Anglia

Angliában volt a legerősebb az önkéntelvűség hagyománya. Olyan erős volt, hogy nem pusztán nem volt kötelező oktatás Angliában egészen a 19. század végéig, hanem egyáltalán nem is volt közoktatási rendszer. Az 1830-as évek előtt az Állam egyáltalán nem avatkozott be az oktatásba. 1833-tól az Állam egyre nagyobb támogatásokat nyújtott, hogy közvetlenül előmozdítsa a szegények tanítását a magániskolákban. Ez szigorúan filantropikus volt, és semmilyen nyoma nem volt a kényszernek. A kényszert végül a híres 1870-es Oktatási törvénnyel vezették be az angol oktatásba. Ez a törvény megengedte a megyei tanácsoknak, hogy kötelezővé tegyék az iskolalátogatást. London megye azonnal el is rendelte azt az 5 és 13 év közötti gyermekeknek, és más nagy városok is követték a példáját. A vidéki megyék viszont vonakodtak elrendelni a kötelező iskolalátogatást. 1876-ra a brit iskolai populáció 50%-a, valamint a városi gyerekek 84%-a kényszer alatt állt.¹ Az 1876-os törvény iskolalátogatási bizottságokat állított fel azokon a területeken, ahol nem voltak iskolatanácsok, és kötelezték az iskolalátogatást az összes ilyen távoli területen, kivéve ott, ahol a gyermekek két mérföldnél messzebb laktak az iskolától. Végül az 1880-as törvény minden megye iskolatanácsát arra kényszerítette, hogy rendeljék el és kényszerítsék ki a kötelező iskolalátogatást. Így a kötelező oktatás egy évtized leforgása alatt meghódította Angliát.

A nagy jogtörténész, A.V. Dicey bizonytalanság nélkül értelmezte ezt a folyamatot úgy, mint a kollektivizmus felé menetelés:

Azt jelenti, mindenekelőtt, hogy A, aki a saját költségeiből tanítja a gyermekeit, vagy nincsen gyermeke, akit tanítson, arra kényszerül, hogy fizesse B gyermekeinek tanítását, aki, bár talán képes volna fizetni érte, jobb szereti, ha a fizetség a szomszédjai zsebéből jön. Másodsorban hajlamos az alapfokú oktatás területén a gazdag és a szegény, az előrelátó és az elővigyázatlan gyermekét egyfajta egyenlő alapra helyezni. Röviden, az előnyök kiegyenlítésére törekszik.²

A kötelező kollektivista elv igen nagy ellentmondást jelentett Anglia individualista hagyományával szemben. A figyelemre méltó Newcastle Bizottság 1861-ben elutasította a kötelező oktatás gondolatát az individualista elv alapján. Herbert Spencer,³ valamint a kiemelkedő történész és jogász, Sir Henry Maine⁴ éles kritikával illették a kötelező állami oktatás tervét, az egyre növekvő állami zsarnokság mérföldkövének nevezve azt. Az utóbbi években Arnold Toynbee volt az, aki rámutatott arra, miként fojtja el a független gondolkodást a kötelező állami oktatás.⁵

A késő tizenkilencedik század Angliájában és Európájában a szakszervezetek erősítették fel kötelező oktatás felé történő menetelést, akik népszerűbb oktatást szerettek volna, és a felső osztályok, akik szerették volna szavazójoguk helyes használatára tanítani a tömeget. Minden társadalmi csoport jellemzően növelni akarta az Állam hatalmát, miközben abban reménykedett, hogy az általa pártolt politika gyakorlására fogják használni azt a hatalmat.

A közvélemény megváltozása ezt a témát illetően kiemelten gyorsan történt Angliában. Amikor Dicey írt 1905-ben, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki támadná a kötelező oktatást. Viszont amikor John Stuart Mill 1859-ben megírta a művét A Szabadságról, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki ne ellenezné erélyesen a kötelező oktatást. Mill érdekes módon támogatta a kötelező oktatást, de ellenezte bármilyen köziskola felállítását, és bizony úgy alakult, hogy Angliában sok helyen hamarabb vezették be a kötelezést, mint a köziskolákat. De Mill legalább felismerte, hogy a kötelező állami iskolázás eltörölné az individualitást az állami egységesség érdekében, és természetes módon az Államnak való engedelmességet tanítaná.

Mill érvét az oktatás kötelezése mellett sikeresen megcáfolta Spencer a Social Statics című művében. Mill kijelentette, hogy az oktatás esetén a fogyasztó nem tudja, mi a legjobb a számára, így tehát igazolt az állami beavatkozás. Viszont ahogyan arra Spencer rámutatott, ugyanezzel a kifogással támasztják alá az Állam szinte mindegyik zsarnoki hatalmának gyakorlását. Az értékítélet egyetlen megfelelő tesztje a fogyasztó ítélete, aki ténylegesen használja a terméket. És az Állam ítéletét szükségszerűen saját despotikus érdeke vezeti.

Egy Angliában elterjedt másik érv a kötelező oktatás mellett az Egyesült Államokban is népszerűségre tett szert. Ez Macaulay érve volt: az oktatás eltörölné a bűnözést, és mivel az Állam kötelessége elfojtani a bűnözést, be kell vezetnie a kötelező oktatást. Spencer rámutatott ennek az érvnek a hamisságára, bemutatva, hogy a bűnözésnek kevés köze van az oktatáshoz. Ez immár teljesen nyilvánvalóvá vált, amire elég bizonyíték, ha a növekvő fiatalkorú bűnözésre nézünk Amerika kötelezően oktatott társadalmában. Spencer megvizsgálta korának statisztikáit, és bemutatta, hogy nincs korreláció a hiányosan tanított és a kriminális területek között; ami azt illeti, sok esetben a korreláció épp ellentétes volt – minél több az oktatás, annál nagyobb a bűnözés.

Lábjegyzetek

1. Howard C. Barnard, A Short History of English Education, 1760–1944. Szigorúan véve a kényszer első alkotóelemét 1844-ben vezették be, amikor néhány gyártörvény megkövetelte a gyermekek oktatását a munkába állás előtt. ↩

2. A.V. Dicey, Lectures on the Relation between Law and Public Opinion in England During the Nineteenth Century (New York: Macmillan, 1948), 276–278. o. ↩

3. The Man Versus The State, (Caldwell, Idaho, [1884] 1946) ↩

4. Sir Henry Maine, Popular Government (Indianapolis, Ind.: Liberty Classics, [1885] 1976). ↩

5. Arnold J. Toynbee A Study of History, (New York: Oxford University Press, 1962), 4. kötet, 196–97. o. ↩