Egy bürokrata különbözik egy nem-bürokratától, épp azért, mert olyan területen dolgozik, ahol lehetetlen egy ember erőfeszítéseit pénzben kifejezve értékelni. A nemzet pénzt költ a hivatalok fenntartására, a bérek kifizetésére és a szükséges anyagok és felszerelések megvásárlására. De amit a kiadásokért kap, az elvégzett szolgáltatásokat nem lehet pénzben értékelni, legyen bármennyire is értékes ez az teljesítmény. Az értékelés a kormány belátásán múlik.
Igaz, hogy a piacon adott és vett különböző árucikkek értékelése nem kevésbé múlik belátáson, azaz a fogyasztó belátásán. De a fogyasztók a különböző emberek nagy csoportját alkotják, egy névtelen és formátlan agglomerációt, az általuk meghozott ítélet pedig egy személytelen jelenségbe dermed, a piaci árba, ami így elválik önkényes eredetétől. Továbbá magukra a termékekre és szolgáltatásokra vonatkoznak, nem pedig azok elkészítőire. A vásárló és az eladó, illetve a munkaadó és a munkavállaló közötti kapcsolat a profitra törekvő vállalatoknál tisztán tényszerű és személytelen. Egy üzlet, amiből mindkét fél haszonra tesz szert. Kölcsönösen hozzájárulnak egymás életéhez. De más a helyzet egy bürokratikus szervezet esetében. Ott a felettes és az alárendelt közötti kapcsolat személyes. Az alárendelt a felettes által a személyiségéről, nem pedig a munkájáról hozott ítéletétől függ. Mindaddig, amíg az irodai hivatalnok bízhat abban, hogy munkát kapna egy magánvállalatnál, ez a függőség nem hagy nyomot a hivatalnok teljes jellemén. De más a helyzet napjaink bürokratizációs tendenciája esetén.
Az amerikai látkép pár évvel ezelőttig nem úgy ismerte a bürokratát, mint egy bizonyosfajta emberi lény. Mindig voltak hivatalok, amelyeket szükségszerűen mindig bürokratikus módon vezettek. De nem volt számos osztálynyi ember, akik a közhivatalokban való munkában látták a személyes hivatásukat. A személyzet folyamatosan cserélődött az állami és a magán munkahelyek között. A közszolgálati rendelkezések alatt viszont a közszolgálat állandó karrierré vált. A kinevezéseket vizsgálatokra alapozták, és nem múltak többé a jelentkező politikai hovatartozásán. Sokan a közhivatalokban maradtak egész életükön át. De megtartották személyes függetlenségüket, mivel bármikor dönthettek a magán munkahelyhez való visszatérés mellett.
A helyzet különb volt a kontinentális Európában. Ott a bürokraták rég egy egységes csoportot alkottak. Csupán pár kimagasló ember előtt állt nyitva a nem-hivatalnoki életbe való visszatérés lehetősége. A többség egy életre a hivatalához volt kötve. Kifejlesztettek egy sajátos személyiséget, amit a profitra törekvő vállalkozás világától való eltávolodás eredményezett. A szellemi horizontjuk a hierarchia, illetve annak szabályai és regulációi voltak. Sorsuk teljes mértékben felettesüktől függött. Hatalmuktól függtek, és nem csak szolgálatban. Tudták, hogy magántevékenységeiknek – és még feleségeikének is – meg kellett felelniük tisztségük méltóságának, és egy különleges – íratlan – magatartási kódexnek, amely illik a Staatsbeamter vagy fonctionnaire szerepéhez. Elvárták tőlük az épp hivatalban levő miniszterek politikai nézőpontjainak pártolását. Egy ellenzéki párt támogatásához való szabadságukat érzékelhetően korlátozták.
Egy osztály kormányfüggő ember megjelenése komoly fenyegetéssé vált az alkotmányos intézmények fenntartására nézve. Kísérleteket tettek a hivatalnokok védelmére feletteseik önkényessége elől. De az egyetlen elért eredmény a fegyelem meglazulása volt, és a kötelességek elvégzésében fellépő lazaság egyre tovább és tovább terjedt.
