2. Az amerikai polgár vádja a bürokratizmus ellen

Egy amerikai, ha megkérnék, részletezze a növekvő bürokratizmus szörnyűsége iránti számos panaszát, valami ilyesmit mondana:

„A kormányzatunk tradicionális amerikai rendszere a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom elválasztásán, illetve az Unió és az Államok jogi fennhatóságának igazságos elosztásán alapul. A törvényhozókat, a végrehajtó hatalom legfontosabb képviselőit és számos bírót választáson keresztül emeltek hivatalba. Tehát a nép, a szavazók voltak a szuverének. Továbbá az állam három ága közül egyik sem rendelkezett a joggal, hogy beavatkozzon a polgárok magánügyeibe. A jogtisztelő polgár szabad ember volt.”

„Most azonban – számos éven át, és kiváltképp a New Deal megjelenése után – hatalmas erők dolgoznak azon, hogy a régi és jól működő demokratikus rendszert egy felelőtlen és önkényes bürokrácia zsarnoki uralmára váltsák. A bürokrata nem a választók szavazatán át került hivatalba, hanem egy másik bürokrata jelöli ki. Eltulajdonította a törvényhozói hatalom egy jelentős részét. Állami bizottságok és hivatalok hoznak rendeleteket és szabályokat, amelyek irányítani szándékozzák a polgár életének minden területét. Nem csupán olyan ügyeket szabályoznak, amelyeket eddig az egyén belátására bíztak; nem restellnek elrendelni azt, ami gyakorlatilag a megfelelően elfogadott törvény hatálytalanításának minősül. E kvázi-törvényhozás eszközével a hivatalok szert tesznek arra a hatalomra, hogy számos fontos kérdés felett saját belátásuk alapján ítélkezzenek, azaz teljesen önkényesen. A hivatalok rendeleteit és ítéleteit Szövetségi hivatalnokok juttatják érvényre. Az állítólagos jogi felülvizsgálat valójában csupán illúzió. A bürokraták napról napra több hatalomra tesznek szert; egyhamar ők irányítják az egész országot.”

„Kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a bürokratikus rendszer lényegében szabadságellenes, demokráciaellenes, Amerika-ellenes, azaz ellentétben áll az Alkotmány szellemével és szövegével, és Sztálin és Hitler totalitárius módszereinek kópiája. A szabad vállalkozás és a magántulajdon elleni fanatikus ellenségeskedés hatja át. Megbénítja az üzletelést és csökkenti a munka produktivitását. Hanyag költekezéssel elpazarolja a nemzet vagyonát. Eredménytelen és pazarló. Bár amit tesz, azt tervezésnek nevezi, a valóságban nincsenek meghatározott tervei és céljai. Hiányzik belőle az egység és az egyöntetűség; a különböző hivatalok és ügynökségek ellentétes célokra törekednek. Ennek következménye a termelés és elosztás teljes társadalmi apparátusának szétbomlása. Elkerülhetetlenül a szegénység és a kín követi.”

A bürokrácia e vehemens vádja összességében megfelelő, bár érzelemmel fűtött leírása a napjaink amerikai kormányában megfigyelhető irányzatnak. Viszont téved, amikor a bürokráciát és a bürokratákat teszi felelőssé egy olyan evolúcióért, amelynek az oka máshol keresendő. A bürokrácia csupán a sokkal mélyebben gyökerező dolgok és változások következménye és tünete.

Napjaink politikájának karakterisztikus jellemzője a tendencia, amely a szabad vállalkozást állami irányításra cseréli. Nagy hatalommal bíró politikai pártok és lobbicsoportok hevesen követelik az összes gazdasági tevékenység állami irányítását, a teljes állami tervgazdálkodást és a vállalatok államosítását. Céljuk, hogy teljesen a kormány irányítása alá kerüljön az oktatás és az orvoslási szakma. Az emberi tevékenységnek nincs olyan szférája, amelyet ne volnának készek alávetni a hatóságok parancsainak. Szemükben az állami irányítás a gyógyír minden betegségre.

