3. A „progresszívek” nézetei a bürokráciáról

A bürokratizmus „progresszív” kritikusai támadásaikat elsősorban a nagyvállalatok bürokratizációja ellen irányítják. Érvelésük így hangzik:

„A múltban a vállalatok viszonylag aprók voltak. A vállalkozó abban a helyzetben volt, hogy felmérje vállalata minden részét és oldalát, és képes volt minden döntést személyesen meghozni. Ő volt minden befektetett tőke – vagy legalábbis annak legnagyobb részének – tulajdonosa. Életbevágóan fontos volt számára vállalkozásának sikere. A vállalkozó tehát a legjobb képességei szerint arra törekedett, hogy szervezete a lehető leghatékonyabb legyen, és hogy elkerülje a pazarlásokat.”

„De a gazdasági koncentráció megállíthatatlan irányzatával az állapotok radikálisan megváltoztak. Ma az egész látképet nagyvállalatok uralják. A távollevő tulajdonlást látjuk; a törvényes tulajdonosok, a részvényesek semmilyen módon nem szólhatnak bele a vállalatvezetésbe. A feladat hivatásos ügyintézőkre hárult. A vállalatok olyan hatalmasok, hogy feladataikat és tetteiket osztályok és ügyintézési részlegek között kell elosztaniuk. Az ügyintézés szükségszerűen bürokratikussá válik.”

„A szabad vállalkozás mai bajnokai romantikusok, mint a középkori műalkotások dicsőítői. Hatalmasat tévednek, amikor a mamutvállalatokat azokkal a tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek egyszer a kis- és középvállalkozások érdemei voltak. Fel sem merül a nagy aggregátumok kisebb egységekre bontása. Épp ellenkezőleg, továbbra is a gazdasági hatalom egyre nagyobb összpontosulása fog uralkodni. A monopolizált nagyvállalatok merev bürokratizmusba tömörülnek. A menedzserek, kik senkinek nem tartoznak felelősséggel, öröklődő arisztokráciává válnak; a kormányok pusztán egy mindenható üzleti klikk bábjává fognak válni.”

„Elengedhetetlen, hogy állami beavatkozással megzabolázzák ennek a menedzseri oligarchiának a hatalmát. Alaptalanok az állami szabályozás ellen szóló panaszok. A dolgok jelenlegi állása szerint két döntési lehetőség áll előttünk: egy felelőtlen menedzseri bürokrácia uralma, vagy a nemzet kormányának uralma.”

Nyilvánvaló az ilyesfajta érvelés apologetikus jelleme. Az állami bürokratizmus elterjedése elleni általános kritikára a „progresszívek” és a New Deal-pártiak úgy válaszolnak, hogy a bürokrácia egyáltalán nem korlátozódik a kormányra. A bürokrácia egy egyetemes jelenség, amely jelen van mind a vállalatokban, mind a kormányban. Legszéleskörűbb oka „a szervezet hatalmas mérete.”¹ Így tehát elkerülhetetlen gonosz.

Ez a könyv annak a feltárására törekszik, hogy egyetlen nyereségre törekvő vállalkozás – függetlenül attól, mennyire hatalmas – sem hajlamos bürokratikussá válni mindaddig, amíg a vezetőség kezeit nem köti meg az állami beavatkozás. A bürokratikus merevségre irányuló hajlam nem a vállalkozások evolúciójának természetes része. Ez a ridegség a vállalkozásba történő állami beavatkozás következménye. Olyan politika következménye, amelyet arra terveztek, hogy eltörölje a profit szerepét a társadalom gazdasági szerveződésének keretrendszeréből.

Ezekben a bevezető gondolatokban kizárólag egy nézőponttal szeretnénk foglalkozni a vállalatok növekvő bürokratizálódásával kapcsolatos népszerű panaszok közül. A bürokratizációt, mondják az emberek, „a kompetens, hatékony vezetőség hiánya” okozza. A „kreatív vezetőség” az, amire szükség van.

A vezetőség hiányáról panaszkodni a politikai ügyekben a diktatúra összes hírnökének karakterisztikus jellemzője. A szemükben a demokratikus kormány legfőbb hibája az, hogy képtelen nagy Führereket és Duce-kat produkálni.

Az üzleti szférában a kreatív vezetőség a termelés és elosztás folyamatának a kínálat és kereslet változó feltételeihez való igazodásban, illetve a technikai fejlesztések gyakorlati célokra való adaptációjában ölt testet. Az a nagy üzletember, aki több, jobb és olcsóbb terméket termel, aki, mint a fejlődés úttörője, eddig ismeretlen vagy megfizethetetlen árucikkeket és szolgáltatásokat biztosít embertársai számára. Vezetőnek nevezhetjük, mert kezdeményező ereje és tevékenysége vetélytársait vagy teljesítménye utánzására, vagy visszavonulásra kényszeríti. Kimeríthetetlen találékonysága és az innováció iránti szerelme az, ami megakadályoz minden üzleti egységet, hogy tétlen bürokratikus rutinba korcsosuljon. Személyében testesíti meg a fáradhatatlan lendületet és fejlődést, amely a kapitalizmusban és a szabad vállalkozásban rejlik.

