A fordító előszava

Úgy foglalhatnánk össze az emberiség történelmén átívelő erkölcsi fejlődést, hogy egyre több és több csoportra vonatkozóan válik általánosan elfogadottá az a gondolat, hogy őket is megilleti az öntulajdonláshoz, a magántulajdonhoz, saját sorsuk szabad formálásához való jog. Évezredekkel ezelőtt csupán a világ embercsoportjainak apró uralkodó osztályai élvezhették ezt a kiváltságot; néhány évszázaddal ezelőtt még mindig légió volt a neve azoknak a jobbágyoknak és rabszolgáknak, akiket a fennálló rend megfosztott ezektől a jogoktól. De a civilizációnk legnagyobb gondolkodói megalkottak egy eszmét: az individualizmus – a klasszikus liberalizmus vagy a libertarianizmus – rendszerét, és ennek a libertárius mozgalomnak az évszázadokon át tartó szabadságharca révén immár elismerjük, hogy egyenlő jogok illetnek meg minden felnőtt embert. Az ember bőrszínére, nemére és szüleinek kasztjára alapuló jogfosztottság megszűnt létezni a társadalmunkban. Egyedül a gyermekeket taszítja ki a szabad emberek sorából a modern civilizációnk.

A feketéket többé nem jószágként kezelik, a gyermekekkel azonban még mindig tulajdonként bánnak. A nevelő célzatú asszonyverést elmebeteg barbárok szokásának tartja a közgondolkodás, a nevelő célzatú gyermekverést azonban szinte egyetemesen racionalizálja és gyakorolja. Eltűnt az intézményesített rasszizmus és szexizmus – bármennyire is próbálják tagadni ezt a tényt az egalitárius szocialisták – azonban mind a mai napig megkérdőjelezetlen tabunak számít a gyermekizmus, a nézet, miszerint a gyermekkel nem úgy kell bánni, mint az egyenlő jogokkal bíró embertársainkkal, tiszteletben tartva a testi sértetlenséghez és a döntési szabadsághoz való jogukat, hanem mint egy jószággal és haszonállattal, akinek parancsolni kell, akit uralni és tulajdonolni kell, akit fizikai támadással és annak fenyegetésével kell engedelmességre kényszeríteni.

Az intézményesített gyermekizmus két fő megtestesülése a kötelező oktatás, valamint a gyermekmunka tilalma.¹ Mindkét gyakorlat erkölcsi előrelépésnek számít a társadalmunkban, a megkérdőjelezésük ahhoz hasonló reakciót vált ki az emberekből, mintha a Mein Kampf fejezetéből idézne dicsérőleg az ember. Ugyanakkor mindkét gyakorlat a gyermekek elleni agresszív támadás és az ő megfosztásuk azoktól a szabadságjogoktól, amiket felnőttként a legnagyobb becsben tartunk önmagunk számára.

A kettő ugyanannak az eszmének a két oldala: a gyermekmunka tilalma annyit tesz, hogy a fiataloknak meg kell tiltani az államhatalmi kényszer eszközével, hogy belépjenek a munkamegosztás rendszerébe, helyette pedig az állam fegyveres őreivel védett intézményeibe kell kényszeríteni őket, ahol – ismét megfosztva a szabad választás jogától – a Hatalom által kiszabott képzésen kell átesniük.

Ahogyan Murray Rothbard megjegyezte:

Az iskolázás talán egy remek dolog, de mint megannyi más remek dolog, nem remek mindenki számára. Sokak nem rendelkeznek az iskolázáshoz való hajlammal, sem az ahhoz szükséges képességgel, és sokan sokkal jobban járnának, ha úgy töltenénk ezeket a lelkes és formatív éveket, hogy egy általuk választott munkahelyen dolgoznak, minthogy boldogtalanul, beletörődve vagy elkeseredve töltsék őket a jóságosnak mondott fogházban, amit állami iskolának neveznek.²

A tankötelesség mögött a nyílt erőszak és kényszer húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy ha a szülő úgy dönt, ő maga szeretné felnevelni és tanítani a gyermekét ahelyett, hogy átadja őt az államnak, fegyveres emberek fognak megjelenni az ajtaja előtt és kényszerrel elszakítják tőle gyermekét, hogy egy állami nevelőintézménybe tegyék. Azaz államosították a gyermekeinket.

