Az új nemzetközi pénzügyi rend az Egyesült Államokban fogant és valósult meg egy nemzetközi pénzügyi konferencián Bretton Woodsban, New Hampshire Államban 1944 közepén, amit a Kongresszus 1945 júliusában hagyott jóvá. Míg a Bretton Woods rendszer sokkal jobban működött, mint a '30–as évek katasztrófája, valójában az 1920–as évek aranydeviza–rendszerének kiújulásaként működött, és – mint a húszas éveknek – ennek is meg voltak számlálva a napjai.
Az új rendszer lényegében az 1920–as évek aranydeviza–rendszere volt, mindössze a dollár alaposan kiszorította az angol fontot, mint „kulcsvalutát.” Ezúttal a dollár – egy arany uncia 1/35 értékén – töltötte be az egyetlen kulcsvaluta szerepét. A másik különbség a 20–as évekhez képest az volt, hogy az amerikai lakosság többé nem válthatta aranyra dollárjait; ehelyett az 1930–as rendszer folytatódott: a dollárt kizárólag külföldi államok és jegybankok válthatták aranyra. Más szóval magánszemélyeknek nem, csakis államoknak adatott meg az a kiváltság, hogy a világ aranypénzére váltsák dollárjukat. A Bretton Woods rendszerben az Egyesült Államok halmozta piramisszerűen a dollárt (papírpénz és banki betétek formájában), arra az aranytartalékra, amelyhez csak idegen államok férhettek hozzá. Mindeközben minden más állam dollárt tartott legfőbb tartalékvalutaként, és arra tornyozta fel saját valutáját. És miután az Egyesült Államok hatalmas aranytartalékkal kezdte a háború utáni időszakot (hozzávetőleg 25 milliárd dollár értékű arannyal), bőven volt hely piramisosat játszani a dollárra szóló követelések felhalmozásával. Ez a rendszer egy jó darabig „működőképes” volt, mivel a világ többi valutája a Második világháború előtti paritáson érkezett az új rendszerbe, amelyeknek többsége így magasan túlértékelt volt. Az inflálódott angol font például 4.86 dolláros értékkel tért vissza, noha jóval kevesebbet ért a piaci vásárlóerejét tekintve. Mivel a dollárt mesterségesen alulértékelték, más valutákat pedig 1945–ben felértékeltek, a dollár szűkössé vált, és a világ úgynevezett dollárhiányban szenvedett, amit az amerikai adófizetőknek kellett csillapítaniuk külföldi segélyekkel. Röviden, a gyanútlan amerikai adófizetőnek kellett finanszíroznia az exporttöbbletet, ami az alulértékelt amerikai dollárból fakadt, külföldi segélyek formájában.
Az inflációnak viszont tágas tér jutott, mielőtt elérkezett a büntetés órája, az Egyesült Államok pedig belevágott a háború utáni, folyamatos pénzügyi inflációs politikájába, amit azóta is vígan űz. A korai 50–es évekre a folyamatos amerikai infláció kezdte megfordítani a nemzetközi kereskedelem hullámait. Ugyanis amíg az Egyesült Államok inflációs és hitelexpanziós politikát folytatott, addig a jelentősebb Európai kormányok – többen az osztrák iskola pénzügyi tanácsadóinak befolyására – a viszonylagosan „szilárd pénz” politikáját folytattak (pl: Nyugat–Németország, Svájc, Franciaország, Olaszország). A jelentős inflációt magának tudható Angliát arra kényszerítette dollártartalékainak kiáramlása, hogy egy realisztikusabb szintre leértékelje a fontot (egy ideig hozzávetőleg 2.40 dollárt ért). Mindez – Európa és később Japán megnövekedett termelékenységével kombinálva – az Egyesült Államok folyamatos fizetési mérleg hiányához vezetett. Az Egyesült Államok inflációja egyre nagyobb lett, ahogyan teltek az 1950–es és 60–as évek, mind abszolút értelemben, mind Japánhoz és Nyugat–Európához viszonyítva. Azonban már rég eltűnt a klasszikus aranystandard inflációt – különösen az amerikai inflációt – korlátozó mechanizmusa. A Bretton Woods játékszabályai biztosították, hogy Nyugat–Európa dollár-tartalékokat halmozzon fel, sőt, arra alapozva növelje saját pénz– és hitelkínálatát.
Ám ahogyan az 50–es és 60–as évek folytatódtak, Nyugat–Európa szilárdabb pénzű országai (és Japán) kezdtek belefáradni abba, hogy egyre inkább túlértékelt dollárok felhalmozására kényszerülnek, a kezdeti alulértékeltséggel szemben. Ahogyan a dollár vásárlóereje, azaz igazi értéke esett, kezdett egyre nemkívánatosabb lenni a külföldi kormányok szemében. Azonban be voltak zárva egy rendszerbe, ami egyre inkább rémálomba fordult. Az amerikaiak pusztán megvetéssel és nyers elutasítással reagáltak az európaiak panaszaira – a panaszok élén Franciaországgal és DeGaulle fő pénzügyi tanácsadójával, a klasszikus aranystandardot támogató közgazdásszal, Jacques Rueffel. Az amerikai politikusok és közgazdászok egyszerűen kijelentették, hogy Európának a dollárt kell használnia valutájául, és hogy semmit nem tehetnek a dollár növekvő problémáival szemben, tehát az Egyesült Államok jókedvűen inflálhatott, „nagyvonalúan eltekintve” saját tetteinek nemzetközi pénzügyi következményeitől.
Ám Európának még törvényesen lehetőségében állt aranyra váltani a dollárjait, 35 dollár/uncia árfolyamon. És ahogyan a dollár egyre túlértékelődött az erős valutákhoz és az aranyhoz viszonyítva, az európai kormányok egyre többször éltek ezzel a lehetőségükkel. Az aranystandard fékrendszere ismét hasznossá vált; így az arany fokozatosan kifelé áramlott az Egyesült Államokból a korai 50-es évektől két évtizeden keresztül, amíg az Egyesült Államok aranykészlete ezalatt a periódus alatt több mint 20 milliárdról 9 milliárdra csappant. Miként volt képes az Egyesült Államok mégis fenntartani az ígéretét a dollárok aranyra váltására, ami a Bretton Woods–i rendszer alapját jelentette, a dollár folytatódó inflációja és egy fogyatkozó aranykészlet mellett? Ezek a problémák nem lassították le a dollár folyamatos inflációját, és nem változtatták meg az Egyesült Államok „nagyvonalú eltekintés” politikáját, ami a 60–as évek végére nem kevesebb, mint 80 milliárd nemkívánatosan felhalmozódott dollárt eredményezett Európában (amelyek Eurodollárokként váltak ismertté). Hogy megpróbálják megállítani az európai dollár aranyra váltását, az Egyesült Államok intenzív politikai nyomást gyakorolt az európai kormányokra; hasonlóan ahhoz, ám jóval nyomatékosabban, ahogyan az angolok 1931–ig győzködték a franciákat, hogy ne váltsák be a fontjaikat.
De a gazdaság törvényei, ha lassan is, de mindig utolérik az államokat, és így történt ez az inflációittas Egyesült Államok kormányával is a 60–as évek végére. A Bretton Woods–i aranydeviza–rendszer – amit az amerikai politikai és gazdasági elit örökkévalónak és kikezdhetetlennek nevezett – 1968–ra sebes bomlásnak indult.
