyett a gyermekek megtanulnak tisztelni bizonyos hősi szimbólumokat (Gentile), vagy megtanulják követni a „csoport” uralmát (mint Lafcadio Hearn Japánjában). Tehát a tárgyakat a lehető legkevésbé tanítják, a gyermeknek pedig alig van esélye kifejleszteni bármilyen szisztematikus érvelési képességet a tanfolyamok során. Ezt a programot tovább viszik a középiskolába és a gimnáziumba, következményképpen számos végzős középiskolás nem képes elemi helyesírásra vagy olvasásra, és nem tud megfogalmazni egy összefüggő mondatot. A pedagógusok uralkodó csoportja jó úton halad az efféle főiskolák bevezetése felé is, ahol nincsenek szisztematikus kurzusok, és nagyrészt sikerrel jártak a tanárképző iskolák esetén. A „hagyni a gyermeknek azt tenni, amit szeretne” politika alattomos, mivel arra biztatják a gyermeket, hogy örökké megmaradjon az eredeti, felszínes szintjén anélkül, hogy tanulási útmutatást kapna. Továbbá amíg csak lehetséges, elhanyagolják az írást, olvasást, számtant, az alapvető eszközöket, ennek következményeképp pedig jelentősen megfogyatkozik a gyermek lehetősége arra, hogy kifejlessze az elméjét. A szavak képeken keresztüli tanítása az ábécé helyett megfosztja a gyermeket a leghatalmasabb érvelési eszköztől.
(2)
Jobban törekednek az egyenlőségre és az egységességre, mint eddig bármikor, még a „hagyni az egyént azt tenni, amit szeretne” álcája alatt is. A terv eltörölni a jegyeket, amik mentén tudomást szerezhetnek a jobb és a rosszabb gyermekek a haladásuk fokáról, és helyette „szubjektíven” osztályozni, vagy egyáltalán nem osztályozni. A szubjektív osztályzás az a szörnyű tervezet, hogy minden diákot az alapján osztályozzanak, amilyennek a tanár önkényesen megítéli a diák képességeit. Ez rettenetes hátránnyal terheli az okos diákokat, és különleges privilégiumokat biztosít a butáknak, akik kaphatnak egy ötöst, ha nem butábbak, mint valójában. A tanulmányokat a legalacsonyabb közös nevező szintjén folytatják az átlagos helyett – hogy ne „frusztrálja” a butábbakat. Következményképp az okosabb diákoktól elrabolják a tanulás lehetőségét és ösztönzőjét, a butábbakat pedig arra a hitre biztatják, hogy a siker, a jegyek, előléptetések, stb. formájában automatikusan érkezik.
Az individualitást elnyomják azáltal, hogy mindenkit a „csoporthoz” igazodásra tanítanak. Minden hangsúlyt a „csoportra” fektetnek, a csoport pedig a többség uralma alapján szavaz, intézi ügyeit, és a többi. Következményképp a gyermekeket arra tanítják, hogy az igazságot a többség véleményében keresse, a saját független vizsgálódása vagy a téma legjobbjának intelligenciája helyett. A gyermekeket úgy készítik fel a demokráciára, hogy bevonják őket a mindennapi eseményekről szóló beszélgetésbe anélkül, hogy előtte megtanulnák a szisztematikus tárgyakat (politika, gazdaság, történelem) amelyek szükségesek ahhoz, hogy megvitathassák ezeket a témákat. A Mole-hatás szlogenekkel és felszínes véleményekkel helyettesíteni a megfontolt egyéni gondolatot. A vélemény pedig a csoport legkisebb közös nevezőjéé.
Nyilvánvaló, hogy az egyik nagy probléma a csoport legbutábbjától fakad. A progresszív pedagógusok látták, hogy a legbutábbat nem lehet nehéz tárgyakra, vagy ami azt illeti, egyszerű tárgyakra tanítani. Ahelyett, hogy levonták volna a logikus következtetést, miszerint fel kell adni a taníthatatlanok kötelező oktatását, elhatározták, hogy az oktatást a legalacsonyabb szintre viszik, hogy a legbutább is felfoghassa – valójában, hogy teljesen eltöröljék a tárgyakat és az osztályzást.
(3)
A testnevelésre, játékra és számos egyéb triviális tárgyra helyezett hangsúly ismét azzal a hatással jár, hogy a legbutább számára is felfogható, és így biztosítja a mindenki számára teljesen egyenlő oktatást. Továbbá minél több ilyen tárgyat sulykolnak, annál kevesebb hely marad a szisztematikus gondolkodásnak.
(4)
Az elképzelés, miszerint az iskoláknak nem csak tárgyakat kellene tanítaniuk, hanem a „teljes gyermeket” kellene oktatniuk élete minden szakaszában, nyilvánvalóan egy arra törekvő próbálkozás, hogy az államnak tulajdonítsák az otthon minden funkcióját. Ez a gyerek formálására tett kísérlet anélkül, hogy valójában elragadnák őt, mint Platón vagy Owen terveiben.
(5)
Mindennek a hatása megkérdőjelezhetetlenül az, hogy a csoporttól és az Államtól függővé tegye az egyént.