A tankötelesség továbbá a következőt jelenti: minden gyermek egyedi személyiséggel, saját egyéniséggel rendelkezik, egyéniségjegyei pedig bizonyos dolgokhoz vonzzák, másoktól taszítják őket. Vannak gyerekek, akik sportosabbak, másokat a művészetek, a regények és könyvek, másokat a tudományok érdekelnek. Vannak, akik imádják a bogarakat, mások a zenéket. Vannak introvertáltak és extrovertáltak, vannak, akik lassabban, míg mások gyorsabban tanulnak, egyikük jobban érti az elméleti magyarázatot, a másik a gyakorlat és a tapasztalat útján tanul. A gyermekek épp úgy rendelkeznek a felnőttek sokszínűségével és individualitásával, csupán szükségük van arra, hogy gondoskodó szülők fogják a kezüket, miközben felfedezik és elmélyítik saját személyiségüket és érdeklődéseiket.

Ahogyan Murray Rothbard kifejti az Oktatás: Szabad és kötelező oldalain:

Mivel minden személy egyedi, nyilvánvaló, hogy a legjobb formális tanítás az, amelyik illik saját személyiségéhez. Minden gyermek különböző intelligenciával, eltérő adottságokkal és érdeklődésekkel rendelkezik. Tehát a tanítás sebességének, időzítésének, változatos-ságának, módszerének és kurzusainak legjobb módja hatalmas mértékben el fog térni az egyik gyermekről a másikra.

Az állami tankötelesség és annak központi tananyaga azonban minden gyermekre rákényszeríti az egységességet és az azonosságot. Arra kényszerít minden egyes gyermeket, hogy egyetlen és becses gyermekkorát ne a saját érdeklődéseinek elmélyítésére, hanem az oktatásügyi miniszterek és bürokraták követeléseinek szentelje. A törvényhozók akaratának engedelmeskedve ugyanannyi időt kell szentelnie az irodalomnak, mint a zenének, a matematikának és a sportnak, pedig a szíve mélyén tudja, hogy mi teszi ezek közül igazán boldoggá. Ahogyan Murray Rothbard hozzáteszi:

Az is nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskola, amire az olyan osztályok jellemzőek, ahol egyetlen tanár oktat számos gyermeket, roppan alsóbbrendű rendszer. Mivel minden gyermek különbözik a többitől érdeklődései és képességei terén, a tanár pedig csak egy dolgot taníthat egy időben, teljesen tisztán látható, hogy minden iskolai osztályt egy egységesített sablonban kell tanítani. Függetlenül attól, hogy a tanár hogyan, milyen sebességgel, milyen időzítéssel vagy milyen változatosságban tanít, erőszakot követ el minden egyes gyermek ellen. Minden iskolának szerves része az összes gyermek belekényszerítése az alkalmatlan egyformaság prokrusztészi ágyába.

Összefoglalva tehát, a szülőt a gyermekrablással való fegyveres fenyegetéssel kényszerítik arra, hogy ismeretleneknek adja át gyermekét napi hat-nyolc-tíz órára, akik végrehajtják rajta a törvényhozók akaratát. Ha nem engedelmeskedik, idővel a „gyámügynek” és a „rendőrségnek” nevezett emberek fognak betörni a lakásába. El fogják ragadni a gyermekét, ha pedig ellenáll, lelövik. Ez nem csupán a család intézménye és a szülők jogai ellen elkövetett legaljasabb államszocialista támadás, hanem, ahogyan arra Rothbard rámutat, a személyre szabott tanítás ellehetetlenítésével minden egyes gyermek mentális megcsonkításának eszköze.

