Ez teljes mértékben közgazdasági kérdés. Nem dönthető el a közgazdaságtan teljes vizsgálata nélkül. Az állami irányítás, szocializmus, kommunizmus, tervezés és totalitarizmus támogatóinak hamis szólamait és hibás tanait csakis gazdasági érveléssel lehet leleplezni. Tetszik vagy sem, tény, hogy napjaink politikájának fő problémái tisztán gazdaságiak, és nem lehet értelmezni azokat a gazdaságelmélet megértése nélkül. Csak a közgazdaságtan fő kérdéseit ismerő ember van abban a helyzetben, hogy független véleményt fogalmazzon meg a szóban forgó kérdésekről. Mindenki más csak azt ismétli, amit az út széléről szedett fel. Ők a demagóg szélhámosok és ostoba kuruzslók könnyű prédái. Hiszékenységük a legnagyobb veszély, ami a demokrácia és a nyugati civilizáció megőrzésére leselkedik.
Egy demokratikus közösség polgárának legelső kötelessége elsajátítani a közügyekkel való foglalkozáshoz szükséges tudást. A polgárjog nem privilégium, hanem kötelesség és erkölcsi felelősség. A szavazó gyakorlatilag egy köztisztviselő; az övé a legnagyobb kötelezettséggel járó, legmagasabb hivatal. Az a polgár, aki teljességgel elmerült a tudományos munkájában más területen, vagy művészi hivatásában, hivatkozhat enyhítő körülményekre, amikor nem jár sikerrel önképzése feladatában. Talán igazuk van az ilyen embereknek, amikor úgy tesznek, mintha fontosabb feladatokat kellene ellátniuk. De minden más intelligens ember nem csak léha, hanem kártékony, amikor elhanyagolja önmaga képzését szuverén szavazói kötelességének legjobb elvégzése érdekében.
Az állami irányítás „progresszívnek” vélt politikáját támogatók legfőbb propagandatrükkje a kapitalizmust hibáztatni mindenért, ami napjainkban nem kielégítő állapot, és magasztalni az áldást, amit a szocializmus tartogat az emberiség számára. Sosem próbálták bebizonyítani hibás dogmáikat, vagy még kevésbé megcáfolni a gazdaságtudósok által felvetett ellenvetéseket. Annyit tettek, hogy neveken nevezték ellenségeiket és gyanút keltettek indítékaikat illetően. És az átlagos polgár sajnos nem lát át ezeken a fortélyokon.
Vegyük például az évről évre elhúzódó tömeges munkanélküliség problémáját. A „progresszív” szerint ez a gond a kapitalizmus természetéből fakad. A naiv nyilvánosság kész lenyelni ezt a magyarázatot. Az emberek nem veszik észre, hogy egy akadályozatlan munkaerőpiacon, amelyet sem a szakszervezeti nyomás, sem az állam által meghatározott minimálbérek nem manipulálnak, a munkanélküliség csak kis csoportokat érint rövid időre. A szabad kapitalizmusban a munkanélküliség egy viszonylag jelentéktelen, időleges jelenség; a munkanélküliség folyamatos eltűnésének tendenciája uralkodik. A gazdasági változások hozhatnak magukkal új munkanélküliséget. De a szabad munkaerőpiac által megállapított bérszinteken végül mindenki kap munkát, aki szeretne bért keresni. A munkanélküliség, mint tömeges jelenség, a „munkáspártinak” mondott állami rendeletek, illetve a szakszervezeti nyomás és kényszer következménye.
Ez a magyarázat semmiképp sem csak azokra a gazdaságtudósokra jellemző, akiket a „progresszívek” „reakciósnak” neveznek. Maga Karl Marx is teljesen meg volt győződve arról, hogy a szakszervezeteknek nem sikerülhet a bérszintek emelése minden munkás számára. A marxista doktrinerek sok éven át határozottan ellenezték a minimum bérszintek megállapítását. Az efféle rendeleteket ellentétesnek tartották a bérkeresők sokaságának érdekeivel.
Illúzió a hit, miszerint az állami kiadások munkát teremthetnek a munkanélküliek számára, azaz azoknak, akik a szakszervezetek vagy az állam politikája következtében nem kaphatnak munkát. Ha az állami kiadásokat nem-inflációs módszerekkel finanszírozzák, azaz vagy a polgárok megadóztatásával, vagy a nyilvánosságtól felvett hitelekkel, az egyik oldalon annyi munkahelyet pusztít el, amennyit a másikon megteremt. Ha inflációval finanszírozzák, azaz vagy a forgalomban levő pénz és bankjegyek növelésével, vagy a kereskedelmi bankoktól felvett hitelekkel, csak akkor csökkenti a munkanélküliséget, ha a pénzbérek lemaradnak a termékárak növekedése mögött, azaz csak akkor és csak addig, amíg a reál bérszintek zuhannak. Csak egy módja van azok reálbérének növelésének, akik szeretnének bért keresni: az új tőke fokozatos felhalmozása és a termelés technológiai módszereinek fejlesztése, amelyet az új tőke idéz elő. A munka igazi érdekei egybevágnak a tőke érdekeivel.
A gazdasági problémák megértésének e módja nem a többé-kevésbé egymástól elválasztott tények és számadatok válogatás nélküli asszimilációjából áll. Ellenkezőleg, az állapotok óvatos elemzéséből és vizsgálatából áll észszerű elmélkedés segítségével. Ami mindenek felett szükséges, az a józan ész és a logikai világosság. A fő szabály: menj egyenesen a dolgok legmélyére. Ne fogadj el felszínes magyarázatokat és megoldásokat. Használd gondolkodásod erejét és kritikai képességeidet.
