A magánvállalkozás dolgaiba történő bármiféle állami beavatkozás mindig ugyanazt a katasztrofális következtetést eredményezi. Megbénítja a kezdeményezőképességet és bürokratizmust nemz. Nem vizsgálhatjuk meg az összes alkalmazott módszert. Elég egy kiemelkedően felháborító példával foglalkoznunk.
Még a tizenkilencedik században, a liberalizmus európai csúcspontján sem volt olyan szabad a magánvállalkozás, mint amennyire egyszer ebben az országban volt. A kontinentális Európában minden vállalat, és főképp minden cég sok tekintetben folyton a kormányügynökségek döntéseitől függött. A hivataloknak mindig hatalmukban állt komoly károkat okozni minden cégnek. Hogy elkerülje az ilyen csapásokat, a vezetőségnek jó kapcsolatot kellett ápolnia a hatalmon levőkkel.
A leggyakoribb eljárás az volt, ha meghajoltak a kormány kívánságai előtt az igazgatótanács tagjaira vonatkozóan. Még Nagy-Britanniában sem tartották tiszteletre méltónak, ha egy igazgatótanács nem tartalmazott előkelő embereket. A kontinentális Európában, és kiváltképp Kelet- és Dél-Európában a tanácsok tele voltak egykori miniszterekkel, tábornokokkal, politikusokkal és az ilyen méltóságok unokatestvéreivel, sógoraival, iskolatársaival és egyéb barátaival. Az ilyen igazgatók részéről semmilyen kereskedelmi képesség vagy üzleti tapasztalat nem volt megkövetelt.
Többnyire ártalmatlan volt az efféle tudatlanok jelenléte az igazgatótanács fedélzetén. Csupán begyűjtötték fizetésüket és nyereség-részesedésüket. De a hatalmon levőknek voltak más rokonaik és barátaik is, akik nem voltak alkalmasak az igazgatói tisztségre. Számukra fizetett pozíciók adódtak a személyzetekben. Ezek az emberek többet ártottak, mint használtak.
A vállalkozásba történő állami beavatkozás növekedésével szükségessé vált olyan vezetők kinevezése, akiknek legfőbb feladata a hatóságokkal felmerülő nehézségek kiegyenlítése volt. Először csak egy alelnök volt felelős az „államapparátussal kapcsolatos ügyekért.” Később a kormánnyal és a politikai pártokkal ápolt jó kapcsolat vált az elnök és az összes alelnök fő követelményévé. Végül pedig egyetlen cég sem engedhette meg magának a „luxust,” hogy valamelyik igazgató népszerűtlen legyen a kormány, a szakszervezetek és a nagy politikai pártok szemében. Az egykori kormánytisztviselőket, államtitkárokat és a különböző minisztériumok tanácsosait tartották a legalkalmasabbnak a vezetői pozíciók betöltésére.
Az efféle igazgatók a legkevésbé sem törődtek a cég jólétével. Hozzászoktak a bürokratikus vezetéshez, és aszerint változtatták a cég üzletvitelét. Minek vesződni jobb és olcsóbb termékek legyártásával, ha az ember a kormány támogatására is támaszkodhat? Ők az állami megbízásokkal, hatékonyabb vámvédelemmel és más állami szívességekkel törődtek. Az ilyen privilégiumokért pedig hozzájárulásokkal fizetnek a párt és a kormánypropaganda számára fenntartott alapokba, illetve a hatóságoknak rokonszenves emberek kinevezésével.
A nagy német vállalatok személyzetét régóta nem a kereskedelmi és technológiai képességeik alapján választják. Jobb esélyeik voltak az ügyes és politikailag megbízható diákszervezetek ex-tagjainak az állások és előléptetések megszerzésére, mint a hatékony szakértőknek.
Az amerikai körülmények egészen mások. Mint a bürokrácia minden szférájában, Amerika a magánvállalatok bürokratizációjában is „elmaradott.” Nyitott kérdés, igaza volt-e Ickes miniszternek, amikor azt mondta: „minden nagyvállalat egy bürokrácia.” De ha a belügyminiszternek igaza volt, vagy amekkora mértékben igaza van, az nem a magánvállalkozás evolúciójának a következménye, hanem az egyre növekvő állami beavatkozásnak.