A gyermeket a kötelező iskolázás rendszerében egy olyan környezetbe kényszerítik, ami börtön a szó legszorosabb értelmében. Semmibe veszik preferenciáit, a kívánságait, az egyéniségét és az érdeklődéseit; feltétel nélkül engedelmeskednie kell a Hatalom kirendelt helytartójának és végrehajtójának: a tanárnak. És emlékezzünk a libertárius történész, Acton báró szavaira: a hatalom megront, a teljhatalom teljesen megront. A tanárok kezébe olyan ellenőrizetlen hatalmat adnak az uralkodók, ami minden lelket meg fog rontani.

Mindannyian átéltük ennek megannyi megtestesülését. A „jobb” tanárok is úgy bánnak a gyermekekkel, mint akik másodrendű szolgák, nem pedig úgy, mint akiket ők szolgálnak a tanári szolgáltatásukkal. A gyermeknek engedélyt kell kérnie, hogy beszéljen, hogy pisiljen, hogy saját magántulajdonát úgy használja, ahogy kívánja. Nem őt szolgálja az oktatási szolgáltatás – ahogyan a piacgazdaság önkéntes szolgáltatásai szolgálják a fogyasztókat – hanem ő maga a szolga. Semmilyen kritikával nem illetheti a tanár módszerét. A tanárok az évek során, a rendfenntartás végett a verbális bántalmazás, a jutalmazás és a büntetés nagymesterévé válnak.

Ebben a kíváncsiságromboló, érdeklődéspusztító, személyiséggyilkos, egyéniségellenes és mérgezően egalitárius környezetben nőnek fel a fiatalok szerte a modern világban, ahol az egyetlen lehetőség behódolni vagy elfogadni a büntetést.

Ez, amit egyesek tanításnak és nevelésnek mernek nevezni, csupán a fekete pedagógia intézményesített és társadalmilag elfogadott gyakorlata. A gyermekek a világunkban nem tiszteletet és megbecsülést érdemlő emberi lények, nem egyéniségek, hanem szubhumán rabszolgák az egalitárius gyermekbörtönben. Ahogyan említettem, a gyermekizmus mind a mai napig egy megkérdőjelezetlen gonosz a társadalmunkban.

Hogy megértsük a kötelező állami oktatás gonoszságát, gondoljuk el annak alternatív költségét, amitől minden egyes embert megfosztott az államhatalom.

Az Outliers című könyvében Malcolm Gladwell úgy érvel, hogy 10 000 órányi megerőltető gyakorlás szükséges ahhoz, hogy az ember bármilyen mesterségben kezdőből világszínvonalú mesterré váljon. Hogy ez mennyire igaz, azt a mai napig vita övezi. Számos kihívója akadt Gladwell érvének. Meggyőző ellenérv, hogy a szükséges időbefektetés mértéke nagyban függ a célterülettől: a művészetekben, a logikában, a szakmákban vagy bármilyen olyan területen, ahol a siker kulcsa a szabályok pontos tisztelete, jóval fontosabb a gyakorlás, mint például a szórakoztatóiparban. Egy Business Insider cikk a Sex Pistols példáját hozza fel, akikről valóban elmondható, hogy távol álltak a vállalkozás vagy a zeneművészet teljes elsajátításától, mégis elsöprő sikereket értek el. Ugyanakkor a teljesítményüket látva kétségtelen, hogy gigantikus mennyiségű gyakorlást és tanulást tudhat a hátuk mögött a szórakoztatóipar művészeinek elsöprő többsége. Egy másik ellenérv szerint az ember igen jelentős sikereket érhet el már 20-30 óra gyakorlás után is. A legnehezebb és a legnagyobb kihívásokkal teli szakasz bármilyen mesterségben pontosan ez az első 20-30 óra, hiszen az ember egy teljesen ismeretlen utat kezd el járni. Az ember egész egyszerűen elkeseredik és elveszettnek érzi magát az új információk végtelen óceánjában. Nem tudja, hogyan kezdjen hozzá feladatának, folyton hibázik és téveszt, és gyakorlásának eredménye szabályszerűen minősíthetetlen. Ezen az önmarcangoló pszichológiai stresszen kevesen jutnak át sikerrel, de akik mégis, azok 20-30 óra gyakorlás után már viszonylag kellemesen és simán evezhetnek előre, élvezve tevékenységük egyre nagyobb sikerét.