Az állam mindenhatóságát hirdető lelkes szószólók igen szerényen szólnak a szerepről, amelyet ők játszanak az önkényuralom felé haladó folyamatban. A szocializmus felé menetelő tendencia, állítják, elkerülhetetlen, a történelmi evolúció szükségszerű és sorsszerű tendenciája. Karl Marxszal együtt állítják, hogy elrendeltetett a szocializmus elérkezése „a természeti törvények kérlelhetetlenségével.” A termelési eszközök magántulajdonlása, a szabad vállalkozás, a kapitalizmus, a profit rendszere halálra ítéltetett. A „jövő hulláma” az embert a teljes állami irányítás földi paradicsoma felé sodorja. A totalitarizmus bajnokai „progresszívnek” nevezik magukat, épp azért, mert úgy tesznek, mintha megértenék az előjelek jelentését, és „reakciósnak” becsmérelnek és gúnyolnak mindenkit, aki megpróbál ellenállni az erőknek, amelyekkel szemben – ahogyan ők mondják – gyengének bizonyul minden emberi erőfeszítés.

Gombaként terjednek az új hivatalok és kormányügynökségek e „progresszív” politika következtében. Megsokasodnak a bürokraták, és alig várják, hogy lépésről lépésre korlátozzák az egyén cselekvési szabadságát. Számos polgár, azaz azok, akiket a „progresszívek” „reakciósnak” bélyegeznek, megveti a magánügyeibe való ilyesfajta beavatkozást, és a bürokraták inkompetenciáját és pazarlását hibáztatja. De ezek az ellenfelek mindeddig csupán egy kisebbséget képeztek. Ennek bizonyítéka az, hogy az előző választásokban nem voltak abban a helyzetben, hogy a szavazatok többségét maguknak tudják. A „progresszívek,” a szabad vállalkozás és magántevékenység hajthatatlan ellenségei, a totalitárius állam általi vállalatirányítás megszállott bajnokai legyőzték őket.

Tény, hogy a New Deal politikáját támogatták a szavazók. Arra vonatkozóan sincs kétség, hogy teljesen elhagyják ezt a politikát, ha a szavazók többé már nem pártolják azt. Az Egyesült Államok még mindig demokrácia. Az Alkotmány még mindig ép. A választások szabadok. A szavazók nem kényszer alatt hozzák meg a döntést. Így tehát nem helyes azt mondani, hogy a bürokratikus rendszer alkotmányellenes és demokráciaellenes módszerek segítségével győzedelmeskedett. A jogászoknak igazuk lehet, amikor megkérdőjelezik néhány apró részlet törvényességét. De teljességében, a New Deal a Kongresszus támogatását élvezte. A Kongresszus hozta meg a törvényt és a Kongresszus finanszírozta.

Természetesen az amerikaiak olyan jelenséggel találják szembe magukat, amelyet az Alkotmány megalkotói nem láttak, és nem láthattak előre; a kongresszusi jogok önkéntes feladásával. A Kongresszus számos esetben kormányügynökségekre és bizottságokra ruházta törvényhozói funkcióját, illetve meglazította a költségvetés feletti uralmát azzal, hogy hatalmas forrásokat allokált a kiadások fedezésére, amelyeket az Adminisztrációnak kell részletekbe menően meghatároznia. Vitatott, hogy a Kongresszusnak hatalmában áll-e hatalmának egy részét ideiglenesen delegálnia. A National Recovery Administration esetében a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította azt. De a hatalom óvatosabb úton történő átruházása majdnem állandó gyakorlat. Akárhogy is, a Kongresszus, míg így cselekedett, mindeddig nem került nézeteltérésbe a szuverén emberek többségének kinyilvánított akaratával.

