12. Pénzraktárak

Tegyük fel tehát, hogy a szabadpiac az aranyat választotta pénznek (az egyszerűség kedvéért ismét figyelmen kívül hagyva az ezüstöt). Az aranyat sokszor még a kényelmesebb érme formájában is kellemetlen és nehéz cipelni és közvetlenül használni. Nagyobb ügyletek esetén úgyszintén kellemetlen és költséges több száz kiló aranyat elszállítani. De a szabadpiac, ami mindig készen áll a társadalmi igények kielégítésére, megmentésünkre siet. Mindenekelőtt az aranyat tárolni kell valahol, és mint minden egyéb vállalkozás esetében, a raktározás iparában is a specializáció a leghatékonyabb. Bizonyos cégek tehát sikerrel járnak a raktározási szolgáltatások biztosításában. Ezek közül néhány aranyraktár lesz, ami tárolni fogja az aranyat annak számtalan tulajdonosa számára. Mint minden raktár esetén, a tulajdonos joga a raktározott javakhoz egy raktárjegyen alapul, amit javai elhelyezéséért cserébe kap kézhez. Ez a raktárjegy feljogosítja a tulajdonost, hogy akkor vegye vissza javait, amikor csak kívánja. Az aranyraktár pedig pont ugyanúgy fog haszonra szert tenni, mint bármilyen másik raktár, azaz a tárolási szolgáltatásáért kapott díjon keresztül.

Minden jogunk megvan azt feltételezni, hogy az arany– vagy pénzraktárak virágozni fognak egy szabadpiacon, az összes többi raktárral egyetemben. Sőt, a raktározás sokkal nagyobb szerepet játszik a pénz esetében. A pénzen kívül minden más termék egyszer elfogyasztásra kerül, így egy idő múlva elhagyja a raktárat. Viszont – mint ahogy azt láttuk – a pénzt főként nem a fizikai értelmében „használják,” hanem más termékek elcserélésére, illetve arra, hogy jövőbeli cserék végrehajtása céljából tartalékolják. Röviden tehát a pénzt nem „használják fel,” csupán átruházzák az egyik személyről a másikra.

Ilyen helyzetekben a kényelmesség elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az emberek a raktárjegyet ruházzák át, nem pedig magát a fizikai aranyat. Tegyük fel például, hogy mind Smith, mind pedig Jones ugyanabban a raktárban tárolja az aranyát. Jones elad egy autót Smithnek száz uncia aranyért. Végigmehetnének azon a drága folyamaton, amiben Smith kiváltja raktárjegyét és elszállíttatja aranyát Jones irodájába, Jones pedig megfordul és visszahelyezi az aranyat a raktárba. De kétségtelenül egy sokkal kényelmesebb megoldást választanak: Smith egyszerűen átadja a 100 uncia aranyról szóló raktárjegyét Jonesnak.

Így a pénzre váltható raktárjegyek egyre nagyobb szerepet kapnak, mint pénzhelyettesítő eszközök. Kevesebb és kevesebb tranzakció során fogják elmozgatni a valódi aranyat, ehelyett egyre többször fogják az arany papírjegyét használni. Ahogyan kifejlődik ez a piac, három tényező fogja korlátozni a pénzhelyettesítő folyamatot. Egy, amekkora mértékben hajlandóak igénybe venni az emberek ezeket a pénzraktárakat – amiket banknak nevezünk – ahelyett, hogy készpénzt használnának. Nyilvánvaló, hogy ha Jones valamilyen okból kifolyólag nem szereti használni a bankot, Smithnek el kell szállítania a valódi aranyat. A második a különböző bankok vevőkörének mérete. Más szóval minél több tranzakció történik különböző bankok kliensei között, annál több aranyat kell átszállítani. Minél több csere történik egyazon bank ügyfelei között, annál kevesebbet kell mozgatni az aranyat. Ha Jones és Smith különböző raktárak ügyfelei, akkor az aranyat Smith bankjának (vagy magának Smithnek) kellene átszállítania Jones bankjába. A harmadik pedig: az ügyfeleknek meg kell bízniuk bankjukban. Ha például hirtelen megtudják, hogy egy bank alkalmazottjai szerepelnek a bűnügyi nyilvántartásokban, a bank egyhamar el fogja veszíteni ügyfeleit. Ebből a szempontból minden raktár – és minden, a jó hírnéven alapuló vállalat – egyforma.