Amerika novícius a bürokrácia területén. Sokkal kevesebb tapasztalata van az ügyben, mint amire a bürokrácia klasszikus országai, Franciaország, Németország, Ausztria és Oroszország szert tettek. Az Egyesült Államokban az emberek még mindig hajlamosak túlértékelni a közszolgáltatások szabályozásának hasznosságát. Az ilyen szabályozások megkövetelik, hogy a jelentkező egy bizonyos kor felett legyen, bizonyos iskolákban végezzen és átmenjen bizonyos vizsgálatokon. Magasabb tisztséghez és magasabb fizetéshez el kell tölteni bizonyos számú évet az alacsonyabb tisztségeken, és további vizsgálatokon kell átesni. Nyilvánvaló, hogy az összes ilyen követelmény többé-kevésbé felszínes dologra vonatkozik. Nem szükséges rámutatni arra, hogy az iskolalátogatás, vizsgálatok és alacsonyabb pozíciókban eltöltött évek nem tesznek szükségszerűen alkalmassá egy embert egy magasabb munkára. Ez a választási gépezet sokszor a legkompetensebb embert korlátozza egy munkahely betöltésében, és nem akadályozza meg mindig egy teljesen alkalmatlan egyén kinevezését. De a legrosszabb következménye az, hogy a hivatalnokok legfőbb gondja az ilyen és egyéb formaságokhoz való alkalmazkodás lesz. Elfelejtik, hogy munkájuk egy kijelölt kötelesség elvégzése a lehető legjobb módon.
Egy megfelelően berendezett közszolgálati rendszerben a felsőbb tisztségekre történő kinevezés elsődlegesen rangidősségen alapul. A hivatalok vezetői többnyire öreg emberek, akik tudják, hogy pár év múlva nyugdíjba vonulnak. Miután életük legnagyobb részét alárendelt pozícióban töltötték, elvesztették életerejüket és kezdeményező képességüket. Kerülik az innovációt és a javítást. Nyugalmuk megzavarójaként tekintenek minden reformra törekvő projektre. Merev konzervativizmusuk meghiúsítja egy miniszter minden törekvését, hogy a szolgáltatást a megváltozott körülményekhez igazítsa. A minisztert lenézik, mint kezdő laikust. Minden állandó bürokráciával rendelkező országban az emberek azt mondták: A kabinetek jönnek és mennek, de a bürokraták maradnak.
Hiba lenne az Európai bürokratizmus hibáit a személyzet szellemi és erkölcsi hiányosságainak tulajdonítani. Ezekben az országokban sok jó család volt, kik sarjai bürokratikus karriert választottak, mert őszintén a nemzetet akarták szolgálni. Egy éles eszű szegény gyermek eszményképe, aki jobb életállomást szeretett volna elérni, az volt, ha beléphet a közigazgatás személyzetébe. Az értelmiség legkiemelkedőbb és legtehetségesebb tagjai közül sokan hivatalokban szolgáltak. Az állami hivatalnokok presztízse és társadalmi rangja messze felülmúlta a népesség többi osztályáét, a katonatisztek, illetve a legősibb és leggazdagabb arisztokrata-családok kivételével.
Számos közszolga kiváló értekezéseket publikált a közigazgatási törvények és statisztikák problémáiról. Szabad óráikban néhányan kiváló írók vagy zenészek voltak. Mások a politika terepére léptek és kiemelkedő pártvezérek lettek. Természetesen a bürokraták többsége többnyire középszerű ember volt. De kétségtelen, hogy jelentős számú tehetséges embert találhattunk az állami alkalmazottak között.
Az európai bürokrácia bukása minden bizonnyal nem a személyzet alkalmatlanságának köszönhető. Annak az elkerülhetetlen gyengeségnek a következménye volt, ami minden közigazgatási adminisztráció része. A mérce hiánya, ami megkérdőjelezhetetlenül megállapítja a sikert vagy sikertelenséget egy hivatalnok kötelességei teljesítésére vonatkozóan, megoldhatatlan problémákat eredményez. Meggyilkolja az ambíciót, elpusztítja a kezdeményező képességet és annak ösztönzőjét, hogy az ember a minimum követelménynél többet tegyen. Arra kényszeríti a bürokratát, hogy az utasításokat nézze, ne pedig a materiális és valós sikert.