Másrészről viszont be kell látnunk, hogy a hatalom átruházása a modern diktatúra legfőbb eszköze. A hatalom átruházásának eszközével uralkodott Hitler és kabinetje Németország felett. A hatalom átruházásának eszközével akarja bevezetni a diktatúrát a brit baloldal, Nagy-Britanniát pedig szocialista állammá alakítani. Nyilvánvaló, hogy a hatalom átruházásával a diktatúrát kvázi-alkotmányos ruhába öltöztethetik. Viszont szó sincs arról, hogy jelenleg ez volna a helyzet ebben az országban. Vitathatatlan, hogy a Kongresszus még mindig rendelkezik a delegált hatalma visszavételének törvényes jogával és az ahhoz szükséges valós hatalommal. A szavazók még mindig rendelkeznek a kongresszusi hatalom átruházását szélsőségen ellenző szenátorok és képviselők megszavazásának lehetőségével és jogával. Az Egyesült Államokban a bürokrácia alkotmányos alapokon nyugszik.

Az sem helyes, ha alkotmányellenesnek tartjuk a központi kormány egyre növekvő hatáskörét és az egyes tagállamok fontosságának ebből következő csökkenését. Washington a tagállamok semmiféle alkotmányos hatalmát nem bitorolta el. Azért mozdult el jelentősen a szövetségi kormány és a tagállamok hatalma közötti, Alkotmány által meghatározott egyensúly, mert az új erő, melyre a hatóságok szert tettek, az Unióra, nem pedig a tagállamokra szállt. Ez nem rejtélyes washingtoni klikkek tevékenykedésének következménye, akik a tagállamok hatalmának megcsonkítására és központosításra törekednek. Ez annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok egy gazdasági egység, egységes pénzügyi és hitelrendszerrel, illetve az árucikkek, a tőke és az emberek szabad mozgásával a tagállamok között. Egy ilyen országban központosítani kell a vállalatok állami irányítását. Kizárt dolog volna azt az egyes tagállamokra hagyni. Ha minden tagállam szabadon, saját tervei alapján irányíthatná a vállalatokat, szétbomlana a belföldi piac egysége. A vállalatok állami irányítása csak akkor lehetséges, ha minden tagállam abban a helyzetben van, hogy területét elválaszthatja a nemzet többi részétől kereskedelmi és migrációs korlátokkal, illetve autonóm pénz- és hitelpolitikával. És mivel senki sem veti fel komolyan a nemzet gazdasági egységének széthasítását, a vállalatok állami irányítását az Unióra kell bízni. Az állami vállalatirányítás rendszerének természete, hogy a legnagyobb központosításra törekszik. A tagállamok autonómiája, ahogyan azt az Alkotmány garantálja, kizárólag a szabad vállalkozás rendszere alatt érvényesülhet. Azzal, hogy a szavazók a vállalatok állami irányítása mellett döntenek, hallgatólagosan, bár ezzel együtt akaratlanul, növekvő központosításra szavaznak.

Abba a hibába esnek a bürokrácia kritikusai, hogy támadásaikat kizárólag a tünetekre koncentrálják, nem pedig a gonosz székhelye ellen. Egyáltalán semmi különbséggel nem bír, ha a polgár gazdasági tevékenységének minden szegmensét szabályozó rendeletek számtalan sorozatát közvetlenül a törvény diktálja, amelyet a Kongresszus megfelelően beiktatott, vagy egy bizottság vagy kormányügynökség, mely hatalmára egy törvényen és a pénz allokációján keresztül tett szert. Ami miatt az emberek valójában panaszkodnak, az a tény, hogy a kormány ilyen totalitárius politikát folytat, nem pedig a berkeikben alkalmazott jogi eljárások. Semmiben nem különbözne, ha a Kongresszus nem ruházta volna fel ezeket az ügynökségeket kvázi-törvényhozói hatalommal, helyette pedig megtartotta volna magának a tevékenységük elvégzéséhez szükséges rendeletek kibocsátásának jogát.