Ahogyan egyre növekednek a bankok és növekszik a beléjük vetett bizalom, ügyfeleik kényelmesebbnek fogják találni, ha lemondanak a papír raktárjegyek jogáról – amiket bankjegyeknek neveznek – helyette pedig csekkszámlán tartják a követeléseiket. A pénzügyi világban ezeket bankbetéteknek nevezik. A raktárjegyek átruházása helyett az ügyfél kap egy könyvet, amibe utasítást írhat raktárja számára, hogy ruházzák át valaki másra számlakövetelésének egy részét. Tehát a példánkban Smith utasíthatja bankját, hogy ruházzák Jonesra 100 uncia aranyának tulajdonjogát. Ezt az írott utasítást csekknek nevezik.

Nyilvánvalónak kell lennie, hogy gazdaságilag semmi különbség nincs egy bankjegy és egy csekk között. Mindkettő követelés a tárolt aranyra; mindkettőt hasonló módon, pénzhelyettesítő eszközként ruházzák át és mindkettő használatát ugyanaz a három tényező szabályozza. Az ügyfél kényelmének megfelelően választhat, hogy követeléseit jegy vagy csekk formájában szeretné tartani.¹

De mi történik a pénzkínálattal e műveletek következtében? Ha a papírjegyeket vagy a csekkeket használják „pénzhelyettesítőnek,” jelenti–e ez azt, hogy megnövekedett a gazdaság effektív pénzkínálata, még akkor is, ha ugyanakkora maradt az aranykészlet? Természetesen nem, hiszen a pénzhelyettesítők egyszerű raktári nyugták, amik mindössze lehelyezett aranyat takarnak. Ha Jones letétbe helyez 100 uncia aranyat raktárjában, és egy nyugtát kap érte, azt a nyugtát pénzként használhatja a piacon – de kizárólag az arany kényelmes helyettesítőjeként, nem megnövekedett vagyonként. A széfben elhelyezett arany többé már nem része az effektív pénzkínálatnak, hanem helyette tartalékként tartják számon nyugta ellenében, amire tulajdonosa bármikor igényt tarthat. Tehát a helyettesítők használatának növekedése vagy csökkenése semmiféle hatással nincs a pénzkészletre. Csupán a készlet formája változik meg, nem az összege. Tehát egy közösség pénzkészlete a kezdetben lehet tízmillió uncia arany. Ezután hatmilliót letétbe helyezhetnek a bankokban bankjegyekért cserébe, aminek következtében az effektív pénzkínálat a négymillió uncia arany plusz a hatmillió unciányi arany bankjegye lesz. A teljes pénzkészlet változatlan.

Érdekes módon sokan úgy érvelnek, hogy lehetetlen volna a bankok számára profitot termelni, ha ilyen „százszázalékos tartalékolású” alapon üzemelnének (ahol minden nyugta aranyat képvisel). Viszont ez épp annyira nem probléma, mint bármilyen más raktár esetében. Majdnem minden raktár magától értetődően megtartja a javakat tulajdonosai számára (százszázalékos tartalékolás) – sőt, csalásnak vagy rablásnak minősülne ettől eltérni. Úgy tesznek szert profitra, hogy díjat számolnak fel szolgáltatásukért. A bankok ugyanígy kérhetnek díjazást. Ha az ellenérv az, hogy a vásárlók nem fogják kifizetni a magas árakat, az azt jelenti, hogy a banki szolgáltatásokra nincs magas kereslet, a szolgáltatásuk használata pedig olyan árszintre fog zuhanni, ami megéri a vásárlóknak.

Itt elérkezünk ahhoz a problémához, ami a legkényesebb mind közül, amivel a pénzügyi közgazdász szembe találhatja magát: a „részleges tartalékolású bankolás” megítéléséhez. Fel kell tennünk a kérdést, megengedett volna–e a részleges tartalékolású bankolás a szabadpiacon, vagy csalásnak minősülne? Köztudott, hogy a bankok ritkán maradtak hosszú ideig a „százszázalékos” alapon. Mivel a pénz hosszú ideig a raktárakban maradhat, a bankok számára csábító saját szakállukra használni valamennyit abból a pénzből – főleg azért, mert az embereket általában nem érdekli, hogy a visszakapott aranyérmék éppen ugyanazok–e, mint amiket letétbe helyeztek. A bank tehát kísértésbe eshet, hogy mások pénzéből magának szerezzen nyereséget.

Ha a bankok közvetlenül kölcsönbe adják az aranyat, a bankjegyek egy része természetesen érvénytelenné válik. Néhány nyugta mögött nem lesz többé arany; röviden, a bank effektíve fizetésképtelenné válik, mivel képtelen betartani kötelezettségeit, ha arra kerül a sor. Ha akarná sem lenne többé képes kiadni vásárlói tulajdonát.

