Egy modern nagyvállalat személyzete néha több százezer ügyintézőt és munkást foglal magába. Ők egy roppant differenciált szervet alkotnak a vezérigazgatótól vagy elnöktől kezdve egészen a takarítónőkig, a hírnökökig és a tanoncokig. Egy ilyen hatalmas szerv kezelése számos problémát felvet. Viszont ezek a problémák megoldhatók.
Függetlenül attól, milyen nagy a vállalat, a központi irányítás kizárólag részlegekkel, osztályokkal, ágakkal és leányvállalatokkal foglalkozik, amelyek szerepe pontosan meghatározható a statisztikák és számlák által biztosított bizonyítékokból. Természetesen a könyvviteli számlák nem mutatják meg mindig, mi lehet a baj egy részleggel. Csak azt mutatják, hogy valami baj van, hogy nem kifizetődő, és vagy reformálni kell, vagy meg kell szüntetni. Felfedik minden részleg pénzben kifejezett értékét. És a piacon kizárólag a pénzben kifejezett érték számít. A fogyasztók könyörtelenek. Sosem azért vásárolnak, hogy megsegítsenek egy kevésbé hatékony termelőt, és megvédjék őt a jobb vállalatvezetés elmulasztásának következményeitől. A lehető legjobb kiszolgálást szeretnék. A kapitalista rendszer tevékenysége pedig a vállalkozót a fogyasztók parancsainak való engedelmeskedésre kényszeríti. Nem áll hatalmában jutalmakat osztogatni a fogyasztó kárára. Saját tőkéjét pazarolná el, ha pénzét ilyen célokra használná. Egyszerűen senkinek sem fizethet többet annál, amennyit a termék eladása során realizálhat.
Ugyanaz a kapcsolat hatja át az egész üzleti hierarchiát, ami a vezérigazgató és közvetlen alárendeltjei, a különböző részlegek vezetői között él. Minden részlegvezető ugyanazon elv szerint értékeli közvetlen alárendeltjeit, ami alapján a vezérigazgató értékeli őt, a műszakvezető pedig hasonló módszereket használva értékeli ki az ő alárendeltjeit. Az egyetlen különbség az, hogy az alsóbb egységek egyszerűbb körülményei között nem szükségesek összetett könyvviteli eljárások minden ember pénzben kifejezett értékének meghatározásához. Nem számít, hogy darabszám vagy órák alapján fizetik a béreket. Hosszútávon a munkás sosem kaphat többet annál, amennyit a fogyasztó enged.
Egy ember sem tévedhetetlen. Sokszor előfordul, hogy egy felettes hibázik egy alárendelt megítélése során. Aki ilyesfajta hibát követ el, saját sikerének esélyeit rontja. Épp annyira károsítja saját érdekeit, mint az emberekét, akik hatékonyságát alábecsülte. Mivel ez a helyzet, semmi szükség a munkavállalók különleges védelmére a munkaadók vagy a munkaadók meghatalmazottjainak önkényessége ellen. A személyzettel kapcsolatos önkényesség egy akadályozatlan profitrendszerben olyan sérelem, ami az elkövetőt sérti.
Egy akadályozatlan piacgazdaság alatt minden egyén teljesítményének megítélése elkülönül bármilyen személyes megfontolástól, így tehát nincs hatással az ítéletre sem előítélet, sem rosszallás. A piac a termék felett, nem a termelők felett hoz ítéletet. A termelő megítélése automatikusan a terméke megítéléséből fakad. Minden munkatársat a termékek és szolgáltatások termelési folyamatához adott hozzájárulásának értéke alapján értékelnek. A fizetések és a bérek nem önkényes döntéseken múlnak. A munkaerőpiacon minden mennyiségű és minőségű munkát az alapján a mennyiség alapján áraznak, amennyit a fogyasztók készen állnak fizetni a termékekért. Nem szívesség a munkaadó részéről béreket és fizetéseket adni, hanem egy üzleti tranzakció, egy termelési tényező megvásárlása. A munkaerő ára egy piaci jelenség, amelyet a termékekre és szolgáltatásokra vonatkozó fogyasztói kereslet határoz meg. Gyakorlatilag minden munkáltató örökké olcsóbb munkaerőt keres, és minden munkavállaló magasabb bérezésű állást.
Az a tény, hogy a munkaerő a kapitalizmus alatt egy árucikk, és adják és veszik, mint egy árucikket, felszabadítja a bérkeresőt minden személyes függéstől. Mint a tőkések, a vállalkozók és a gazdák, a bérkereső is a fogyasztó önkényétől függ. De a fogyasztók választásait nem érdeklik a termelésben résztvevő személyek; őket dolgok, nem pedig emberek érdeklik. A munkavállaló nincs abban a helyzetben, hogy kivételezzen, vagy előítéletek alapján döntsön a személyzetről. Amennyiben így cselekszik, a tett maga elhozza a büntetést.
Ez az a tény, nem pedig az alkotmányok vagy jognyilatkozatok, ami a bérkeresőket egy akadályozatlan kapitalista rendszerben szabad emberré teszi. Fogyasztói szerepükben szuverének, termelőként pedig, mint minden más polgár, feltétel nélkül a piac törvényeinek vannak alárendelve. Nem kockáztatják saját helyzetüket egy termelési tényező, nevezetesen saját erőfeszítésük árusításakor a piacon, piaci áron bárkinek, aki kész annak megvásárlására. Nem köszönettel és behódolással, hanem egy meghatározott mennyiségű és meghatározott minőségű munkával tartoznak munkaadójuknak. Másrészről pedig a munkaadó nem szimpatikus embereket keres, akiket kedvel, hanem hatékony munkásokat, akik érdemesek a pénzre, amit fizet nekik.
A kapitalista kapcsolatok közömbössége, racionalitása és objektivitása természetesen nem egyforma mértékű a teljes üzleti szférában. Minél közelebb kerül az ember a fogyasztóhoz a tevékenysége során, annál több személyes tényező avatkozik be. A szolgáltatási ágakban néhány esetben szerepet játszik a szimpátia és az ellenszenv; a kapcsolatok „emberibbek.” A kapitalizmus makacs doktrinerjei és hajthatatlan provokátorai ezt készséggel előnynek neveznék. Valójában ez korlátozza egy üzletember és munkavállalói személyes szabadságát. Egy kis bolt tulajdonosa, egy fodrász, egy kocsmáros vagy egy színész nem fejezheti ki olyan szabadon politikai vagy vallásos meggyőződését, mint egy pamutszövöde tulajdonosa vagy egy acélipari munkás.
De ezek a tények nem érvénytelenítik a piacgazdaság általános jellemzőit. A piacgazdaság egy rendszer, amely minden embert automatikusan a szuverén fogyasztóknak, azaz embertársainak nyújtott szolgáltatásai alapján értékel.