Komoly baklövés lenne azt hinni, hogy a gazdasági tanulmányok javaslatának célja a különböző kormányok és pártok propagandájának helyettesítése egy másik márkájú propagandával. A propaganda a bürokrácia és a szocializmus egyik legnagyobb gonosza. A propaganda mindig a hazugságok, hibák és babonák propagandája. Az igazságnak nincs szüksége propagandára; önmagában is megáll. Az igazság karakterisztikus jellemzője az, hogy a valóság, azaz a létező és működő állapotok helyes reprezentációja, függetlenül attól, hogy valaki felismeri-e. Az igazság felismerése és megfogalmazása, mint olyan, minden hamisságnak az elítélése. Élteti az egyszerű tény, hogy igaz.
Tehát hadd folytassák a hamis próféták. Ne próbáld utánozni politikájukat. Ne próbáld, ahogy ők teszik, elhallgattatni és törvényen kívül helyezni a máshitűeket. A hazugok félik az igazságot, így el akarják nyomni annak kimondását. De az igazság szószólói saját igazukba helyezték a hitüket. Az igazmondás nem fél a hazugoktól. Elviseli a versenyüket. A propagandisták tovább terjeszthetik meséiket és tovább indoktrinálhatják a fiatalságot. Gyászosan elbuknak.
Lenin és Hitler nagyon jól tudták, miért pusztították el a gondolkodás, a beszéd és a sajtó szabadságát, és miért zárták le minden országhatárukat a külföldi eszmék behozatala elől. A rendszerük nem élhetett túl koncentrációs táborok, cenzorok és hóhérok nélkül. Legfőbb eszközük a GPU és a Gestapo volt.
Az államosítás és bürokratizáció brit bajnokai épp annyira tudják, hogy a szólásszabadság és a gondolatszabadság alatt nem érhetik el a céljaikat, mint a bolsevikok és a nácik.
Harold Laski professzor elég őszintén kijelentette, hogy korlátozni kell a Parlament hatalmát a szocializmusba való átmenet védelmezéséhez.1 Sir Stafford Cripps, a magukat liberálisnak nevezők kedvenc miniszterelnök-jelöltje, a „Tervezés és Engedélyezés Törvényt” javasolta, amelyet, miután átment a Parlamenten, nem lehet megvitatni, és még kevésbé eltörölni. Ez a törvény, amelyet nagyon általánosan kell megfogalmazni, és minden „részletet” a kabinetre kell hagyni, visszavonhatatlan hatalommal ruházná fel a kormányt. Parancsait és rendeleteit sosem kellene megfontolnia a Parlamentnek, és a bíróságokat sem kellene igénybe venni. Minden hivatalt „hűséges párttagok,” „közismerten szocialista nézeteket valló”2 emberek vezetnének. A brit „Papok és miniszterek tanácsa a köztulajdonlásért” röpiratban kijelenti, amelynek előszavát a bradfordi püspök írta, hogy a valódi és permanens szocializmus felállítása megköveteli, „minden lényeges ellenzék felszámolását, azaz politikailag inaktívvá tételét jogfosztáson, és ha szükséges, bebörtönzésen keresztül.” A Cambridge University professzora, Joan Robinson, aki a második Lord Keynes után a keynesi iskola vezetésében, nem kevésbé türelmetlen a szocializmus megvalósítására törekvő buzgóságában. Véleménye szerint „a szabadság fogalma csúszós.” Csak akkor „engedhető meg biztonsággal a szólásszabadság, amikor nincs komoly külső vagy belső ellenség.” Robinson asszony nem csak a független egyházaktól, egyetemektől, tanult társaságoktól és kiadóktól fél, hanem a független színházaktól és filharmóniai társulatoktól is. Az ilyen intézmények létét, állítja, csak akkor szabadna megengedni, „ha a rezsim elég biztosan áll ahhoz, hogy megkockáztassa a kritikát.”3 A brit kollektivizmus egy másik előkelő szószólója, J. G. Crowther pedig nem riad vissza az inkvizíció áldásának dicséretétől.4 Milyen kár, hogy a Stuartok nem élnek, hogy tanúi legyenek elveik győzedelmének!
A szocializmus legkiemelkedőbb támogatói hallgatólagosan bevallják, hogy tanaik és terveik nem állják ki a gazdaságtudomány kritikáját, és kudarcot vallanának a szabadság uralma alatt.
De mivel szerencsére még mindig maradt néhány szabad ország, még mindig van remény az igazság újjáélesztésére.
Lábjegyzetek
-
Laski, Democracy in Crisis (London, 1933), 87. o. Laski antidemokratikus eszméinek mesteri cáfolatáért lásd Rappard, The Crisis of Democracy (Chicago, 1938), 213-216. o. ↩
-
Lásd James Truslow Adams briliáns cikkét: "Planners See Where Planning Leads" (Barron's National Business and Financial Weekly, 1944. január 31. 3. o.) ↩
-
Joan Robinson, Private Enterprise or Public Control (Kézikönyv vitacsoportok számára, kiadta az English Universities Press Ltd. az ’Egyesület az állampolgári ismeretek oktatásáért’ számára) 13-14. o. Furcsa, hogy a füzet elején az egyesület kijelenti: „a demokráciát támogatjuk,” és hogy célja a polgárok oktatása „mások egyenlő jogai és szabadsága tiszteletére.” ↩
-
J. G. Crowther, Social Relations of Science (Macmillan, 1941.) 331., 333. o. ↩
