A pénzügyi szabadság kritikusát azonban nem ilyen könnyű elhallgattatni. Ott van például az ősi mumus, a „felhalmozás.” Egy önző, vén fösvény képét idézi fel, aki talán irracionalitásból, talán gonosz céloktól vezérelve fel nem használt aranyat gyűjt össze a pincéjében vagy a kincses szigetén – ezzel megállítva a kereskedelem és a pénzforgalom folyamát, válságot és más bajokat idézve elő. Valóban fenyeget–e a felhalmozás?
Elsősorban egyedül annyi történt, hogy a fösvény miatt megnövekedett a pénz iránti kereslet. Ennek eredményeképp zuhannak a javak árai, és nő az arany–uncia vásárlóereje. Nem érte veszteség a társadalmat, ami szimplán tovább teszi dolgát egy „erősebb” arany uncia kisebb aktív kínálatával.
Tehát még a lehető legrosszabb helyzetben sem történik semmi rossz, a pénzügyi szabadság pedig nem teremt nehézségeket. De ennél mélyebbre is áshatunk a probléma elemzésében. Ugyanis semmi esetre sem észszerűtlen, ha valaki több vagy kevesebb készpénzre vágyik.
Ezen a ponton vizsgáljuk meg alaposabban a készpénztartás kérdését. Miért tartanak egyáltalán készpénzt az emberek? Képzeljük el, hogy mindannyian képesek vagyunk teljes pontossággal megjósolni a jövőt. Ebben az esetben senkinek sem kellene készpénzt hordoznia. Mindenki előre tudná, mennyit fog költeni és mennyi jövedelme lesz minden jövőbeli időpontban. Az embernek semennyi pénzt nem kellene kéznél tartania, hanem kölcsönadhatná az aranyát úgy, hogy a szükséges mennyiséget pontosan azon a napon kapja vissza, amikor esedékesek a kiadásai. De természetesen mi egy törvényszerűen bizonytalan világban élünk. Az emberek nem tudják pontosan előre, mi fog történni velük, vagy mennyi jövőbeli kiadásuk és jövedelmük lesz. Minél bizonytalanabbak és aggodalmasabbak, annál több készpénzt szeretnének tartalékolni; minél biztosabbak a jövőt illetően, annál kevesebbet.
A másik ok, amiért az emberek készpénzt tartalékolnak, úgyszintén a való világ bizonytalanságából fakad. Ha az emberek arra számítanak, hogy a pénz ára esni fog a közeljövőben, a pénzüket a jelenben fogják elkölteni, amíg még többet ér, mondhatni „lehalmozzák” azt, és csökkentik a pénz iránti keresletüket. Ezzel szemben, ha úgy gondolják, hogy a pénz ára emelkedni fog, addig várnak a költekezéssel, amíg a pénzük értékesebb nem lesz, így emelkedni fog a pénz iránti keresletük. Tehát helyes és megalapozott okokból akarnak az emberek készpénzt birtokolni.
A közgazdászok tévednek, ha azt hiszik, valami nem stimmel azzal, ha a pénz nincs állandó, aktív „körforgásban.” Igaz, hogy a pénz egyedül csereértéke miatt hasznos, de nem kizárólag a csere pillanatában az. Gyakran figyelmen kívül hagyják ezt a tényt. A pénz ugyanolyan hasznos, amikor „tétlenül” pihen valaki felhalmozott pénzeként, vagy akár egy fösvénynek a „halmaként,”1 hiszen a pénzt ilyenkor félretették a lehetséges jövőbeli csere érdekében – tulajdonosának pedig ezzel azt a hasznot biztosítja, hogy kívánalma szerint bármikor költekezhet a jelenben vagy a jövőben.
Emlékeznünk kell, hogy minden aranyat birtokol valaki, minden arany valakinek a birtokában van. Ha a társadalmon belül 3000 tonna arany van jelen, egy adott időben bizonyos egyéneknek mind a 3000 tonnát birtokolniuk kell. A birtokolt készpénz teljes összege mindig egyenlő a társadalom teljes pénzkészletével. Tehát helytálló az ironikus megállapítás, miszerint a valóság bizonytalansága nélkül egyáltalán nem létezhetne pénzügyi rendszer. Egy teljesen kiszámítható világban senki nem akarna készpénzt birtokolni, így a pénzre vonatkozó kereslet vég nélkül zuhanna, az árak végtelen magasságokba emelkednének, és a teljes pénzügyi rendszer összeomlana. Tehát ahelyett, hogy léte egyfajta zavaró és problémás tényező volna, a valóságban a készpénz bármilyen pénzügyi rendszer abszolút létfontosságú része.
