A központi bank megalapítása eltörli banki hitelexpanziót korlátozó fékeket és ellensúlyokat, és működésbe hozza az inflációs motort. Viszont még így sem szüntet meg minden korlátot. Még mindig ott van maga a központi bank, mint akadály. Elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy az emberek megrohamozzák a központi bankot. Egy sokkal rettentőbb veszély, hogy elveszhet és idegen nemzetek karmába kerülhet az arany. Mivel ahogy expanziós politikájának következtében minden bank elveszítheti aranyát más, nem expanziós bankok ügyfelei által, úgy az egyik ország monetáris expanziója is okozhat aranyveszteséget más országok polgárai által. A gyorsabban infláló országokat az aranyuk elvesztése és a bankrendszer felé támasztott beváltási követelések veszélyezteti. A 19. századi ciklusok klasszikus folyamata a következő volt: egy ország jegybankja megnövelte a hitelkínálatot, és ahogyan az új pénz a belföldi ügyfelektől a külföldi ügyfelekhez áramlott, a külföldiek megpróbálták aranyra váltani a valutát. Végül a központi banknak megálljt kellett parancsolnia és hitelkorlátozást kellett kikényszerítenie a pénzügyi rendszer megmentése érdekében.
Kizárólag egyféleképp kerülhetők el a külföldről érkező beváltási követelések: a központi bankok közötti együttműködéssel. Ha mindegyik központi bank megegyezik egy nagyjából hasonló ütemű inflációban, akkor egy ország sem veszítene aranyat egy másik által, és az egész világ, együttműködve, majdhogynem határtalanul tudna inflálni. Viszont mivel mindegyik állam igen erősen ragaszkodik saját hatalmához és érzékeny a külső nyomásra, az ilyen díszlépésben menetelő együttműködés egyelőre teljesen lehetetlennek bizonyult. A legszorosabban megközelítő próbálkozás az 1920–as évekbeli amerikai Federal Reserve egyezmény volt, ami ösztönözte a belföldi inflációt, hogy segítse Nagy–Britanniát, és megelőzze, hogy az Egyesült Államokba áramoljon az angol arany
A huszadik század során az államok, saját inflációjuk megfékezése helyett szimplán „letértek az aranystandardról,” amikor hatalmas méretű aranykövetelésekkel találták szembe magukat. Ez természetesen biztosítja azt, hogy a központi bank nem tud bedőlni, hiszen onnantól bankjegyei válnak az alapértelmezett pénzzé. Röviden, az állam végül megtagadta az adóssága megfizetését, és gyakorlatilag a bankrendszert is felmentette ez alól a súlyos kötelezettség alól. Először fedezet nélküli aranyra szóló hamis kötelezvények kerültek kibocsátásra, aztán amikor eljött az igazság órája, szemérmetlenül a végsőkig vitték a csődöt azáltal, hogy egyszerűen felfüggesztették az aranyra beváltást. Ezzel tehát végére ért a különféle nemzeti valuták neveinek (a dollárnak, fontnak, márkának) teljes szétválasztása az aranytól és az ezüsttől.
Az államok eleinte nem voltak hajlandóak bevallani, hogy ez egy végleges megoldás. A „fémpénzre beváltás felfüggesztéseként” hivatkoztak rá, és ezt mindenki úgy értelmezte, hogy a háború vagy más „vészhelyzet” végével az állam ismét betartja majd kötelezettségét. Amikor a tizennyolcadik század végén a Bank of England letért az aranyról, húsz éven keresztül maradt ugyanabban az állapotban – azzal a megállapodással, hogy az aranykifizetések folytatódni fognak, miután befejeződik a francia háború.
Az ideiglenes „felfüggesztés” azonban könnyen járható utat biztosít a nyílt megtagadás irányába. Hiszen az aranyalap nem valamiféle csap, ami elzárható vagy megnyitható az állam szeszélye szerint. Vagy beváltható az aranyjegy, vagy nem; a beváltás felfüggesztése után az aranyalap csupán nevetséges hazugság.
Egy másik lépés az arany lassú elmúlása felé az „aranyrúd–standard” bevezetése volt. Ebben a rendszerben a valutát nem érmékre, csupán nagy, igen értékes aranyrudakra válthatták be. Ez a gyakorlatban lekorlátozza az aranyköveteléseket néhány külkereskedelmi üzletemberre. Nincs többé valódi aranyalap, de az államok továbbra is hangoztathatják az aranyhoz való hűségüket. Az 1920–as évek európai „aranyalapjai” ilyen típusú, hamis standardok voltak.1
Végül az államok hivatalosan is és teljesen „letértek az aranyról” a külföldiek és a „hazaáruló aranyfelhalmozók” elleni mennydörgő rágalomhadjárat során. Az állam papírja vált az alapértelmezett rendeleti pénzzé. Néha államkincstári, és nem jegybanki papírt használtak rendeleti pénz gyanánt, főként a központi bank rendszerének kidolgozása előtt. Az amerikai kontinentálisok, a zöldhasúak, illetve a konföderációs dollár a Polgárháború alatt, és a francia asszignáta mind ilyen rendeleti pénz volt, amit államkincstárak bocsátottak ki. De függetlenül attól, hogy a kincstár vagy a jegybank a kibocsátó, a hatás ugyanaz marad: a pénzügyi alap mostantól az állam kegyére van bízva, a bankbetéteket pedig egyszerű állami papírban vehetik ki.
Lábjegyzetek
-
Lásd Melchior Palyi, „The Meaning of Gold Standard,” Journal of Business (1941. július) 299–304. ↩