Miután az árszabályozást tűzik ki a kormány céljának, meghatározatlan mennyiségű árplafont kell elrendelni, és a változó körülmények következtében közülük számtalant újra és újra meg kell változtatni. Ezzel a hatalommal az Árigazgatási Hivatal (Office of Price Administration) rendelkezik. Viszont a hivatal bürokratáinak befolyását alapjában véve nem korlátozná, ha a Kongresszushoz kellene fordulniuk az árplafonok törvénybe iktatása érdekében. A Kongresszust számtalan olyan törvény árasztaná el, amely tartalma messze felülmúlja szakértelmét. A Kongresszus tagjai nem rendelkeznének sem idővel, sem az információval, amellyel komolyan megvizsgálhatnák az Árigazgatási Hivatal különböző alosztályai által benyújtott indítványokat. Nem maradna számukra más választás, mint bízni a hivatal vezetőjében és a munkavállalóiban, majd en bloc megszavazni az indítványokat, vagy hatálytalanítani a törvényeket, hogy a Hivatal rendelkezhessen az árszabályozás hatalmával. Elképzelhetetlen volna a Kongresszus tagjai számára, hogy ugyanazzal a lelkiismerettel és figyelmességgel vizsgálják meg az ügyet, mint amit általában a politika és a törvényhozás témájára szentelnek.

A parlamentáris eljárások megfelelő eszköznek bizonyulnak egy olyan közösség számára szükséges törvények meghozatalához, amely a termelőeszközök magántulajdonlásán, a szabad vállalkozáson és a vásárlók szuverenitásán alapul. Viszont lényegében alkalmatlanok az ügyek lebonyolítására az állam mindenhatósága alatt. Az Alkotmány megfogalmazói soha nem is álmodtak egy olyan állami rendszerről, ahol a hatóságoknak kellene megállapítaniuk a bors, a narancs, a fényképezőgép, a borotvapenge, a nyakkendő és a szalvéta árát. De ha ennek az eshetősége az eszükbe is ötlött, bizonyára jelentéktelennek minősítették volna annak a kérdését, hogy az ilyen szabályozásokat a Kongresszus vagy egy bürokratikus ügynökség hozza meg. Egyszerűen megértették volna, hogy a vállalatok állami vezetése végső soron összeférhetetlen bármiféle alkotmányos és demokratikus kormánnyal.

Nem véletlen, hogy a szocialista országokat diktatórikus módszerrel uralják. A totalitarizmus és a nép általi kormányzat összeegyeztethetetlen. A dolgok Németországban vagy Oroszországban nem lennének különbek, ha Hitler és Sztálin minden rendeletét a „parlament” döntésére bízná. A vállalatok állami irányítása alatt a parlament nem lehet több mint az igenemberek gyülekezete.

Az sem igazolható, ha a hibát abban a tényben keressük, hogy a bürokratikus ügyintézőket senki nem választotta meg. A vezetők megválasztása csak a legfelsőbb vezetők esetén észszerű. Itt a szavazóknak kell választaniuk a jelöltek közül, kiknek ismerik a politikai jellemét és meggyőződéseit. Abszurd volna ugyanezt a módszert alkalmazni egy tömeg ismeretlen ember kijelölésére. Annak van értelme, ha a polgár az elnökre, a kormányzóra vagy a polgármesterre teszi le a voksát. Viszont abszurd volna hagyni őket száz és ezer apró hivatalnokra szavazni. Az ilyen választások során a választóknak nem maradna más lehetőségük, mint a pártjuk által előterjesztett listára szavazni. Semmi lényeges különbséget nem jelent, ha a szabályszerűen választott elnök vagy kormányzó jelöli ki segédjeit, vagy ha a szavazók szavaznak egy listára, amely azoknak az embereknek a neveit tartalmazza, akit az ő preferált jelöltjük segédnek választott.

Való igaz, ahogyan a totalitarizmus felé menetelő áramlat ellenzői mondják, hogy a bürokraták saját belátásuk szerint, szabadon dönthetnek olyan kérdésekről, amelyek létfontosságú jelentőséggel bírnak az egyén életére. Igaz, hogy a hivatalnokok többé nem a polgárság szolgálói, hanem felelőtlen és önkényes uralkodók és zsarnokok. De ez nem a bürokrácia hibája. Ez egy új kormányzati rendszer következménye, amely korlátozza az ember saját ügyei igazgatásához való szabadságát, és amely egyre több és több feladatot ró az államra. Nem a bürokrata a bűnös, hanem a politikai rendszer. A szuverén nép pedig még mindig szabadon elvetheti ezt a rendszert.