Továbbá félrevezető azt mondani, hogy a pénz „kering.” Mint az összes fizikai tudományokból vett hasonlat, ez is egyfajta mechanikus folyamatot feltételez, ami független az emberi akarattól, és ami egy bizonyos mértékű forgással vagy „sebességgel” mozog. Igazából a pénz nem „kering,” hanem időről időre az egyik személytől egy másik személyhez kerül. Ismét, a pénz létezése azon múlik, hogy az emberek hajlandóak–e készpénzt birtokolni.
A fejezet kezdetén azt láttuk, hogy a felhalmozás semmiféle társadalmi veszteséggel nem jár. Most azt fogjuk látni, hogy a pénz árváltozása, amit a pénz iránti kereslet változása idéz elő, pozitív társadalmi hatással jár – legalább annyira pozitívval, mint bármi, ami a javak és szolgáltatások kínálatának emelkedésével jár. Láthattuk, hogy a társadalomban birtokolt készpénz teljes összege megegyezik a pénz teljes kínálatával. Tegyük fel, hogy a kínálat állandó, mondjuk, 3000 tonna marad. Most tegyük fel, hogy akármilyen okból kifolyólag – talán növekvő félelem miatt – megnövekszik az emberek készpénz iránti kereslete. Nyilvánvaló, hogy ennek a keresletnek a kielégítése egy pozitív társadalmi haszon. De hogyan elégíthető ki, ha a teljes pénzösszegnek ugyanakkorának kell maradnia? Nagyon egyszerűen, a következőképp: azzal, hogy az emberek nagyobb értéket tulajdonítanak a készpénznek, megemelkedik a pénz iránti kereslet. Következményképp most nagyobb „reál” értékkel bír ugyanaz a teljes pénzösszeg, azaz értékesebb a javak árához viszonyítva – ahhoz a munkához viszonyítva, amit a pénznek el kell végeznie. Röviden, megnövekedett a társadalom effektív készpénzegyenlege. Fordítva pedig, ha csökken a készpénz iránti kereslet, az megnövekedett költekezést és magasabb árakat eredményez. Ha a társadalom kevesebb effektív készpénzre vágyik, azt a kívánságot az adott teljes készpénzállomány szükségszerűen nagyobb munkavégzése fogja kielégíteni.
Tehát, ha a pénz ára a kínálat változásából fakadóan módosul, akkor csupán a pénzegység hatékonysága változik, a változás pedig semmiféle társadalmi haszonnal nem jár; viszont a készpénz iránti kereslet változásából fakadó áremelkedés vagy zuhanás igenis jár társadalmi haszonnal – hiszen kielégíti a pénz által elvégzett munkához viszonyítva több vagy kevesebb készpénz iránti társadalmi vágyat. Másrészt, a pénz kínálatának növekedése meghiúsítja a (vásárlóerő tekintetében) hatékonyabb készpénzösszeg iránti társadalmi vágyat.
Amikor megkérdezik őket, az emberek szinte minden alkalommal azt fogják válaszolni, hogy annyi pénzt szeretnének, amennyit csak lehet. De amit a valóságban szeretnének az nem több pénzegység – több aranyuncia vagy „dollár” – hanem hatékonyabb egységek, azaz nagyobb uralom a pénz által megvásárolható javak és szolgáltatások felett. Láthattuk, hogy a társadalom képtelen kielégíteni a több pénz iránti vágyát a pénzkínálat növelésével – mivel a megnövekedett kínálat felhígítja minden uncia árát, és a pénz semmivel nem lesz bőségesebb, mint előtte. Az emberek életszínvonala (az arany nem–pénzügyi használatát kivéve) nem növekedhet több arany kibányászásával. Ha az emberek hatékonyabb aranyunciákat kívánnak, azt kizárólag az árak zuhanásán és az egyes unciák hatékonyságának növekedésén át érhetik el.
Lábjegyzetek
-
Melyik ponton válik valaki pénze „felhalmozássá,” vagy válik a takarékos ember zsugorivá? Lehetetlen megállapítani bármilyen meghatározott kritériumot: a „felhalmozás” vádja általában azt jelenti, hogy A több pénzt birtokol, mint amennyit B helyesnek tart. ↩
