Néhány elméleti szakember azt állítja, hogy egy szabadpiaci pénzügyi rendszer nem volna bölcs választás, mivel nem „rögzítené az árszintet,” azaz a pénzegység árát. Szerintük a pénznek egyfajta rögzített mérőrúdnak kell lennie, ami sosem változik. Tehát rögzíteni kell az értékét vagy a vásárlóerejét. Mivel a pénz ára kétségkívül ingadozna egy szabad gazdaságban, az állami beavatkozásnak felül kell írnia a szabadságot a stabilitás biztosítása érdekében.1 Ez a stabilitás igazságos volna például az adósoknak vagy a hitelezőknek, akik így biztosan ugyanakkora vásárlóerejű dollárokat vagy aranyunciákat fizetnek vissza, mint amennyit kölcsön vettek.
Viszont ha a hitelezők és az adósok fedezni kívánják magukat a vásárlóerő jövőbeli változása ellen, azt nagyon egyszerűen megtehetik a szabadpiacon. Amikor megkötik a szerződéseiket, megegyezhetnek, hogy a visszafizetés egy olyan pénzösszegben történik, amit hozzáigazítanak valamiféle közösen elfogadott, a pénz értékváltozását követő indexszámhoz. A stabilizátorok régóta ilyen intézkedésekért küzdenek, viszont furcsa módon a hitelezők és kölcsönzők, akik elméletileg a stabilitás legnagyobb haszonélvezői, ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. Tehát akkor az államnak az emberekre kell kényszerítenie bizonyos „hasznokat,” miután ők szabadon elutasították azokat? Úgy néz ki, hogy az üzletemberek sokkal inkább megbíznak saját piaci előrejelzéseikben ebben a megváltoztathatatlanul bizonytalan világban. Végtére is a pénz ára nem különb a piacon található bármelyik másik szabad árnál. Ha más javak árai megváltozhatnak az egyének kereslete következtében, akkor a monetáris ár miért nem?
A mesterséges stabilizáció igazából súlyosan eltorzítaná és akadályozná a piac működését. Mint ahogy arra rámutattunk, az embereket ez elkerülhetetlenül megakadályozná abban, hogy módosítsák az általuk birtokolt készpénz reálértékét; nem volna lehetőség a birtokolt pénzmennyiség megváltoztatására az árak viszonylatában. Továbbá a megnövekedett életszínvonal a tőkebefektetés gyümölcseként száll a közösségre. A megnövekedett termelékenység csökkenti az árakat (és a költségeket), tehát szétosztja a szabad vállalkozás gyümölcsét az egész társadalomban, emelve minden fogyasztó életszínvonalát. Az árszintek erőszakos megemelése megakadályozza a magasabb életszínvonal elterjedését.
Röviden, a pénz nem egy „rögzített mérőeszköz.” A pénz egy árucikk, amely csereeszközként szolgál. A vásárlói igényekre válaszoló értékrugalmasság épp olyan fontos és épp olyan hasznos, mint a piac bármilyen másik szabad árazása.
Lábjegyzetek
-
Az ezen a ponton lényegtelen, hogy ezt miként tenné az állam. Ez lényegében a pénzkínálat államilag irányított megváltoztatásával járna. ↩