Általában ahelyett, hogy közvetlenül az aranyat adnák át, a bankok fedezetlen vagy „hamis” raktárjegyeket nyomtattak arról az aranyról, ami nincs, és nem is lehet ott. Ezeket aztán nyereségért kölcsönbe adják. Nyilvánvalóan a gazdasági hatások ugyanazok. Több raktárjegyet nyomtatnak, mint amennyi arany van a széfekben. A bank olyan aranyra szóló raktárjegyeket utal ki, amelyek a valóságban semmit, elméletben viszont névértékük 100 százalékát képviselik. Ezek a hamis nyugták a valódi nyugtákhoz hasonlóan elárasztják a bizakodó piacot és megemelik az ország effektív pénzállományát. Ha a fentebbi példában a bankok kétmillió uncia aranyat képviselő hamis bankjegyet osztanak ki, az ország pénzkínálata tízről tizenkétmillió uncia aranyra növekedik – legalábbis mindaddig, amíg fel nem fedezik, és ki nem javítják a turpisságot. Így a közösség által birtokolt négymillió uncia arany mellé nyolcmillió unciányi pénzhelyettesítő eszköz társul, amelyből csupán hatmillió rendelkezik aranyfedezettel.

A hamis nyugták kiutalása – az érmehamisításhoz hasonlóan – az infláció példája, amelyet később részletesen is tanulmányozunk. Az infláció meghatározása a gazdaság pénzkínálatának olyan növekedése, ami nem a fém–pénz készletének növekedéséből fakad. A részleges tartalékolású bankok tehát természetükből adódóan inflációs intézmények.

A bankok védelmezői a következőképp válaszolnak: a bankok egész egyszerűen pont úgy üzemelnek, mint bármilyen más vállalkozás – kockázatot vállalnak. Kétségkívül, ha egyszerre állna elő követeléseivel mindenki, aki letétbe helyezte vagyonát, a bankok csődbe mennének, mivel a kiosztott bankjegyek meghaladják a széfekben tárolt arany mennyiségét. De a bankok egész egyszerűen megkockáztatják – általában jó indokkal – hogy nem fogja egyszerre mindenki követelni aranyát. De a „részleges tartalékolású” bank és az összes többi vállalat közötti hatalmas különbség a következő: más vállalatok a saját kölcsönzött tőkéjüket használják befektetéseik során, és ha hitelt kölcsönöznek, ígéretet tesznek a visszafizetésre egy későbbi időpontban, ügyelve arra, hogy elég pénz legyen kéznél náluk azon a napon, amikor teljesíteniük kell kötelezettségeiket. Ha Smith kölcsönkér 100 uncia aranyat egy évre, úgy rendezi, hogy abban a jövőbeli időpontban 100 uncia arany álljon rendelkezésére. De a bank nem kölcsönöz a vagyonukat letétbe helyező ügyfeleitől; nem azt ígéri, hogy visszafizeti az aranyat egy meghatározott jövőbeli időpontban. A bank azt fogadja meg, hogy kérésre bármikor aranyra váltja a nyugtákat. Röviden, a bankjegy vagy a csekk nem egy adóslevél vagy adósság, hanem egy raktárlevél más emberek tulajdonáról. Továbbá, amikor egy üzletember pénzt kölcsönöz vagy ad hitelbe, ő nem növeli a pénzkínálatot. A kölcsönadott pénz megtakarított pénz, a létező pénzkínálat része, amelyet a megtakarítótól a kölcsönvevőre ruháznak. A bankjegyek viszont mesterségesen növelik a pénzkínálatot, mivel a hamis nyugták kikerülnek a piacra.

Egy bank tehát nem csupán a szokásos üzleti kockázatot vállalja. Nem rendezi vagyontárgyai időbeni megoszlását kötelezettségei időbeni megoszlásához, azaz nem ügyel arra, hogy elég pénze legyen az esedékes napon számlái kifizetéséhez. Ehelyett a legtöbb kötelezettsége azonnal teljesítendő, vagyontárgyai viszont nem állnak azonnal rendelkezésre.

