A gazdaságtudományok népszerűsítésének célja nem az, hogy minden embert gazdaságtudóssá tegyen. A terv az, hogy a polgárt felfegyverezze a közösségi élet polgári feladataira.
A kapitalizmus és a totalitarizmus közötti konfliktust, aminek végkimenetelén civilizációnk sorsa múlik, nem polgárháborúk és forradalmak fogják eldönteni. Ez az eszmék háborúja. A közvélemény fogja meghatározni a győzelmet és a bukást.
Ahol és amikor emberek találkoznak, hogy megvitassák községük, államuk vagy nemzetük dolgait, a közvélemény fejlődik és változik. A közvéleményt minden befolyásolja, amit mondanak vagy tesznek a vásárló és eladó, a munkaadó és munkavállaló, a hitelező és adós közötti tranzakció során. A közvéleményt formálják a képviselő-testületek, a bizottságok és tanácsok, az egyesületek és klubok vitái, a szerkesztőnek címzett levelek, az ügyvédek védőbeszédei és a bírók véleményei.
Ezekben a beszélgetésekben a szakértők előnyt élveznek a laikusokkal szemben. Mindig annak nagyobb az esélye, aki minden erőfeszítését kizárólag egy dolognak szenteli. Bár szaktudásuk nem feltétlen kimagasló, és sokszor minden bizonnyal nem okosabbak, mint az amatőrök, a szakemberek előnyeit élvezik. Vitaképességük és képesítésük felsőbbrendű. A találkozásra kipihent elmével és testtel érkeznek, nem fáradtan egy hosszú munkanap után, mint az amatőrök.
Na mármost, majdnem minden ilyen szakember a bürokratizmus és a szocializmus fanatikus támogatója. Mindenekelőtt ott van a kormány és a különböző pártok propagandahivatalainak megannyi alkalmazottja. Továbbá ott vannak a különböző oktatási intézmények tanárai, akik érdekes módon a bürokratikus, szocialista vagy marxi radikalizmus elismerését tartják a tudományos pontosság ismérvének. Ott vannak a „progresszív” újságok és magazinok szerkesztői és írói, a szakszervezeti vezetők és szervezők, végül pedig a tétlen, ambiciózus emberek, akik radikális nézetek kifejezésével szeretnének a címlapra kerülni. Az átlagos üzletember, jogász vagy bérkereső nem bír el velük.
A laikusnak talán sikerülhet zseniálisan bebizonyítania érvét. Hiába. Hiszen ellenfele, hivatala vagy tanszéke teljes méltóságába öltözve, visszakiáltja: „Ennek az úriembernek a hibáját rég felfedték a híres német professzorok, Mayer, Müller és Schmid. Csak egy idióta ragaszkodik ilyen elavult és elpusztított eszmékhez.” A laikus hitelét veszti a hallgatóság szemében, akik teljesen megbíznak a szakmai tévedhetetlenségben. Sosem hallotta ezeknek a kimagasló német professzoroknak a neveit. Tehát nem tudja, hogy könyveik egyszerű humbugok tele ostobasággal, és nem is érintették az általa felvetett problémát. Később talán megtudja. De az nem változtathatja meg a tényt, hogy helyben legyőzték.
Vagy a laikus okosan bemutathatja egy felvetett projekt megvalósíthatatlanságát. Ekkor visszavág a szakember: „Ez az úriember olyan műveletlen, hogy nem tudja, hogy a felvetett terv nagy sikerrel járt a szocialista Svédországban és a vörös Bécsben.” Laikusunkat ismét elhallgattatták. Honnan tudná, hogy majdnem minden Svédországról és Bécsről szóló angol nyelvű könyv propagandatermék, ami szörnyen eltorzítja a tényeket? Nem volt lehetősége megszerezni a helyes információt az eredeti forrásoktól.
A szakmai beszéd tetőpontja természetesen mindig a hivatkozás Oroszországra, a munkások és parasztok paradicsomára. Harminc éven át kizárólag megszállott kommunistáknak és az ideológiai szimpatizánsoknak engedélyezték a belépést Oroszországba. Beszámolóik kritikátlanul dicsőítik a Szovjeteket; néhányuk teljesen hazug, a többi pedig gyermeteg a hiszékeny naivitásában. Az egyik legmegnyugtatóbb tény, hogy néhány utazó Oroszországban levetette szovjetpárti nézeteit, otthonra visszatérve pedig kiadta kendőzetlen beszámolóját. De a szakemberek könnyen elvetik ezeket a könyveket azzal, hogy szerzőiket „fasisztának” nevezik.