Akárhogy is, a következő mindenképp elmondható: ha az ember valóban szeretne szakmai sikereket elérni, továbbá sikerét nem a szerencsének, hanem a folyton megismételhető szaktudásának szeretné köszönni, elkerülhetetlenül órák ezreit kell gyakorlással, ismeretszerzéssel, fejlődéssel töltenie. Hosszú viták folyhatnak arról, pontosan mennyi idő kell, hogy az ember egy szakma világszínvonalú mesterévé váljon, de azt vitán felül megállapíthatjuk, hogy szükség van egy bizonyos – méghozzá jelentős – mennyiségű gyakorlásra a felemelkedéshez.

A sikeres ember soha nem születik, és igen kevés esetben köszönheti sikerét a tiszta szerencsének: a siker kulcsa a kitartó munka és az önfejlesztés.

Viszont mivel az idő is szűkösen áll a rendelkezésünkre, mivel egy időegység alatt egyszerre csak egy bizonyos cselekvést végezhetünk el, bölcsen kell vele gazdálkodnunk. Az ember egyszerűen nem élhet azzal a lehetőséggel, hogy egyetlen életében egyszerre lesz világhírű zongoraművész, hatalmas elméleti lépéseket tevő filozófus és közgazdász, milliárdos ingatlanfejlesztő, gyermekeit otthontanító szülő, terapeuta, tanár, író, hegymászó és vadászpilóta. Választások előtt állunk és minden választás együtt jár a végtelen számú alternatív életről való lemondással.

Továbbá az idő véges számú, vissza nem szerezhető jószág. Nem vagyunk képesek időt vásárolni. Adott számunkra – a legjobb esetben – kilencven vagy száz év, és nem áll lehetőségünkben hozzájutni több időegységhez. Életünk minden pillanatában akarva–akaratlanul felhasználjuk az időnket, és épp ezért – mivel az idő az életünk – hatalmas súlya van annak, milyen tevékenység mellett is döntünk.

Végezzünk el tehát egy egyszerű számítást. Tegyük fel, az átlagember végigjárja mind a nyolc osztálynyi általános iskolát, majd négy osztály gimnáziumot, azaz tizenkét évnyi iskolát. Tegyük fel – mivel az idei tanítási napok száma 181 nap – hogy egy év átlagosan 180 tanítási napból áll. Tizenkét évnyi iskola megszorozva 180 tanítási nappal: 2160 nap. Tegyük fel továbbá, hogy átlagosan napi 6 órát tölt benn a diák – bár ez az átlag valószínűleg jóval nagyobb, hiszen a legtöbb általános iskolás gyermek délután négyig is bennmarad – majd adjunk hozzá napi egy óra utazási időt, továbbá napi egy órányi otthoni tanulást (mindez igen konzervatív becslés). 2160 szorozva napi 8 órával annyi, mint 17 280 óra.

Egy gyermek 17 280 órát tölt el az iskolában.

Ha csak átlagosan napi 6 órával számolnánk, még akkor is 12 960 órát kapnánk, de a törvényben előírt kötelező napi 8 óra egy igen valószerű – és így is igen alacsony – szám.

Az embernek nehezére esik együttérzést tanúsítani a gyermek iránt, mivel gyermekként – szembesülve a kegyetlenséggel és kényszerrel – tehetetlenségében elfojtotta és internalizálta fájdalmát. Aki racionalizálta a saját kötelező iskolázását és elfojtotta a saját érzéseit ezzel kapcsolatban, aki nem tanulta meg látni, hogyan bántak vele gyermekkorában és érezni az ebből fakadó szenvedést, annak nehezére eshet valóban átérezni, mit is jelent, amikor elrabolnak az ember életéből 17 000, soha vissza nem szerezhető órát, mivel e vérlázító rablás és rabszolgaság áldozataként, iskolás gyermekként ezt ő is racionalizálta és normalizálta.