A bank a semmiből hoz létre új pénzt, és – mindenki mással ellentétben – nem javak és szolgáltatások előállításával kell nyereségre szert tennie. Röviden, a bank máris, és mindig csődben van; de csődjére csak akkor derül fény, amikor ügyfelei gyanút fognak és megrohamozzák a bankot. Semmilyen más üzlet nem tapasztal meg ilyen „rohamot.” Más vállalkozás nem kerülhet csődbe az egyik napról a másikra csak azért, mert vásárlói úgy döntenek, hogy ismét birtokukba veszik saját tulajdonukat. Semmi más üzlet nem teremt új, képzeletbeli pénzt, ami elillan, ha ténylegesen számba veszik.

A részleges tartalékolású bank pénzének szörnyű gazdasági következményeire a következő fejezetben derítünk fényt. Itt csak azt a következtetést vonjuk le, hogy erkölcsi szempontból egy ilyen banknak pontosan ugyanannyi joga van létezni egy szabadpiacon, mint a rejtett rablás bármilyen más formájának. Igaz, hogy a bankjegyre vagy a csekkre nincs ráírva, hogy a raktár garantálja, hogy minden pillanatban kéznél fogja tartani az arany teljes fedezetét. Viszont azt ígéri, hogy követelés esetén beváltja a nyugtát, és amikor bármennyi hamis bankjegyet oszt ki, máris csalást követ el, hiszen abban a pillanatban lehetetlenné válik számára, hogy betartsa az ígéretét és beváltson minden bankjegyet és csekket.² Tehát abban a pillanatban elkövetik a csalást, amikor megtörténik a hamis nyugták kiállítása. Hogy melyik nyugták hamisak, azt kizárólag egy bankroham után lehet kideríteni (hiszen minden nyugta ugyanúgy néz ki), miután a későn érkező igénylők magukra maradtak a pácban.³

Ha egy szabad társadalomban törvényen kívül helyezik a csalást, akkor a részleges tartalékolású bankolásra ugyanez a sors vár.⁴ Tegyük fel viszont, hogy megengedik a csalást és a részleges tartalékolású bankolást, a bankoknak pedig csupán be kell tartaniuk a kötelezettségüket, hogy követelés esetén a bankjegyeket aranyra váltják. Ha erre képtelenek, az azonnali csődöt vonna maga után. Ez a rendszer kapta a „szabad bankolás” megnevezést.

Megtörténne-e tehát egy ilyen rendszerben a pénzhelyettesítő eszközök körüli nagymértékű csalás, ami az új pénz mesterséges létrehozásával jár? Sokan így gondolták, és úgy hitték, hogy a „vadbankolás” („wildcat banking”) egyszerűen a csillagokba emelné a pénzkínálatot. De épp ellenkezőleg, a „szabad bankolás” a mainál sokkal „szilárdabb” pénzügyi rendszerhez vezetne.

A bankokat ez esetben ugyanaz a három tényező korlátozná, mint amit fentebb felsoroltunk, méghozzá igen szigorúan. Először is, minden bank inflációját a másik bankokkal szembeni aranyvesztesége fogja korlátozni, mivel egy bank kizárólag saját ügyfélkörén belül képes a pénzkínálat bővítésére. Tegyük fel, például, hogy X Bank, akinél tízezer uncia aranyat helyeztek letétbe, kétezer unciányi hamis, aranyra váltható raktárjegyet nyomtat, és azt különféle vállalatoknak adja, vagy értékpapírba fekteti őket. A kölcsönvevő, vagy az értékpapírok előző tulajdonosa különféle javakra és szolgáltatásokra költi ezt az új pénzt. Idővel a pénz egy olyan birtokoshoz fog kerülni, akik egy másik, Y Bank ügyfele.

Ekkor Y Bank kapcsolatba lép X Bankkal, hogy aranyra váltsa a nyugtáját és Y Bank széfjeibe szállíthassák az aranyat. Nyilvánvalóan minél nagyobb a bankok ügyfélköre, és minél többet kereskednek egymással az ügyfelek, a bankoknak annál nagyobb lehetősége lesz a hitel– és pénzkínálat növelésére. Hiszen ha egy bank apró ügyfélkörrel rendelkezik, akkor a teremtett pénz kibocsátása után egyhamar kapcsolatba lépnek vele az arany kiváltása céljából – és mint ahogy azt láttuk, nem rendelkezik a szükséges összeggel, amellyel eleget tudna tenni a kötelezettségei egészének. A csőd elkerülése érdekében tehát, minél kisebb egy bank ügyfélköre, aranyának annál nagyobb részét kell tartalékban tartania, és annál kevésbé képes a pénzkínálat növelésére. Ha csak egyetlen bank üzemel minden országban, sokkal nagyobb lehetőség nyílik a pénzkínálat növelésére, mintha minden második emberre jutna egy bank a közösségben. Ha minden más tényező változatlan, akkor minél több bank létezik, és minél kisebb a méretük, annál „szilárdabb” – és jobb – lesz a monetáris kínálat. Hasonlóképp, egy bank vásárlókörét úgyszintén szabályozni fogja azoknak a száma, akik egyáltalán nem használnak bankot. Minél többen használnak valódi aranyat a bankok pénze helyett, annál kevesebb lehetőség nyílik a bankok általi inflációra.