Ami szükséges, az alkalmassá tenni a polgári vezetőket a találkozásra a bürokratizáció és államosítás hivatásos prédikátoraival. Reménytelen a bürokratizáció irányzatának megállítása egyszerűen a felháborodás kimutatásával és a régi szép idők nosztalgikus dicsőítésével. Ezek a régi napok nem voltak olyan jók, amilyennek pár öreg kortárs gondolja őket. Ami jó volt bennük az a fejlődési hajlamra való támaszkodásuk volt, ami az akadályozatlan piacgazdaság természetes része. Nem hittek az állam istenszerűségében. Ez volt dicsőségük.
Az átlagpolgár gazdasági kérdések iránti ellenszenvének legkárosabb következménye, hogy hajlandó kompromisszum-programot támogatni. Úgy tekint a kapitalizmus és a szocializmus közötti konfliktusra, mintha a tőke és a munka közötti civakodás lenne, melyben mindkettő magának követeli az egészet. Mivel ő maga nem felkészült a két oldal által megfogalmazott érvek kiértékelésére, úgy gondolja, igazságos megoldás lenne baráti egyezséggel véget vetni a vitának: mindkét igénylőnek meg kellene kapnia követelésének egy részét. Ennek köszönheti tekintélyét a vállalkozásba történő állami beavatkozás programja. Ne legyen se teljes kapitalizmus, se teljes szocializmus, hanem valami a kettő között, egy középút. Ez a harmadik rendszer, állítják támogatói, kapitalizmus legyen, az állami beavatkozás által szabályozva és fegyelmezve. De ez az állami beavatkozás nem egyenlő minden gazdasági tevékenység teljes állami irányításával; csupán a kapitalizmus pár igazán nem kívánatos duzzanatára korlátozódna anélkül, hogy teljesen elnyomná a vállalkozó tevékenységeit. Így egy olyan társadalmi rend fog kialakulni, ami állítólag olyan messze áll a teljes kapitalizmustól, mint a tiszta szocializmustól, és míg megtartja mindkét rendszer előnyeit, elkerüli hátrányaikat. Ma majdnem mindenki, aki nem a teljes szocializmust támogatja, emellett az intervencionista rendszer mellett áll, és minden kormány, ami nem nyíltan és őszintén szocialista, a gazdasági intervencionizmus politikáját támogatja. Manapság nagyon kevesen vannak, akik elleneznek minden beavatkozást az árakba, bérszintekbe, kamatokba és profitokba, és nem félnek kimondani, hogy a kapitalizmust és a szabad vállalkozást tartják az egyetlen működő rendszernek, ami hasznot hoz az egész társadalomnak és minden tagjának.
De a középmegoldás támogatóinak érvelése teljesen hibás. A szocializmus és a kapitalizmus közötti küzdelem nem két oldal közötti küzdelem a társadalmi hozadék nagyobb része felett. Így látni a dolgokat egyenlő a marxista tanok és más szocialisták tanainak teljes elfogadásával. A szocializmus ellenzői tagadják, hogy bármilyen osztály vagy csoport jobban járna a szocializmussal, mint a nyílt kapitalizmussal. Kétségbe vonják a tézist, miszerint a munkások jobban járnának egy szocialista rendszerrel, és következésképpen károsítja őket a kapitalizmus rendszer léte. Nem a vállalkozók és a tőkések önző érdekei miatt javasolják a kapitalizmust, hanem a társadalom minden tagja érdekében. A társadalom gazdasági szerveződésének nagy történelmi konfliktusát nem lehet úgy kezelni, mint két üzletember, akik egy adag pénz felett vitatkoznak; nem lehet megoldani a különbség elfelezésével.