Mindenki tudja, hogy a kötelező oktatás nem „az életre készíti fel” a fiatalokat, hanem egyfajta purgatórium, ahol el kell égetni azt a 17 000 órát, hogy az ember végre elkezdhesse azt a szakmát tanulni, amit választott.

El kell kezdenünk felszámolni ezt az átkozott rendszert. Véget kell vetnünk a gyermekek elleni állami agressziónak. Ahogyan kiterjesztettük a szabadságjogokat az emberiség megannyi csoportjára, úgy a libertárius mozgalomnak küzdenie kell azért, hogy a fiatalok is élhessenek ezekkel a jogokkal. Ez egy ambíciózus terv, és elengedhetetlen szem előtt tartani, hogy ez magába foglalja nem csupán a kötelező, központosított oktatás eltörlését, hanem azoknak a gazdaságunkba való állami beavatkozásoknak az eltörlését is, amik megkövetelik az általános, középiskolai, főiskolai és egyetemi végzettséget ahhoz, hogy az ember bizonyos munkákat végezhessen és bizonyos szakmákat tanulhasson. Szemünk előtt kell tartanunk egy olyan jövő vízióját, amelyben a fiatalok maguk választhatják meg a saját tanulmányaikat a saját életcéljaikhoz mérten, nem pedig egy központi bürokrácia szabja meg az életüket; ahol szabadságukban áll az emberiség produktív erőfeszítéseinek részévé válni és az egyetlen, ami a siker útjában áll, az annak a kérdése, hogy képesek-e versenytársaiknál jobban szolgálni a fogyasztókat. A fiatalok felszabadításával felvirágozna a szakmai tanoncság gyakorlata és a fiatalok vállalatokhoz és szakemberekhez szegülnének, hogy éles helyzetben sajátíthassanak el olyan képességeket és tudást, amivel valóban embertásaikat – azzal pedig saját magukat – szolgálhatják a piacgazdaságban.

A ma uralkodó rendszer arra kényszerít minden fiatalt, hogy akadémikusnak tanuljon, és olyan ismereteket próbál beléjük erőszakolni, amik valójában csupán értelmiségi hobbinak minősülnek. Ahhoz, hogy az ember sikeres és boldog életet éljen, hogy elkezdhesse a felnőttkorát és megvalósíthassa mindazokat a célokat, amikre rendszerint az emberek törekednek, olyan képességeket kell elsajátítania, amivel hasznos termékeket és szolgáltatásokat állíthat elő az embertársai számára. Az Állam arra kényszerít mindannyiunkat, hogy az életünk legtanulékonyabb évtizedét, hogy a leginkább időbőséges életszakaszunkat ehelyett olyan tanulmányokra fordítsuk, aminek a legnagyobb jóindulattal is csupán egy apró töredéke szolgálhat eszközként az életcéljaink megvalósításához.

Ha mi magunk választhatnánk meg, mivel töltsük el azt a tőlünk elrabolt 17 000 órát, szakmát és karriert választanánk, specializálódnánk és elkezdenénk képezni magunkat arra. Felkészülnénk a felnőttkorunkra. Ami azt illeti, a 17 000 óra elegendő volna nem csupán arra, hogy kiképezzünk magunkat rá, hanem hogy mesterévé váljunk annak és annyi szakmai tapasztalatot gyűjtsünk a felnőttkorunk elejére, ami megnyitja előttünk a munkaerőpiac minden kapuját.