Tegyük fel azonban, hogy a bankok kartellbe szerveződnek és megegyeznek, hogy kifizetik egymás nyugtáit, és nem követelik átváltásukat. Továbbá azt is tételezzük fel, hogy mindenki bankpénzt használ. Korlátozza–e bármi a pénzkínálat növelését? Igen, a vásárlók bankokba vetett bizalma továbbra is korlátozó hatású. Ahogyan a banki hitelek és a pénzkínálat egyre tovább és tovább növekednek, több és több ügyfelet tölt el aggodalommal a tartalékok csökkenése. És egy valóban szabad társadalomban mindazok, akik tudják az igazságot a bankrendszer fizetésképtelenségéről, Bankellenes Ligát alapíthatnak, hogy arra ösztönözzék az ügyfeleket, hogy vegyék ki a pénzüket, mielőtt túl késő lesz. Röviden, a ligák bankrohamra való ösztönzése, vagy a megalakulásuk veszélye képes lesz megállítani és megfordítani a monetáris növekedést.

Ennek az okfejtésnek nem állt szándékában támadást indítani a hitelezés általános gyakorlata ellen, ami a szabadpiac létfontosságú része. A hitelügylet során a tulajdonos a pénzét (egy a jelenben hasznos jószágát) egy későbbi időpontban kifizetésre kerülő adóslevélre (egy „jövőbeli” jószágra) cseréli, a megszabott kamat pedig azt tükrözi, mennyivel értékesebbek a jelenlegi javak a jövőbeli javaknál a piacon. De a bankjegyek és a csekkek nem hitelek, hanem látra szóló követelések a bankszéfekben tárolt pénzre (vagyis az aranyra). Az adós mindent megtesz annak érdekében, hogy kifizesse tartozását, amikor eljön a fizetés órája; a részleges tartalékolású bankár sosem fizethet ki többet a fennálló kötelezettségeinek egy kis részénél.

A következő fejezetben elkezdjük vizsgálni a különféle módokat, ahogyan az állam beavatkozik a pénzügyi rendszerbe – amelynek legtöbbje nem a csalások elfojtására hivatott, hanem épp ellenkezőleg, arra, hogy eltöröljék az infláció fentebb felsorolt – és további – természetes korlátait.

Lábjegyzetek

1. A pénzhelyettesítők harmadik formája a zsetonérme lesz aprópénz gyanánt. Ezek lényegében egyenlőek a bankjegyekkel, de fémekre, nem pedig papírra „nyomtatják” őket. ↩

2. Lásd Amasa Walker, The Science of Wealth, 3. kiad. (Boston: Little, Brown, 1867). 139–41. és 126–232. o. a részleges tartalékolású pénz problémáinak kiváló részletezéséért. ↩

3. Talán egy libertárius rendszerben az “általános betétjegyeket” (amik megengedik, hogy egy raktár a homogén jószágok bármelyikét adja vissza a betétesnek) “specifikus betétjegyként” kezelnék, ami, mint egy szállítólevél, egy zálogjegy, közraktárjegy, stb., bizonyos megjelölt tárgyak tulajdonjogát határozza meg. Az általános betétjegy esetén a raktár kísértésbe eshet, hogy úgy kezelje a javakat, mint a saját tulajdonát ahelyett, hogy az ügyfelei tulajdonaként tekintene rájuk. Pontosan ez az, amit a bankok csinálnak. Lásd Jevons, Money and the Medium of Exchange, 207–12. o. ↩

4. A csalás hallgatólagos lopás, mivel azt jelenti, hogy a szerződést nem teljesítették, miután megkapták az értéket. Röviden, amikor A elad B–nek egy dobozt, amire „kukoricapehely” van ráírva, és amikor B kinyitja, kiderül, hogy csak szalma van benne, A átverése valójában B tulajdonának ellopása. Hasonlóképpen, amikor nem létező javakra állítanak ki valódi jegyekkel azonos raktárjegyeket, az csalás azokkal szemben, akik a nem létező javakra jogosultak. ↩