A gazdasági intervencionizmus egy önpusztító politika. Az egyéni rendeletek, amelyeket alkalmaz, nem érik el a kitűzött eredményeket. Olyan állapotot eredményeznek, ami – a támogatói szempontjából – sokkal nemkívánatosabb, mint az előző állapot, amit meg kívántak változtatni. A dolgozni kívánók évről évre elhúzódó munkanélkülisége, a monopóliumuk, a gazdasági válságok, a gazdasági erőfeszítések produktivitásának általános korlátozása, a gazdasági nacionalizmus és a háború a vállalkozásba történő állami beavatkozás elkerülhetetlen következményei, ahogy azt a harmadik megoldás támogatói javasolják. Az összes baj, amiért a szocialisták a kapitalizmust hibáztatják, pontosan ennek a szerencsétlen, „progresszívnek” vélt politikának a következménye. A katasztrofális események, amelyek kapóra jönnek a radikális szocialistáknak, azok eszméinek következményei, akik azt mondják: „Nem vagyok a kapitalizmus ellen, de…” Az ilyen emberek gyakorlatilag nem többek az államosítás és teljes bürokratizmus szívritmusszabályzóinál. Tudatlanságuk katasztrófát nemz.
A munkamegosztás és a szakosodás a civilizáció karakterisztikus jellemzői. Nélkülük az anyagi gazdagság és a szellemi fejlődés lehetetlen volna. A tudósok, a gondolkodók és a kutatómunkások egységes csoportja a munkamegosztás eredménye, mint ahogy minden más csoport szakember is. A gazdaságtudományok további fejlődése a jövőben úgyszintén olyan emberek vívmánya lesz, akik minden igyekezetüket ennek a feladatnak szentelik.
De végzetes hiba lenne, ha a polgárok kizárólag a szakemberekre hagynák a gazdasági tanulmányok művelését. Mivel napjaink politikájának fő kérdései lényegében gazdaságiak, egy ilyen lemondás a polgárok hatalmának teljes feladását jelentené a szakemberek javára. Ha a szavazók vagy egy parlament tagjai a szarvasmarha-betegség megelőzéséről vagy egy hivatali épület felépítéséről szóló problémákkal szembesülnek, a részletek megvitatását a szakemberekre hagyhatják. Az ilyen állatorvosi vagy mérnöki kérdések nem avatkoznak bele a társadalmi és politikai élet alapjaiba. Fontosak, de nem elsődlegesek és létfontosságúak. De ha nem csak a tömegek, hanem választott képviselőik nagyrésze is kijelenti: „Ezeket a monetáris kérdéseket csak szakemberek fogják fel; nem vagyunk hajlandóak tanulmányozni őket; ebben az ügyben bíznunk kell a szakemberekben,” uralmukat gyakorlatilag a szakembereknek adják. Nem számít, hogy törvényhozói hatalmukat formálisan is átruházzák-e vagy sem. Így vagy úgy, felülmúlják őket a szakemberek. A bürokratákhoz kerül az irányítás.
Az átlagpolgár hibát vét, amikor arról panaszkodik, hogy a bürokraták elbitorolták a hatalmat; ő maga és képviselői mondtak le uralmukról. Az alapvető közgazdaságtani problémákkal szemben tanúsított tudatlansága tette felsőbbrendűvé a hivatásos szakembert. Minden technikai és törvénykezési jogszabályrészlet ráhagyható és rá is hagyandó a szakértőkre. De a demokrácia kivitelezhetetlenné válik, ha a kiemelkedő polgárok, a közösség intellektuális vezetői nem képesek saját véleményük megalkotására a társadalmi, gazdasági és politikai elvekről. Ha a polgárok a bürokratikus szakemberek intellektuális hegemóniája alatt állnak, a társadalom két kaszttá szakad: az uralkodó szakemberekre – a brahminokra – és a hiszékeny polgárságra. Aztán felbukkan a zsarnokság, akármi is legyen az alkotmány és a törvények megfogalmazása.
A demokrácia önrendelkezést jelent. Hogyan rendelkezhetnek az emberek a saját ügyeikről, ha túl közömbösek ahhoz, hogy saját gondolkodásukon keresztül független ítéletre jussanak az alapvető politikai és gazdasági problémákat illetően? A demokrácia nem egy termék, amit az emberek gond nélkül élvezhetnek, hanem egy kincs, amit fáradhatatlan erőfeszítéssel minden nap meg kell védeni és újra meg kell hódítani.