És mivel az Állam által ránk kényszerített ismeretek nem az életcéljainkat szolgáló eszközök, nem is tanuljuk meg őket. Elegendő érv a kötelező állami oktatás teljes eltörlése mellett az a tény, hogy egy frissen érettségizett fiatalember, ha el kíván helyezkedni a piacgazdaságban, csupán a belépő szintű, szaktudást és képességeket nem igénylő munkákat képes elvégezni. Egy szabad világban ugyanezek a fiatalok senior pozíciókban dolgozhatnának.

A reform nem elég. Aki olyan álmokat dédelget, hogy mindössze finomhangolni kell az állami rendszert, nem pedig eltörölni, az csupán a következményeket látja és nem érti meg, hogy mi is eredményezte azokat. A következmények oka a szabad választás hiánya. Ennek megértéséhez képzeljük el azt, amit a rémálmainkban sem mernénk elképzelni: hogy az állami oktatás modellje szerint üzemelik például az éttermeket. A szabad választás helyett az állam elkobozná a pénzünket és abból fizetné az állami éttermeket. Arra kényszerítene minket, hogy ott és kizárólag ott reggelizzünk, ebédeljünk és vacsorázzunk. Amikor megérkezik a pincér, fel kell állnunk és egyszerre kell úgy köszönnünk neki: jónapot kívánok. Nem mi választunk, hanem az étkeztetésügyi minisztérium kényszeríti ránk a bürokraták választásait, persze az egészséges táplálkozás érdekében, hiszen épp úgy nem bízható ránk a saját egészségünk, ahogyan a gyermek elméje és tanítása sem bízható a gyermekekre és a szülőkre. Az uralkodóknak kell gondoskodnia rólunk. Ha az étel pocsék, meg kell tanulnunk élvezni azt, ahogyan egy tanár kudarca is a diák hibája. És a folyamat minden lépésében jogfosztott alattvalók és szolgák vagyunk, akik vagy önszántukból engedelmeskednek, vagy arra kényszerítik őket az állam végrehajtói.

Az oktatás felszabadítása ugyanazt jelenti, mint amit az étkezésügyi szabadság jelent.

Ez azt jelenti, hogy a tanárok és az intézmények szabadságot kapnak a kísérletezésre és innovációra ahelyett, hogy bürokraták és miniszterek intézkedéseit kelljen követniük. Azt, hogy a tanárok nem állami alkalmazottak, hanem az önként vásárló vagy nem vásárló fogyasztók szolgálói. Fizetésüket nem az állam által elkobzott adókból, hanem önként fizető vásárlóktól kapják, akik elbocsáthatják őket, ha nem megfelelő a szolgáltatás, amit nyújtanak. Az emberi viszonyokat az önkéntesség teszi kölcsönösen kedvezővé, és amint eltörlik azt, az egyenrangú felekből szolgák és hajcsárok lesznek. Egyetlen oktatásügyi miniszter sem fogja úgy kiszolgálni a gyermekeket, mint az a tanár, akinek a diák elégedettségén és sikerén áll vagy bukik a fizetése. Egyetlen állami foglalkoztatottságú tanár sem fogja úgy kiszolgálni a tanuló igényeit, mint az, akit szerződés kötelez rá, és akit elbocsáthat a szülő és a diák.

És bár nem tudhatjuk, milyen forradalmi és úttörő megoldásokat találnának a zseniális vállalkozók és szakemberek, de egyetlen bürokrata és politikus sem fog olyan pedagógiai utakat találni, mint az önkéntes emberi kapcsolatokon alapuló kapitalizmus örök kreativitása. Briliánsan írta le az oktatási szabadság következményeit a libertárius gondolkodó, Lew Rockwell a Mi lenne, ha eltörölnénk a közoktatást? című esszéjében, amit függelékként belefoglaltunk ebbe a kötetbe:

Az új iskolákat először az állami rendszer mintájára modellezik. A gyerekek ott lesznek reggel nyolctól délután négyig, és minden tantárgyat megtartanak. De rövidesen új alternatívák fognak megjelenni. Lesznek iskolák fél napos tanítással. Lesznek nagy, közepes, és kicsi iskolák. Némelyikben 40 gyerek alkot egy osztályt, máshol négy, vagy akár egyetlenegy. Felvirágzik a magánoktatás. Mindenféle vallásos iskolák tűnnek fel. Mikro-iskolák nyílnának, amik olyan, ritkább érdeklődési köröket elégítenének ki, mint a tudomány, az ókori klasszikusok, a zene, a színház, a számítástechnika, a mezőgazdaság, stb. Egynemű iskolák is lesznek. Teljesen a piac dönti el, hogy a sport része lesz-e az iskolának, vagy független tőle.

