IX. Lebegő papírvaluták, 1973–?

A dollár összeroppanásával a világ visszajutott a lebegő papírvaluták rendszerébe. Nyugat–Európa országai egymáshoz kötötték valutáik árfolyamát, az Egyesült Államok pedig ismét leértékelte dollárját a 42 dollár/uncia jelképes összegére. A dollár zuhant, a márka, a frank, és a jen pedig a fellegekben járt, így az amerikai hivatalnokok – a Friedman–hívő közgazdászok tanácsait megfogadva – úgy kezdtek vélekedni, hogy éppen ez a pénzügyi eszménykép. Valóban, a lebegő árfolyamok mellett a világ nem fulladozik dollárbőségben és nem szenved a fizetési mérleg–válságok betegségében sem. Továbbá az amerikai exportcégek jókedvre derültek, hiszen az amerikai termékek olcsóbbá váltak külföldön, ami kedvezett az exportnak. Igaz, hogy az államok továbbra is beavatkoztak az árfolyamok változásaiba (így inkább „piszkos” mint „tiszta” lebegtetés történt), de mindent összevetve úgy tűnt, hogy a nemzetközi pénzügyi rend egy Friedman–féle, monetarista utópiába ért.

Ám igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok koránt sincsenek rendben a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszerben. A hosszútávú probléma az, hogy a stabil valutájú országok nem fognak a végtelenségig üldögélni és végignézni, ahogyan valutájuk drágul, exportjuk pedig károsodik az amerikai versenytársaik javára. Ha az amerikai infláció és leértékelődés tovább folytatódik, a világ egyhamar a leértékelési verseny, az árfolyamszabályozás, a valutablokkok és a gazdasági hadviselés 1930–as rémálmában találja magát. De ennél is közvetlenebb tapasztalat az érem másik oldala: a tény, hogy a leértékelődő dollár azt jelenti, hogy sokkal drágább az amerikai import, ami nem csak az amerikai turistáknak okoz szenvedést, hanem az amerikai export–termékeket is olyan sebességgel elkapkodják külföldi országok, hogy az felemeli az árakat itthon (lásd az amerikai hús és búza árának emelkedését). Tehát az amerikai kiszállítók valóban haszonra tesznek szert, de kizárólag az infláció–sújtotta amerikai fogyasztók kárára. 1973 júliusában pedig hirtelen zuhanásba kezdett a dollár, ami tisztán rámutatott a gyors árfolyamhullámzások bénító bizonytalanságára.

Amióta az Egyesült Államok teljesen elhagyta az aranyalapot 1971 augusztusában és felállította a monetarista Friedman–hívők lebegő papírvaluta rendszerét, az Egyesült Államok és a világ a világtörténelem legintenzívebb és leghosszabban tartó békeidőbeli inflációját szenvedte el. Mostanra nyilvánvalóvá kellett válnia annak, hogy ez nem véletlen egybeesés. Mielőtt elvágták a dollárt az aranytól, a Keynesiánusok és a Friedman–hívők, akik más–más okokból a rendeleti pénz hívei voltak, magabiztosan azt jósolták, hogy amikor bevezetésre kerül a rendeleti pénz rendszere, az arany piaci ára azonnal nem–pénzügyi szintre zuhan, amit akkor nyolc dollár/uncia árra becsültek. Mindkét csoport ellenszenvet érzett az arannyal szemben, és úgy vélték, hogy az erős dollár tartja fenn az arany árát, nem pedig fordítva. 1971 óta az arany piaci ára sosem került a régen megállapított 35 dollár alá, hanem azóta is szédítő magasságokban szárnyal. Amikor az 1950–es és 60–as években olyan közgazdászok, mint Jacques Rueff 70 dollár / uncia árfolyamon aranystandardot javasoltak, az árat nevetségesen magasnak gondolták. Most nevetségesen alacsonynak tűnik.¹ A még magasabb aranyár a dollár gyászos értékvesztését jelzi, ami azóta történik, amióta teljesült a „modern” közgazdászok kívánsága és minden aranyfedezetet eltávolítottak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a világnak elege lett a példátlan inflációból, mind az Egyesült Államokban, mind világszerte, amelyet az 1973–ban bevezetett lebegő papírpénz korszaka idézett elő. Elegünk van az árfolyamok szélsőséges ingadozásaiból és kiszámíthatatlanságaiból. Ez az ingadozás a nemzeti rendeleti pénzrendszer következménye, ami szilánkokra zúzta a világ pénzügyeit és mesterséges politikai instabilitást toldott a szabadpiaci árrendszer természetes bizonytalanságához. A monetarista Friedman–hívők álma a lebegő papírpénzekről a szemünk előtt porladt hamuvá, és az emberek érthetően sóvárognak a nemzetközi, rögzített árfolyamú pénzhez való visszatérés után.