Minden bizonnyal túlzás, hogy hiányoznak az efféle kreatív vezetők napjaink Amerikájában. Mindmáig él és tevékeny az Amerikai üzleti élet sok régi hőse. Kényes ügy volna véleményt formálni a fiatalabb emberek kreativitásáról. Valamennyi időbeli távolság szükséges a teljesítményük helyes kiértékeléséhez. Egy igazi zsenit nagyon ritkán ismernek el kortársai.

A társadalom semmivel nem képes hozzájárulni a találékony emberek szaporításához. Egy kreatív zsenit nem lehet kiképezni. A kreativitást nem tanítják az iskolák. A zseni pontosan az az ember, aki ellenszegül minden iskolának és szabálynak, aki letér a rutin tradicionális útjáról és új ösvényeket nyit meg eddig elérhetetlen földeken át. A zseni mindig tanár, soha nem diák; mindig önerőből sikeres. Semmit nem köszönhet a hatalmon levők szívességének. Másrészről viszont az állam előidézhet olyan állapotokat, amik megbénítják a kreatív szellem erőfeszítéseit és megakadályozzák őt abban, hogy hasznos szolgáltatásokat nyújtson a közösségnek.

Ez a helyzet ma az üzleti szférában. Tekintsünk kizárólag egy példára, a jövedelemadóra. A múltban egy találékony újonc belevágott egy új projektbe. Egyszerű kezdet volt; ő szegény volt, alaptőkéje kicsi volt és javarészét kölcsönözte azt. Amikor elérkezett a kezdeti siker, nem növelte fogyasztásait, hanem ismét befektette nyeresége jóval nagyobb részét. Így tehát gyorsan nőtt vállalkozása. Vezetővé vált területén. Veszélyeztető versengése a vén, gazdag cégeket és a nagyvállalatokat arra kényszerítette, hogy vállalatvezetésüket az ő beavatkozása által előidézett feltételekhez igazítsák. Nem voltak képesek figyelmen kívül hagyni őt, hogy bürokratikus hanyagságba merüljenek. Arra kényszerültek, hogy éjt nappallá téve védekezzenek az ilyen veszélyes újítók ellen. Ha nem voltak képesek olyan embert találni saját vállalatuk irányításához, aki fel tudja venni a versenyt az újonnan érkezővel, egyesíteniük kellet vállalkozásukat az övével és meg kellett hajolniuk vezetése előtt.

De ma a jövedelemadó elnyeli az efféle újonc nyereségének legalább 80 százalékát. Képtelen tőkét felhalmozni; képtelen növelni vállalkozását; üzlete sosem válik nagyvállalattá. Nem jelent veszélyt a vén érdekcsoportokra. Az öreg cégek és társaságok máris jelentős tőkével rendelkeznek. A jövedelem- és társasági adók megakadályozzák őket abban, hogy több tőkére tegyenek szert, míg azok megakadályozzák az újoncot, hogy bármennyi tőkére tegyen szert. Arra kárhoztatott, hogy örökké kisvállalat maradjon. A már létező vállalatok védelmezve vannak a találékony újoncok veszélyétől. Nem fenyegeti őket a verseny. Tulajdonképpeni privilégiumot élveznek mindaddig, amíg megelégednek azzal, hogy üzletüket a tradicionális úton és a tradicionális méretben tartsák.² A további fejlődés természetesen akadályba ütközik. A nyereségük folyamatos, adók általi lecsapolása lehetetlenné teszi, hogy saját tőkéjükből növeljék vállalkozásukat. Innen fakad tehát a merevségre irányuló hajlam.

Mindegyik országban úgy írtak minden adótörvényt, mintha az adók legfőbb célja az új tőke felhalmozásának, valamint az általa elérhető fejlesztéseknek a megakadályozása volna. Ugyanez a tendencia ölt teste a politika számos másik ágában is. A „progresszívek” nagyon célt tévesztenek, amikor a kreatív üzleti vezetőség hiánya miatt panaszkodnak. Nem az emberek hiányoznak, hanem az intézmények, amelyek megengednék nekik tehetségük hasznosítását. A modern politika épp úgy az újítók kezeinek megkötését eredményezi, mint a középkori céhrendszer.

Lábjegyzetek

1. Marshall E. Dimock és Howard K. Hyde, Bureaucracy and Trusteeship in Large Corporations, TNEC Monograph 11, 36. o. ↩

2. Ez nem egy esszé az adóztatás társadalmi és gazdasági következményeiről. Tehát nem szükséges beszélnünk az örökösödési adó következményeiről, aminek hatása már évek óta érezhető ebben az országban, míg a jövedelemadó fentebb leírt hatásai új keletű jelenségek. ↩