És többé nem az “alsó tagozat, felső tagozat, középiskola” lesz az egyetlen létező modell. Az osztályokat nem szükségszerűen csak kor alapján osztják be. Némelyik képességen vagy tudásszinten alapul majd. A tandíj ingyenestől szuperdrágáig terjedne. A kulcs az, hogy a vásárló kezében a döntés.

Miért ragaszkodunk tehát a saját szabadságunkhoz életünk legfontosabb területein – és követelünk rabszolgaságot a fiatalok életének legfontosabb területén? Murray N. Rothbard zseniális kis könyve a szabad és kötelező oktatásról biztosítja számunkra az érveket ahhoz, hogy nekilássunk a fiatalok felszabadításához.

Rothbard meggyőzően érvel amellett, hogy a gyermekek tanításának legjobb módja az, amit manapság homeschooling-nak vagy otthontanulásnak neveznek: a szülők általi közvetlen tanítás. Miután a magát konzervatívnak és családbarátnak nevező magyar kormány betiltotta az otthontanulást és elrendelte a kötelező óvodát három éves kortól, keserű és fájdalmas dolog olyan érveket olvasni, amik amellett érvelnek, amelynek gyakorlásához való jogunktól mindannyiunkat megfosztott az Állam.

Azonban Rothbardnak igaza van. Az otthontanulás a legjobb, a lehető leginkább személyre szabott módja a gyermekeink tanításának. És ha a Hatalom megtiltja azt nekünk, ha a család védelmének nevében felszámolja a család intézményét, ne vonjuk meg a vállunkat és hajoljunk meg az akarata előtt. Törekedjünk továbbra is arra, hogy a legjobb oktatásban részesítsük a gyermekeinket és megadjuk nekik mindazt a szabadságot, ami megilleti őket. Ha Magyarország zsarnoki államszocializmusa nem teszi lehetővé számunkra a saját gyermekeink felnevelését, ne a gyermekeinket adjuk át az Államnak, ne asszisztáljunk közönnyel abban, hogy rabigába és börtönbe kényszerítik a gyermekeinket. Küzdjünk a szabadságukért és a boldogságukért, küzdjünk az ellen, hogy megfossza őket az Állam a fiatalkoruk 17 000 pótolhatatlan órájától, és ha képtelenek vagyunk Magyarországon elérni azt, keressünk olyan országot – mint Európában Írország és Finnország – ahol sértetlen az emberek saját gyermekeinek felneveléséhez való joga.

Tartozunk a gyermekeinknek a szabadságukkal.

Lábjegyzetek

1. Nem mellesleg egy gyakran hangoztatott érv volt a nők munkavégzéshez való joga mellett, hogy az lehetővé teszi számukra, hogy pénzügyileg függetlenné váljanak a bántalmaző férjüktől, és maga a puszta lehetőség is a házastársi bántalmazás csökkentésének ösztönzőjeként fog szolgálni. Ezt a lehetőséget a szüleik által bántalmazott fiatalok millióitól tagadják meg napjainkban. Ez ékes példája annak, hogy az állami beavatkozás mindig a saját céljaival ellentétes eredményeket produkál: az állítólagosan a gyermekek védelmére alkotott jogfosztás valójában kiszolgáltatja őket a bántalmazóiknak azzal, hogy megfosztja őket az alternatívától. ↩

2. Murray N. Rothbard, Az Állam anatómiája és más esszék (Eger, 2020), 223. o. ↩