A Smithsoni Egyezmény, amelyet Nixon elnök „a világtörténelem legnagyobb pénzügyi egyezményeként” magasztalt, még az 1920–as aranydeviza–rendszernél és Bretton Woodsnál is ingatagabb és gyengébb volt. Az országok ismét felesküdtek valutáik árfolyamának rögzítésére, csak épp most arany, vagy bármiféle globális valuta fedezete nélkül. Továbbá a dollárhoz viszonyítottan alulértékelve rögzítették számos európai valuta árfolyamát. Az Egyesült Államok csak kis mértékben értékelte le a dollárt, amit hivatalosan 38 dollár/uncia arany értéken határozott meg. Bár ez apró és megkésett, mégis jelentős változtatás volt abból a szempontból, hogy megszegte a hivatalos amerikai nyilatkozatok végtelen sorozatát, amelyek felesküdtek, hogy mindörökké fenntartják a 35 dolláros rátát. Ezzel hallgatólagosan beismerték, hogy a 35 dolláros árfolyam nem volt kőbe vésve.
Bár a valuták széles sávban lebeghettek, a rögzített árfolyamok rendszere – globális csereeszköz híján – elkerülhetetlenül gyors megsemmisülésre volt ítélve. Ez kiváltképp igaz volt annak fényében, hogy a pénz és az árak amerikai inflációja, a dollár zuhanása, és a fizetési mérleg deficitje továbbra is korlátlanul tombolt.
Az eurodollárok felduzzadt kínálata, a vég nélküli inflációval és az aranyfedezet eltörlésével kombinálva egészen kétszáztizenöt dollár/unciára emelte az arany szabadpiaci árát. És ahogyan a dollár túlértékeltsége, illetve az európai és Japán stabil valuták alulértékeltsége egyre nyilvánvalóbbá vált, a dollár végre darabokra hasadt a világpiacon 1973 februárjának és márciusának pánikkal fűtött hónapjaiban. Nyugat–Németország, Svájc, Franciaország, és a többi, stabil valutával rendelkező ország számára lehetetlenné vált, hogy tovább vásárolják a dollárt, hogy megtámogassák az alulértékelt rögzített árfolyamokat. Alig több mint egy év kellett ahhoz, hogy az aranyfedezet nélküli, rögzített árfolyamok Smithsoni rendszerét darabokra zúzzák a gazdasági valóság kősziklái.