Továbbá az is igaz, hogy a bürokráciát áthatja a magánüzlet és a szabad vállalkozás ellen érzett izzó gyűlölet. De támogatói pontosan ezt tartják a rendszer leginkább dicséretre méltó attitűdjének. Nemhogy szégyellik vállalatellenes politikájukat, egyenesen büszkélkednek vele. Céljuk a vállalatok teljes állami irányítása, és minden üzletembert, aki próbálja elkerülni ezt az uralmat, a nép ellenségének látnak.

Végül pedig igaz, hogy az új politika, bár pusztán formális tekintetből nem alkotmányellenes, mégis ellenkezik az Alkotmány szellemével, azaz egyenértékű minden megdöntésével, amely érték volt az amerikaiak előző generációi szemében, azaz elkerülhetetlenül annak elhagyásában fog végződni, amit az emberek demokráciának neveznek, és ilyen értelemben Amerikaellenes. De e szemrehányás következtében sem veszítik el a „progresszív” tendenciák hírnevüket támogatóik szemében. Más szemmel tekintenek a múltra, mint kritikusaik. Számukra az összes eddig létező társadalom történelme az emberi degradáció, a szenvedés és a tömegek kegyetlen kizsákmányolásának története uralkodó osztályok által. Amit az amerikai nyelvben „individualizmusnak” neveznek, az – mondják – „a pénz iránti kapzsiság egy ékesszóló neve, amelyet erénnyé alakítottak és erényként ünnepelnek.” Az eszme annyiból áll, hogy „szabad kezet biztosítsanak pénzhajhászoknak, éles eszű szélhámosoknak, részvény-manipulátoroknak és egyéb banditáknak, akik a nemzeti vagyonon való portyázásból élnek.”¹ Az amerikai rendszert megvetik, mint egyfajta hamis „jognyilatkozat-demokráciát,” Sztálin orosz rendszerét pedig messzemenően dicsérik, mint az egyetlen demokratikus rendszert.

Napjaink politikai küzdelmének legfőbb kérdése, hogy a társadalmat a termelési eszközök magántulajdonlására alapozva szervezzük (kapitalizmus, a piaci rendszer) vagy a termelési eszközök állami tulajdonlására (szocializmus, kommunizmus, tervutasításos gazdálkodás). A kapitalizmus jelentése szabad vállalkozás, a fogyasztók szuverenitása gazdasági ügyekben, és a választók szuverenitása politikai ügyekben. A szocializmus jelentése az egyén élete minden szférájának állami irányítása, és a kormány korlátlan szuverenitása a termelés irányításának központi tanácsa szerepében. A kompromisszum e két rendszer között nem lehetséges. A közhiedelemmel ellentétben nincs arany középút, nem lehetséges harmadik rendszer a permanens társadalmi rend mintájaként. A polgároknak választaniuk kell a kapitalizmus és a szocializmus között, vagy – ahogyan számos amerikai mondja – az amerikai és az orosz életmód között.

Aki e küzdelemben a kapitalizmus oldalára áll, annak nyíltan és közvetlenül kell azt tennie. Ki kell fejeznie a magántulajdon és a szabad vállalkozás melletti pozitív támogatását. Nem elég néhány olyan rendelet támadása, amely a szocializmus előtt hivatott kikövezni az utat. Haszontalan pusztán a következmények jelensége ellen küzdeni, nem pedig a totalitarizmus irányába menetelő áramlatok ellen. Tétlen semmittevés pusztán a bürokratizmus kritikáját fejtegetni.

Lábjegyzetek

1. W.E. Woodward, A New American History (New York, 1938), 808. o. A könyv borítóján a következőt olvashatjuk: „Ma bármilyen jobboldali gondolkodású szülő, aki minden tény tudatában van, valószínűleg általánosságban véve jóval kielégítőbbnek találná Benedict Arnold-ot, mint Lincoln-t, gyermeke példaképe gyanánt.” Nyilvánvaló, hogy akik ilyen nézeteket vallanak, semmi problémát nem találnak a bürokrácia amerikaellenességében. ↩