A klasszikus aranystandard sajnos elfeledve szunnyad, Amerika és a világ többi országának vezetői pedig a régi Keynesi látomást tűzték ki fő céljuknak – egy új, globális, rendeleti pénzalap látomását, egy új pénzegységét, amit egy Globális Tartalékbank bocsát ki. Nem számít, hogy ezt az új valutát „bankórának” (Keynes javaslatára), „unitának” (Harry Dexter White javaslatára, aki az Egyesült Államok államkincstárának hivatalnoka volt a második világháború alatt) vagy (a The Economist javaslatára) „főnixnek” nevezik. A lényeg az, hogy egy ilyen nemzetközi papírvaluta, bár tényleg mentes volna fizetési mérleg–válságoktól, hiszen a Globális Tartalékbank annyi bankórát bocsátana ki, amennyit csak kívánna, és annak az országnak adná, akinek csak szeretné, viszont nyílt utat biztosítana a korlátlan, világszintű inflációnak, amit sem a fizetési mérleg–válságok nem korlátoznának, sem pedig az árfolyamzuhanás. A Globális Tartalékbank válna a világ pénzkínálatának és a pénz nemzetközi elosztásának mindenható meghatározójává. A Globális Tartalékbank azt az inflációt kényszerítené a Föld lakosságára, amit bölcsnek talál. Sajnos semmi nem állna a világszintű hiperinfláció elképzelhetetlenül katasztrofális gazdasági holokausztjának útjában – semmi, leszámítva csupán a Globális Tartalékbank azon igencsak kétes képességét, hogy valóban képes finomhangolni a világgazdaságot.

Míg a világ Keynesiánus vezetőinek végső célja még mindig a globális pénzegység és jegybank, ennél reálisabb és közelibb cél a visszatérés a dicsőített Bretton Woods rendszerhez, azzal a különbséggel, hogy ezúttal aranyfedezet nélkül. A világ legnagyobb jegybankjai már most is gazdasági és monetáris politikájuk „koordinálására” törekednek – azaz az infláció arányának harmonizálására és az árfolyamok rögzítésére. Az Európai Központi Bank által kibocsátott európai papírpénzért vívott küzdelem győzedelmeskedni látszik. Ezt a célt azzal a hamis állítással adják el a hiszékeny tömegek számára, hogy egy szabadkereskedelmi Európai Gazdasági Közösség szükségszerűen megkövetel egy hatalmas, átfogó európai bürokráciát, az adóztatás egységességét szerte a gazdasági közösségben, és különösen egy Európai Központi Bankot, illetve egy közös papírpénzt. Ha ezt megvalósítják, egyből kezdetét veszi a szoros együttműködés a Federal Reserve, az Európai Központi Bank és más, nagyobb jegybankok között. Ezután pedig következhet a Globális Központi Bank? Ha nem sikerül elérni ezt a célt, a világ hamarosan visszazuhanhat egy következő Bretton Woods rendszerbe, az összes azzal járó fizetési mérleg–válsággal, és Gresham törvényével, ami a rögzített árfolyamokból származik a papírpénzek világában.

Ha a jövőbe tekintünk, a dollárra és a nemzetközi pénzügyi rendszerre vonatkozó jóslat igen zord és sötét. Mindaddig, amíg nem térünk vissza a klasszikus aranystandard rendszeréhez egy reális aranyárfolyamon, az internacionális pénzügyi rendszer arra kárhoztatott, hogy a rögzített és lebegő árfolyamrendszerek váltogassák egymást, amelyben minden újabb rendszer feltérképezetlen problémákat rejt, minden rendszer katasztrofálisan működik, és végül összeomlik. A dollár kínálatának folyamatos inflációja pedig csak további olajat fog önteni a gazdasági tűzre, amely során az amerikai árak a csökkenés semmilyen jelét nem mutatják majd. Amit a jövő tartogat számunkra, az az egyre gyorsuló, és végül hiperinfláció itthon, amelyhez külföldi gazdasági hadviselés és összeomlás társul. Ez a jövendölés kizárólag úgy változtatható meg, ha Amerika és a világ pénzügyi rendszere drasztikus változásokon esik át: ha visszatér az aranyhoz hasonló szabadpiaci árupénzhez, és ha teljesen megszabadulunk az államtól a pénzügyi szférában.

Lábjegyzetek

1. [2016 végén, a szöveg fordításának idején az arany árfolyama unciánként valamivel több mint 1200 dollár volt. 2020-ban, a könyv első nyomtatott megjelenésének hetében az arany unciánkénti ára elérte az 1928 dollárt.] ↩